Nagyapa bőröndjével a világ legboldogabb országában

Történt egyszer, hogy megörököltem a kéméndi nagyapa 1922-es csehszlovák bőröndjét. Sokáig állt a lakásomban. Tudtam, hogy egyszer útra kel, mert a bőröndöknek ez a sorsuk. Azzal is tisztában voltam, hogy akkoriban mindenkinek volt bőröndje. Akkor is, ha a tulajdonosa sohasem utazott, legalábbis önszántából soha. Az apró termetű, kurta szoknyás nagymamával ellentétben, aki sokszor az „unokáival felvértezve” látogatta sorra a rokonságot, nagyapa ki sem mozdult otthonról.

Irány Ausztrália!

Évekkel később, amikor a fapados járatok divatba jöttek, és nagyon szigorúan ellenőrizték a gépre felvihető bőröndök méretét és súlyát, megakadt a szemem a sarokban várakozó barna vulkánfíber bőröndön. Miután megmértem, és kiderült, hogy minden előírásnak megfelel ahhoz, hogy magammal vigyem a repülőgépre, kezdetét vette egy hat évig tartó művészeti projekt.
A bőrönd velem volt Indiában, a pakisz-táni határon, az Atacama-sivatagban, Uruguayban, Tajvanon, Kínában, Tanzá-niában, de még a Duna forrásánál is Donaueschingenben, ma már szinte lehetetlen leírni, hol mindenhol. Rengeteget utazott. Egy idő után azonban – ahogy nagyapa is –, csak arra várt, hogy nyugalmat találjon. Erre kínálkozott alkalom egy régen tervezett utazás során. Meghívást kaptam Ausztráliába és Új-Zélandra néhány rendezvényre. Ezt az utat nagyon vártam, több okból is. Egyrészt találkozhatok régi barátaimmal: Macsovszky Péterrel, Ivana Ivanovával és Solár Lyons Pirivel. Másrészt végre eljutok az ötödik földrészre is performanszaimmal. Nem utolsósorban pedig nagyapa bőröndjének is sikerült méltó nyugvóhelyet találni.
2024-ben Vanuatu (régi nevén Új-Hebridák) lett a világ legboldogabb országa, immár harmadszor története során. Nem volt kérdés, hogy nagyapa bőröndje mindig is ide készült. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy pontosan hová. Miután beleástam magam Vanuatu Köztársaság történetébe, igazi kincseket találtam. Így akadtam rá Tanna szigetén a Yasur vulkánra, amely a világ legkönnyebben megközelíthető aktív vulkánja. Ezt választottam úti célnak és nyugvópontnak.

Nincs repülő, aztán mégis

Nem volt egyszerű az indulás. A párom kivitt a budapesti reptérre, ezzel megkönnyítve a csaknem két hónapos utazást. Rövid időn belül azonban kiderült, hogy a járatomat, mely Hszian, majd Sanghaj érintésével vitt volna Melbourne-be, hetekkel azelőtt törölték, és erről az utazási iroda elfelejtett szólni. Nagyapa nem akart utazni. Itt most drámai sorok következnének, hiszen egy jól megtervezett utazás első állomásán sem jutottam túl, de alkatomból kifolyólag lenyeltem a dühömet. Szombat délután öt óra volt. Nem volt mit tenni. A párom hazavitt.
Ugyanaznap este kilenc óra negyven perckor indult a gépem Dubajon keresztül Melbourne-be. Simán elértem. Még arra is maradt időm, hogy megnyugtassam a páromat. Nagyapa meggondolta magát. Hosszú út állt előttem, hiszen a föld ellentétes oldalára készültem, a lehető legmesszebbre otthonról. Óceániába, Vanuatuba, annak is az egyik legdélebbi lakott szigetére, Tannára. A Korall-tenger keleti szélére. Ausztráliától kb. 1750 km-re északkeletre, Új-Guineától keletre, a Salamon-szigetektől délkeletre és a Fidzsi-szigetektől nyugatra. Egy szigetre, melyet 30 ezren laknak, többnyire melanézek. A lakosok öt nyelven beszélnek, a helyi férfiak ruhát nem, csak nambast (péniszhüvelyt) viselnek, és boldogok. A szigetre, amelyet 2015-ben a Pam nevű ciklon csaknem teljesen elpusztított. 315 méteres magasságban (a budapesti János-hegy 527 méter) van egy aktív vulkánjuk, amely folyamatosan lávát böfög, hamut szór, és kénes felhőt okád magából. A szigetre, amelynek területe mindössze akkora, mint Budapest.
 

Nincs jegy, aztán mégis

Amikor megérkeztem Efate-szigetre, Port Vilába, még nem tudtam, hogyan jutok el Tannára. Az interneten nem lehetett jegyet rendelni. Az Air Vanuatu csődbe ment, a privát légi taxi az egész hónapra le volt foglalva, úgyszintén az egyetlen charterjáratra is hetekre előre minden jegy elkelt. Bementem hát a helyi turistairodába, ahol szintén azt az információt kaptam, hogy mivel csaknem minden rendelés rajtuk keresztül zajlik, szinte biztosak benne, hogy repülővel nem juthatok el Tannára. Erősködtem, hogy olyan nincs, nekem mennem kell, és csak egyedül vagyok, hátha valahol akad egy hely. Elküldtek a szomszéd utcában lévő Air Vanuatu társaság irodájába. Mivel a légitársaság elég kaotikus, és a gépük is meghibásodott, így nem repülhettek már hetek óta. Átmentem hát, és meglepetésemre másnapra kaptam jegyet az odaútra, harmadnapra pedig a visszaútra. A turistairodától a taxisokig és a magán-repülőtársaságig mindenki meg volt lepődve. Kezdtem aggódni, hogy ez átverés. Nem az volt. Nagyapa menni akart.

Mangó, ebéd, szigetnézés

Maradt még időm bőven. Lementem hát a piacra, ahol egyebek között rengeteg fajta mangót árusítottak. Olyat választottam, amelyet eddig még nem ismertem, ott helyben magamévá tettem. Leírhatatlanul finom volt. Kicsit később megkóstoltam a lap lap nevű helyi specialitást. Banánlevélbe csomagolt zöld banán, tápióka és egyéb gyökérzöldségek kókusztejben. Eszik repülőkutyahússal, hallal, zöldségesen vagy édesen földimogyoróval és vajjal. Én ez utóbbit kóstoltam, és szintén nagyon ízlett. Felhívtam Wilit, a taxisofőrt, aki elvitt a harmincpercnyire lévő tengerparti szállásomra, és megegyeztem vele, hogy másnap reggel kivisz a reptérre.
Vagy kétszázötven kilométert repültünk, egy húszszemélyes géppel. A bőrönd csak keresztben fért el a lábam alatt, de ez senkit sem érdekelt. Itt nem voltak biztonsági előírások, sőt biztonsági övek sem. Meglepően sima utunk volt. Már előző este lefoglaltam egy túravezetőt. A szállásom egy kis koszos bungalóban volt, de az ágy tiszta volt. Konyha nem volt, de szerencsére a szomszéd szállodában tudtam reggelizni. Ennél többet elvárni egy ilyen pici szigeten nem reális. Amikor befejeztem, megcsörrent a telefonom. Az előző este lefoglalt túravezető hívott, hogy ha volna kedvem, akkor körbevisz a szigeten, ingyen. Elvisz a jakel törzs egyik falujába, amely nyitva áll a turisták előtt. Ráadásul a szomszéd asztaltól telefonált anélkül, hogy tudta volna, ott vagyok. Mondtam, nekem kell egy kis idő, amíg felkészülök a számomra nagyon különleges útra, de szívesen vele tartok.
Fél órán belül már úton voltunk. A tudatom és a szívem teljes egészében nyitva állt az élmények befogadására. Nagyapa bőröndje, amely megjárta mind az öt kontinenst, megtelt emlékekkel. Készen álltunk az utolsó útra.
 

Bennszülöttek között

Előtte azonban a beígért jakel törzs falujában szintén láttam néhány dolgot, amelyet sosem felejtek el. Amikor megérkeztünk, már vártak minket a hatalmas banyánfa alatt a futballpálya méretű közösségi téren, amelyet nagyon gondosan ledöngölt lávahamu tett teljesen simává. Ott derült ki, hogy Tanna címmel itt forgattak egy filmet, amelyet 2017-ben Oscar-díjra is jelöltek. 2015-ben volt a bemutatója a velencei filmfesztiválon. Így alakulhatott, hogy a falu több lakója is járt már Európában. Ezek a férfiak nem hordanak ruhát, mindössze nambast (péniszhüvely) viseltek, és azt is csak az érkezésünkkor csatolták fel. Filmet is akkor láttak először, amikor levetítették nekik a faluban, amit itt forgattak.
Nagyon barátságosak voltak, mindent meg akartak nekünk mutatni. Mi meg mindent látni akartunk. Hamarosan ott voltak körülöttünk, bevittek a házaikba, megmutatták a gyerekeket, táncoltak, betekintést nyerhettünk a hétköznapjaikba, megcsodálhattuk a kertjeiket.

A „boldogság” titka

Wilitől korábban már hallottam a káva (magyarul mámorbors) nevű növényről, amelyet itt láthattam is teljes valójában. Annyira természetes, hogy Vanuatun mindenki fogyasztja a kávát, hogy a sofőr vezetés közben is gyakran kortyolgatta. A tradicionális recept szerint összerágják a kávagyökereket, majd az erre rendszeresített edénybe gyűjtik a nyállal elkevert kávát, amelyet összekevernek kókuszvízzel. Előző este, amíg vártam a sofőrre, én is kipróbáltam az egyik pubban, ahol viszonylag „tiszta” formában árusították. Szinte azonnal elzsibbadt a nyelvem tőle. Ennyi nekem elég is volt. Akkor jöttem rá, hogy a világ legboldogabb országa cím és a káva között összefüggés van. A mámorbors ugyanis depresszió elleni hatóanyagokat tartalmaz, és ellazítja, megnyugtatja fogyasztóját. Az egész csendes-óceáni területen fogyasztják, és amikor erre járt, még II. János Pál pápa is megkóstolta ezt a kesernyés, de „boldogságot okozó” italt.
A jakel törzsnél tett látogatás után elindultunk a vulkánhoz. Ez volt a harmadik működő vulkán, melyet életemben láthattam. A hegy tetejére vezető út lenyűgöző volt, de találóbb, ha azt mondom, hogy misztikus. Mindent vulkáni por borított.
 

Búcsú a bőröndtől

Olyan érzés volt sétálni rajta, mintha puha szőnyeggel terítették volna le a tájat. Maga a vulkán a körülötte lévő többi zöldellő heggyel ellentétben teljesen csupasz volt, jól látszottak a lávafolyam nyomai, amelyet vastag hamuréteg borított. Kilométerekre a hegytől már csak foltokban volt élet a hegy körül. A tájat egy patak szelte keresztül, amin a terepjáróval át kellett hajtanunk. Időnként megálltunk, hogy magamba szívhassam ezt a földön túli élményt. A bőrönd mindvégig nálam volt. Az utolsó pár száz métert már gyalogosan tettem meg a kráter pereméig, ahonnan hömpölygött a kénes gőz. Időnként egy lávanyelv is felemelkedett a lávatóból, egészen hihetetlen hangok kíséretében. Olyan ereje volt egy-egy kitörésnek, hogy megremegtette a test minden sejtjét, és egy pillanattal később a hegyet is. Egészen félelmetes volt. Megvártuk a sötétedést. Az ottlét minden pillanatát ki akartam élvezni. Sötétedés után már jól látszott a mélyben fortyogó nyughatatlan lávató is. Miután megtaláltam a megfelelő helyet az ottani törzsek szent hegyének a tetején, a kráter szélén, elbúcsúztam nagyapa bőröndjétől, és elindultunk vissza a szállásomra.
A hátralévő időt azzal töltöttem, hogy körbeautóztuk az Efate-szigetet, fürödtem az óceánban, madarakat és virágokat fotóztam, beszereztem néhány helyi fűszert, és vettem a híres tannai kávéból.
Nagyon szép napokat töltöttem itt, de már várt Ausztrália, ahol két barátomat látogattam meg, és egy feledhetetlen karácsonyt töltöttem Perthben.
Pár nappal később jött a hír, hogy rendkívül erős, 7,3-as földrengés rázta meg Vanuatu fővárosát, Port Vilát, ahol több épület is összedőlt, és napokra megbénult az élet a szigeten. Többen meghaltak, és rengetegen megsebesültek. Nagyon rosszvolt figyelni a híreket, hiszen Vanuatu most már több volt számomra egy csendes-óceáni köztársaságnál.

Szöveg: Juhász Rokko

Folytatása következik.