Nádas – egy faj mindenkiért: Élettér a víz és a szárazföld mezsgyéjén

A nádasokhoz világszerte fajok ezrei kötődnek, így igazi biodiverzitási gócpontoknak számítanak. Nagyon különleges átmenetet képeznek a vízi és a szárazföldi világ között. A vizek minőségét javítják, tisztító és szűrő funkciót látnak el. Fontos szerepük van a vízi anyagkörforgásban, segítik a talajvízkészlet feltöltődését, védik a partokat az eróziótól, a hullámveréstől, és nem kis mértékben csökkentik az árvizek hatásait. A sekély állóvizek felszámolása miatt Európa leginkább veszélyeztetett ökoszisztémai közé tartoznak.

Mi kell a nádnak?

A nád kozmopolita, tehát világpolgár, szinte az egész földön elterjedt. Fő termőhelye a vizek parti zónája, általában az 50-150 cm vízmélységig. A nádas sikere és egyben tragédiája abban rejlik, hogy a nádszálak az üledéket átszövő rizómáik (föld alatti száruk) által kapcsolatban vannak egymással. Alapvetően a nád szárazföldi perje, fűféle, amely nagyon jól tűri a vizet. Gyökérzetének nagy része is a szárazföldben van. A parton és a vízben lévő nádas egy egységet alkot – így is kellene kezelni. Ugyan az állóvizeket kedveli, de azok évszakos dinamikájával. Szüksége van a természetes téli-nyári vízszintingadozásra. Ez mossa ki a nádasban felgyülemlett káros anyagokat, felfrissíti az állományt, lebontja az elpusztult nádat, ennek hála „lélegzik fel” a nádas. Ha tehát vizeinket úgy szabályozzuk, hogy megemeljük és szinten tartjuk őket, a nádas mérete elkezd csökkenni, mi több, feltöredezik. Márpedig nagy igazság, hogy minél nagyobb és egységesebb egy élőhely, annál stabilabb. 

Szerepek és kötődések sokasága

A környezet egészsége nemcsak tisztaságában, érintetlenségében mérhető, hanem fajai számában is. Ahogy láthattuk, a nád hozzájárul az előbbiekhez, ám kiemelt szerepe van az élővilág megőrzésében is. És a védelem szó szerint is érthető – aki már próbálta magát átverekedni akár száraz, akár zöld nádason, tudja, hogy milyen problémás a haladás a nádszálak sűrűjében. Ha ehhez még hozzáadjuk az ingoványos talajt, a mocsaras közeget, megértjük, hogy az oltalmazó közeg már magában is elég lenne ahhoz, hogy sok faj otthonául szolgáljon.

A legapróbbak, a planktont képező fajok a vízminőségért felelnek – ilyenek a vírusok, a baktériumok, a gombák, az algák, a vízibolhák, a kisrákok és más ízeltlábúak. Ők pedig a halaink ivadékainak kedvelt táplálékai. Merthogy a nádas egyben ívóhely is. Íváskor a csuka (persze az ő lesből támadó stílusához amúgy is illik a nádrengeteg), a harcsa, a ponty és a keszegfélék sokasága választja a nádasokat.

Számos nádkedvelő madárfajunk is ismert. A kisebb, „szúnyogirtó” fajok, mint a nádirigó, a nádiposzáta fajok, a tücsökmadár a táplálékbázison kívül fészkelőhelyként hasznosítják a nádszálak közötti helyet. A nagyobb fajok számára – ilyen a törpegém és a bölömbika is – a nádas olyannyira lételem, hogy csak nagy ritkán hagyják el. Nekik még a színükben, mintázatukban is van nádszálmin-ta. A két királyi vízimadár, a szürke gém és a nagy kócsag állományának nagy része pedig a nádasok legnehezebben megközelíthető részein, a betolakodóktól jól védve neveli fiókáit – szívesen teszik ezt nagy, vegyes kolóniákban.

Télen, elszáradva is…

A nádas még az év barátságtalanabb részében is képes eltartani élőlényeket, melyek az erdőkből érkeznek. Nem is gondolnánk, hogy egy elhalt növény többet tud adni, mint egy egész növényközösség, az erdő. Igazi erdőlakók költöznek ide, mint például a kékcinege és az ökörszem. A nád ellátja őket kellő táplálékkal. A cinegéket feljebb találjuk, a növény magját kedvelik. A parányi ökörszemet, amely természeténél fogva sokkal bujdosóbb faj, odalent, a nád sűrűjében, a torzsák között kell keresni. Ott, a kissé melegebb közegben kutat pókok és rovarok után. Ezekben a hónapokban a nádasok riasztójaként is működik, mert éberségének hála azonnal heves cserregéssel jelzi a ragadozók – a róka vagy a vidra felbukkanását. Tavasszal, a felmelegedés idején pedig ezek a madarak szép fokozatosan visszaköltöznek az erdőkbe.

Egy nádbeli tünemény: a barkóscinege

A barkóscinege végletekig hűséges párjához és a költőhelyéhez. Nádasok-gyékényesek lakója, az is minél rengetegebb, annál jobb a számára. Nem csoda, ha sok ember számára ismeretlen ez a verébnyi, tüneményes énekesmadár. Tehát ne számítsunk arra, hogy úton-útfélen találkozunk vele, mint a normális cinkével.

Nevével ellentétben nem is közeli rokona a cinegéknek, a barkóscinegefélék egyetlen fajaként ismert a családján belül. Barkósnak a hímek szem alatti fekete tollbajusza miatt hívják, de a barkó eredetileg a férfiak fül melletti, megnövesztett arcszőrzetét jelenti. A tojók illendő módon barkótlanok. De ettől a dísztől eltekintve is nádasaink legszínesebb madarai. Ennek ellenére kedvelt élőhelyén nem könnyű elsőre kiszúrni. Többnyire a kis csapatukat összetartó, csilingelő hangjuk árulja el hollétüket. Így aztán már nem nehéz felfedezni őket, mert nem is annyira előlünk akarnak ők elrejtőzni, tényleg a nádas a mindenük. Pusztán ennek okán „rúdtáncolnak” föl-le annak szálain. 

Odalent, a védettebb szinten, csupán néhány deciméterre a víztől a fészküket építik, tavasztól őszig különböző magasságokban kutatnak apró ízeltlábúak után, míg a legfelső emeleten a nádbugák (ez a nád virága) a temérdek apró magjukkal téli éléskamrájukat jelentik. 

Ehhez az évszakkal változó étrendhez igazodik az emésztésük is. A magok nehezebben emészthetők, télre megvastagszik a madárka gyomorfala, majd tavasszal újra visszaáll a rovarok feldolgozására. 

A hattyúkat és a ludakat megszégyenítő módon monogámok, hűségesek a párjukhoz a barkósok. Korán, néhány hetes-hónapos korukban összekötik életüket választott párjukkal, aki mellett aztán holtomiglan-holtodiglan kitartanak.

A nevében is Nádas

A halastavaknál találhatjuk a legegészségesebb nádasainkat. Ám egykori folyómedrek is őrzik a maradványaikat. Ennek egyik legszebb példája a Nagykeszi és Kolozsnéma közelében található, nagyjából 100 hektáron elterülő Dunai Nádasok Természetvédelmi Rezervátum (Dunajské trstiny PR) megművelt földekkel és délről a Duna által határolva. Egy fokozatosan berakódó, feltöltődő, egykori Duna-meanderről (kanyarulatról, holtágról) van szó. A berakódás utolsó szakaszában van, tehát a lassú, természetes pusztulás a sorsa. Védettségét éppen a kiterjedt, összefüggő nádasai indokolják, melyeket helyenként egymagukban vagy kisebb csoportokban fűz- és nyárfák tarkítanak. Ám mocsári vegetációjának más fajai is több nemzeti és európai jelentőségű élőhelyet hoztak létre. Ez a 170 magasabb rendű növényfaj jelenléte mellett nem is csoda. Megtalálható itt 8 kétéltű faj és legalább 90 madárfaj, a nagyobbak között olyan kincsek, mint a darázsölyv, a fekete gólya vagy a bakcsó. Az északi pocok, a jégkorszakból itt rekedt maradványfajunk egyik utolsó mentsvára ez a hely. Vadászati szempontból intenzíven kezelt helyről van szó, hisz a nádas nagy mennyiségű szarvast és vaddisznót tart el, a magasból jól kivehetők békés pihenőhelyeik. A hely különleges értéket képvisel madárvédelmi szempontból, ám ugyanakkor az ökostabilizációs és mikroklimatikus hatása, refúgium (menedék) jellege a kultúrtájban minden élő számára talán még ennél is fontosabb.

Hogyan lehetne élni nélkülük?

Elég bajosan, de mindenképpen szegényebben. A nádasok vizeink nélkülözhetetlen, szerves részei. S ugyan sok bennük élő faj megelégszik kisebb nádfoltokkal, a mocsarak kiszárítása miatt veszélybe kerültek a kiterjedt nádtársulások s tipikus növény- és állatviláguk java. A klíma melegedése és száradása, a vízpartok felelőtlen beépítése, az illegális irtás, a nádasok feldarabolása mind reális fenyegetés. Tipikus példa erre a Kárpát-medencében a Balaton. A tó, melytől az emberek ezer módon függenek, mégis meggondolatlanul veszélybe sodorják a nádasait, jóllétének zálogát. Miközben tudjuk, hogy vizeink egészsége, akár rekreációs célokra való felhasználása szempontjából is létfontosságú az egészséges nádas.

Szöveg: Fodor Péter