1848. március 15. eseményei szorosan összefonódtak a nemzeti megemlékezésekkel, így ezek váltak a forradalmi kultusz központi elemeivé. Kevésbé ismertek azonban azok a mozzanatok, amelyek ugyan a nap történéseihez tartoztak, de kevésbé befolyásolták a politikai fordulatokat, ezért háttérbe szorultak.
Tán mindenkinek ismerős az alábbi történet:
1848. március 15. napja. Ez volt az a nap, amikor Pesten a forradalom kirobbant. A márciusi ifjak – köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór és Vasvári Pál – a Pilvax Kávéházból indultak, majd kiszabadították Táncsics Mihályt, és elfoglalták a Landerer és Heckenast nyomdát, ahol kinyomtatták a 12 pontot és Petőfi Nemzeti dalát. A forradalom hatására a Habsburg udvar kénytelen volt engedményeket tenni, és megszületett az áprilisi törvények, amelyek modernizálták az országot.
Az első forradalmár, Sükei Károly
Egy korábbi cikkünkben foglalkozunk a a háttéreseményekkel, amelyek kicsit eltérnek az iskolákból megmaradt történetektől. A forradalom előtt az Ellenzéki Kör éjszakába nyúló ülésén hozott határozatok nem elégítették ki a pesti fiatal radikálisokat 1848. március 14-én, úgy döntöttek, hogy a bécsieket követve a forradalom útjára lépnek. Megegyeztek, hogy reggel a Fillinger kávéházba mennek, mely az utókor emlékezetében pontatlanul Pilvax kávéház néven maradt meg (ráadásul rossz helyesírással, mert a mulatóhely korábbi tulajdonosa a vezetéknevét Pillwax alakban használta). Reggel, a megbeszélt időben viszont nyomuk sem volt a forradalmároknak. Mindössze Degré Alajos ült ott, de őt sem a forradalmi hevület vitte a kávéházba, hanem a gyomra, ugyanis ekkor érkezett éhesen Orsováról, és épp kiadós reggelijét fogyasztotta – így fogalma sem volt arról, hogy itt revolúciót kellene csinálni. De hamarosan megérkezett az első forradalmár, az utókor számára szinte teljesen ismeretlen Sükei Károly, a bukaresti református pap fia, és meglepődve tapasztalta, hogy társai még nem jöttek meg. Nem esett azonban kétségbe, szépen leírta a tizenkét pontot, kiment vele az utcára, kiragasztotta az egyik sarokra, és elkezdte a járókelőknek magyarázni a tartalmát. Szép tömeg verődött össze, és érdeklődve hallgatta, ahogy Sükei kissé akadozva – merthogy dadogott – szónokolt. A csődületre azonban felfigyelt egy besúgó is. Arra a megállapításra jutott, hogy hősünk bizonyára bolond, és néhány rendőrrel be akarta vitetni a közeli Rókus Kórház elmeosztályára. Még szerencse, hogy a hallgatóság nem így gondolta, és megkergették a kémet.
Bezárt írók és költők, a legendák nyomában
Mindig hősies történeteket hallottunk és tanítottunk a forradalomról, az apró részleteket mellékelve. Azonban manapság is olvashatunk olyan bejegyzésekről, amelyek meglehetősen felborzolják a forradalmi látásmódot. Főleg ha a vezéralakokat érik a „pletykák”. Abban sokat egyetértenek, hogy a mozgalom egyik meghatározó alakja Vasvári Pál volt. Fekete Sándor egyik tanulmányában úgy ír róla, hogy
„Vasvári is történész volt, a nemzet nagy fiainak krónikása. De az ő szeme előtt nem a csaholásért dukáló konc lebegett, mint az elmúlt 100 év legtöbb történészének szeme előtt. Szinte látnoki szemeivel a jövőbe tekintett s látta azt a nemzetet, amely lerázza magáról a kizsákmányoló semmittevők koloncát, megvédi magát a függetlenségére törő gyarmatosító rablók ellen s felépíti a dolgozó nép szabad honát.”
Hol ébredt azon a reggelen Vasvári?
Korábbi cikkünkben arról is írtunk, hogy az első tanácskozás Jókai Mór és Petőfi Sándor lakásán történt:
A Fillinger kávézóba lassan mégiscsak elkezdtek szállingózni a forradalmárjelöltek, Petőfi is ide igyekezett öles léptekkel, mikor összefutott Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával. Abban egyeztek meg, hogy először tanácskozni mennek Jókai és Petőfi közös lakására a Dohány utcába. Itt már várta őket Jókai Mór és Petőfiné Szendrei Júlia. Utóbbinak már kezdett elege lenni abból, hogy férje többet foglalkozott a politikával, mint vele, így a forradalmat megelőző napokon egyszerűen rázárta az ajtót – ezért nem találkozunk Petőfivel a március 15-ét megelőző napokban. Tehát a kissé durcás Júlia, ha már férje nem volt otthon, gyönyörű szemeivel félreérthetetlenül kihívó pillantásokat vetett a vele egy szobában tartózkodó Jókaira, aki már épp kezdett zavarba jönni, mikor hirtelen betoppantak Petőfiék. Júlia a megzavart flörtért a különösen jóképű Vasvárin próbált bosszút állni, és provokatív módon kezdte tőle tudakolni, hogy reggel vajon melyik hódolójának az ágyában ébredt. Ő kelletlenül mindössze annyit árult el, hogy a hölgy színésznő, és L betűvel kezdődik a neve. Ezt hallva Jókai és Bulyovszky is majd leszédült a székről, ugyanis előbbi Laborfalvi Rózába, utóbbi Szilágyi Lillába volt szerelmes, akik, mindketten színésznők voltak, ráadásul mindkettőjük neve L betűvel kezdődött. Vasvári gyorsan megnyugtatta őket, hogy nem a nevezett hölgyekkel randevúzott. Már csaknem elfelejtették, hogy nekik ma forradalmat kell csinálniuk, mikor Bulyovszky kézbe vette Petőfi pálcáját, és elkezdett vele hadonászni, a benne elrejtett tőr pedig véletlenül kicsúszott, s beleállt az ajtófélfába. Éle Bécs felé mutatott. Ezt jó ómennek tartották, és elindultak a forradalmi gyülekezőhelyre, a Fillingerbe.
Nem hiába mondják azt, hogy minden történet mögött van még valami jobb és izgalmasabb, azonban a valóságalapját nehéz meghatározni. Történész és irodalmár szemmel a könyvtárak mélyére kellene ásnunk ahhoz, hogy a hitelességeket igazolni tudjuk. Mindemellett ha magunkból indulunk ki, akkor elképzelhető egy-egy ilyen közjáték a forradalom napján.
Jöhet a tömeg!
Miután a forradalmárok megérkeztek a Fillingerbe, akkor már meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze, s Petőfiékkel együtt az egyetemek felé indult, hogy rábírja a diákságot a csatlakozásra. Ez meglepően könnyen ment annak ellenére, hogy a tanárok komoly szankciókat helyeztek kilátásba a csatlakozóknak. Már a forradalmat megelőző napokban így fenyegetőzött az egyik pap tanár:
„Ha kevesen csatlakoznak, azokat egyszerűen kicsapatom, ha sokan, akkor ötödölöm az urakat, s minden ötödiket második osztályba teszem moresból [értsd: megbuktatom magaviseletből].”
A hallgatókat azonban nem lehetett visszatartani, özönvízszerűen zúdultak a tantermekből az utcára, ráadásul néhány tanár még bátorította is a fiatalságot. A tömeg ezt követően a Landerer és Heckenast-nyomdába ment, hogy cenzúra nélkül kinyomtassa a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt.
Érdekesség
Mivel a nyomda tulajdonosa, Landerer Lajos kiváló kapcsolatokat ápolt a titkosrendőrséggel, már előző nap tudta, hogy jönni fognak a fiatalok. Mondta is gépmesterének, Gluccsnak, hogy ha kevesen jönnek, akkor a személyzet majd valahogy kipofozza a forradalmárokat a nyomdából, ha viszont többen, akkor teljesíteni kell a kívánságukat. Hát, többen jöttek: közel ötezren.
Az első szabad sajtótermékek kinyomtatása után Petőfiék felszólították a jelenlévőket, hogy térjenek haza, és három órakor gyülekezzenek a Nemzeti Múzeum előtt, ott fogják folytatni a demonstrációt. Míg a pesti polgárok hazamentek ebédelni, az ifjak felkeresték a Nemzeti Múzeum igazgatóját, Kubinyi Ágostont, hogy engedélyt kérjenek a gyűlés megtartására. Kubinyit azonban nem az irodájában, hanem a múzeum kertjében találták, ahol éppen marhákat kergetett. A közeli Széna téren (ma Kálvin tér) ugyanis marhavásár volt, és a jámbor állatok besétáltak a múzeum kertjébe, melynek ekkor még nem volt kerítése, és elkezdték legelni a díszcserjéket. A derék Kubinyi azonban e „nemes” elfoglaltság közepette is megértette az idők szavát, és készségesen engedélyezte a gyűlés megtartását.
(A mai világban valószínű, hogy a diákoknak hamarabb maradna meg a marhákat kergető igazgató a tanórán, mint Kubinyi Ágoston, hiába egy személyről beszélünk.)
A szakadó eső ellenére délután háromkor tizenötezres embertömeg gyűlt össze a múzeum lépcsői előtt. A sokadalom innen először a városi tanácshoz vonult, annak tagjai csatlakoztak a forradalmárok követeléseihez, majd Buda felé vette az irányt, a helytartótanácshoz.
„A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzura eltöröltetett. Stancsics [Táncsics Mihály] börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töménytelen sokaság Pestre”
– olvashatjuk az eseményekről Petőfi naplójában.
Mi várt rájuk este?
Jókai, a hős
1848. március 15. este a Nemzeti Színház műsorára tűzte a Bánk bánt, melynek első felvonása annak rendje és módja szerint le is ment. A Táncsicsot kiszabadító tömeg azonban azt hitte, hogy az író egyenesen a színházba megy beszédet tartani, így az előadás közben váratlanul betódult a Nemzetibe. Táncsics viszont nem volt ott, mivel a Nádor vendéglőbe ment kipihenni a nap fáradalmait. A beözönlő tömeg hatalmas felfordulást okozott, a színészek félbeszakították a darabot, és a színpadon felsorakozva nézték a nézőtéren zajló eseményeket. A színészekből nézők, a nézőkből szereplők lettek. Néhány hazafias dal és szavalat után a tömeg Táncsicsot követelte. Az egyik színésznek az az ötlete támadt, hogy egy társuknak bekenik az arcát tojásfehérjével, amitől olyan ráncos és megviselt benyomást fog kelteni, mint a börtönviselt író; a képtelen ötletet azonban gyorsan elvetették. Petőfi és Irinyi is egy-egy páholyból szónokolva próbálta megnyugtatni a tömeget, de hangjuk elveszett a hangzavarban. Jókai ezt látva merész lépésre szánta el magát: az egyik páholyból átugorva berontott a színfalak mögé, és rákiáltott Egressy Gáborra, a neves színészre, hogy azonnal húzassa fel a függönyt. Ekkor hozzálépett a Bánk bánban Gertrúd szerepét játszó Laborfalvi Róza, Jókai későbbi felesége, és háromszínű kokárdát tűzött a mellére. A függöny felgördült, Jókai pedig ott állt térdig sárosan, agyonázott cilinderkalapjával a hóna alatt. Fura képet mutathatott a színpadon, mert a zajongó tömeg elhallgatott, és minden tekintet rá szegeződött
„Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? – kezdte beszédét Jókai. – E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol.”
E szónoklat hatásosnak bizonyult, ugyanis aki fel szerette volna tűzni a kokárdát, annak először haza kellett érte mennie. Tíz perc sem telt el, és a színház üres volt. Ekképp ért véget a magyar történelem egyik legdicsőbb napja.
Mi a valóság?
Bármilyen történet is bújik meg az egyes jeles események között, az valahogy közelebb hozza a múlt egy-egy darabját hozzánk. Bár a forradalom egy nemzet meghatározó napja, azonban a saját kis életünkből tudjuk, hogy a jeles napokon adódnak olyan pillanatok, amikre sokszor szívesebben emlékezünk, mint magára a „fontosra”. A megkergetett kém, Vasvári a csábító, Jókai a sárban fürdő, a marhákat kergető igazgató és a tojásfehérjével sminkelő színész… Micsoda fordulatok!
(kb, Vasárnap archívum)
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.