Kép: Szuri István archívuma
A következő történet a madari (Komáromi járás) Szuri Istvánról szól, aki kilenc év után tért haza a frontról, illetve a hadifogságból. A történet a nyomtatott Vasárnapban "Elvitték a titkot a sírba" címmel jelent meg.
Tisztelt Szerkesztőség!
Reagálva az Önök felhívására, amelyben kérik, hogy az olvasók írják meg a 80 éve véget ért második világháború történeteit, én is tollat ragadtam. Szüleim szinte soha nem beszéltek nekünk a történtekről – csak legyintettek, hogy ne akarjuk tudni, örüljünk, hogy ma már más világ van, ezért adtam ezt a címet a cikknek. Így csak a magyarországi kárpótlási adatlap megjegyzéseiben közölt információkra tudok hivatkozni.
Üdvözlettel: Szuri István, Érsekújvár
Édesapám, Szuri István 1918-ban született Madaron. A háború előtt aranykalászos gazdaként a saját földjeiken dolgozott a mezőgazdaságban, a gabonatermesztésben és az állattenyésztésben.
1938. november 7-én Madarra bejöttek a magyar katonák, s ekkor lettek a madariak magyar állampolgárok. Apám 1940. február 1-én rukkolt be katonának a monostori erődbe a 22. árkászszázadhoz. Erről az időszakról tanúskodik az az emléklap is, amelynek berámázott példányát a húgommal megegyezve 2013. július 21-én személyesen vittem el a Monostori Erőd Hadkultúra Központba, ahol elhelyezték a második világháborús relikviák közé, közvetlenül Lipták Aurél ezredes tablói mellé, aki a magyar királyi 22-es gyalogezred parancsnoka volt.
Frontról a csapágygyárba
Apámat 1941. november 12-én kivezényelték az orosz frontra, majd hazajött. 1942. november 12-én megnősült, s feleségül vette az 1920-ban született Szuri Karolinát, akinek a szülei szintén földbirtokosok voltak. 1943-ban született fiuk, István, aki azonban három hónapos korában egy akkor még gyógyíthatatlan betegségben meghalt.
1944. március 14-én ismét behívót kapott katonai szolgálatra a magyar hadseregbe, és 1944. március 28-án ismét kivezényelték az orosz frontra.
Szerencsésen túlélve a háború borzalmait, hazafelé tartva, 1945. január 22-én Felsőmecenzéfnél fogságba esett. Elhurcolták Kujbiševbe, ahol nehéz körülmények között a gyolyóscsapágygyárban dolgoztatták. A munka nehéz volt, szinte embertelen körülmények között dolgoztatták, és emberfeletti munkát követeltek tőlük. Étkeztetésük egyenlő volt az állatokéval: korpaleves, csalánleves. Ha nem bírták a munkát, testileg bántalmazták,
csökkentették az ételadagot, megalázták őket. Vele volt a fogságban falubelije, Fábrik András, akinek azonban sikerült három év után hazajönnie.
Nyilváníttassa halottá!
Mivel apám elég gyorsan megtanult oroszul, csupán annyit szokott mondani, hogy később sima parolinnal csoportvezetőként alkalmazták. Megengedték, hogy írjon a feleségének, de egyetlenegy levelet sem kézbesítettek neki.
1951. január 15-én Magyarországon keresztül sikerült szerencsésen hazatérnie a fogságból. A hat év alatt feleségét minden évben többször is behívatták a községházára, hogy férjét nyilvánítsa halottá, s akkor kaphat hadisegélyt. De felesége nem volt hajlandó eleget tenni az állandó zaklatásnak. Azzal érvelt, hogy amíg nem kap hivatalos okmányt, hogy a férje halott, addig reménykedik a hazatérésében.
Amikor az illetékes szervek tudomást szereztek hazatéréséről, azt javasolták neki, hogy vállaljon állást a komáromi hajógyárban, mivelhogy Oroszországban a hat év alatt tapasztalatokat szerzett az irányításban.
Azonban feleségével úgy döntöttek, hogy soha többé nem hagyják el egymást ilyen hosszú időre, s kitartanak egymás mellett mindhalálig. Ezért a szövetkezetesítést követően a helyi földművesszövetkezetben dolgozott nyugdíjas koráig.
Kilenc év távollét után
Egyébként itt jegyzem meg, hogy nem csak Édesapámnak, de Édesanyámnak is a három év katonaság és a hat év orosz fogság, a kilenc év távollét nagy megpróbáltatást jelentett, Isten kegyelméből megtartották a házasságkötéskor fogadott esküjüket.
Hazatérése után Isten megáldotta őket, született két gyermekük, 1954-ben István és 1964-ben Ida, akik a mai napig szívükben hordozzák szüleik szeretetét.
A madari református gyülekezet tagjaként több éven keresztül énekelt a gyülekezet dalárdájában, több évtizeden át kántora és 47 éves korától aktív presbitere volt, 1993-ban bekövetkezett haláláig.
A sokéves megpróbáltatásokra és a szerencsés hazatérésre hivatkozva a 125. zsoltárból idézett sorok állnak a sírkövükön: AKIK BÍZNAK AZ ÚR ISTENBEN NAGY HIEDELEMMEL, AZOK NEM VESZNEK EL SEMMINÉMŰ VESZEDELEMBEN.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.