Matusek Attila: „A legfontosabb: kíváncsinak maradni”

Amióta forog a Pressburg, többen ismernek fel az utcán?
Nem mondanám, bár nemrég egy ismeretlen ember azzal köszönt rám, hogy „jó volt, tetszett”. De főként az ismerősök jeleztek.

S az online térben?
Ott már észrevehetőbb a figyelem. Insta-gramon sokan bejelöltek, voltak, akik üzenetet írtak.

Az első rész után a nagy nézettségre való tekintettel az STV a legnézettebb esti műsorsávba sorolta át a Pressburgot. Jó érzés?
Jólesik, hogy nagy figyelmet kap a sorozat. A szlovák sajtó is foglalkozott a Pressburggal, a Sme napilapban megjelenő kedvező kritika is jót tett a nézettségnek. Legújabban pedig a brünni Serial Killer fesztiválon versenyezhetünk a legjobb közép- és kelet-európai rövidfilmek kategóriában.

Ki nézi a Pressburgot?
Molnár Csabiék szlovák barátai (nevet). Szerintem egyértelműen a szlovákiai magyar közösség, a felvidékiek. Ők a célközönség. De ahhoz, hogy eljusson hozzájuk az információ, hogy van itt egy sorozat, amely rólunk szól, kellett a reklám, a sajtómegjelenés.

Szoktál szlovák tévécsatornákat nézni?
Semmilyen tévét nem nézek. Streaming platformokon viszont nézek szlovák filmeket.

Vajon a Pressburg által a szlovák filmes szakma felfigyel Matusek Attilára?
Nem hinném. Eddig úgy tapasztaltam, hogy nem ez számít. Sokkal inkább ajánlják a rendezők vagy stábok egymásnak a színészeket. Ha például valamelyik pressburgos kolléga majd megemlíti a nevem egy következő casting alkalmával. Persze, örülnék, ha ez a sorozat hozzásegítene a mozgóképes karrierhez. Amiben viszont már biztosan látszik a változás, az a közösségi médiában való megjelenésem.

Fontos ez a színésznek?
Voltam már olyan castingon, ahol az első kérdés nem az volt, hogy mit tudok, hanem hogy van-e Instám, és hány követővel. Néhány casting director úgy gondolkodik, hogy ha valakinek sok az Insta-elérése, akkor azt a színészt érdemes beválogatni, mert általa még több emberhez eljut a sorozat.

Másfajta színészi jelenlét szükséges a forgatáson, mint a színpadon?
A filmforgatás során sokkal praktikusabban kell játszani. Ott minden apró részlet számít. Az egyik jelenet forgatása közben egy bögrét egyik kezemből a másikba rakosgattam, Csabi, a rendező pedig gondban volt, hogy ezt hogyan fogják összevágni. Oda kell figyelni mindenre, amit csinálsz.

Nem rossz úgy játszani, hogy az arcodban a kamera?
Szeretem a nagyon közeli felvételeket. Olyankor elég meghallani, amit a partner mond, nem is kell játszani, csak természetesnek lenni. A kamera mindent lát. Látja, hogy mire gondolsz. És ez egyszerre ijesztő és izgalmas.

Az sem zavaró, ha a kamera a partnered, és neki kell szerelmet vallanod?
Azt kell kitapasztalni, hogyan nézz úgy, hogy ne nézz bele egyenesen a kamerába. Ez ugyanis alapszabály, tilos a kamerába nézni. Ha belenézel, az olyan, mintha a nézőt szólítanád meg, hozzá beszélnél. A színházban is van egy láthatatlan fal a nézőtér és a színpad között. Ha színészként mégis kinézel vagy kiszólsz a nézőhöz, lerombolod ezt a falat. Ez soha nem véletlenül történik, az adott előadásokban az átlépésnek funkciója, jelentősége van. A Pressburgban például akkor kell a kamerába nézni, amikor ‒ mondjuk ‒ a jelenet arról szól, hogy a szereplő rögzít valamit a telefonja kamerájának segítségével.

A jövőben többet látunk a tévében vagy a vásznon, mint színpadon?
Egy ideális világban egy évadban körülbelül két-két előadást játszanék és rendeznék színházban, közben pedig időnként forgatnék.

Hol élnél inkább: Pozsonyban vagy Budapesten?
Most már inkább Pozsonyban.

Miért?
Mondjuk úgy, hogy a kultúra és pezsgés miatt Budapesten, de minden mást tekintve ‒ például élhetőség, kényelem és közérzet szempontjából ‒ inkább Pozsonyban.

Máshogy látod Pozsonyt a Pressburg forgatása óta?
Hogyne. Azelőtt elég negatív képem volt a városról. Amikor jó néhány éve, a kaposvári színművészeti elvégzése után színjátszó csoportot vezettem a pozsonyi Duna utcai gimiben Zsidek Pali barátommal, akkor elég lehangoló kép élt bennem Pozsonyról. Esős, őszi és téli utcaképek. Ezzel szemben Budapestre általában nyáron jártam, ezáltal annak a városnak a fesztiválarcát ismertem meg. Azóta már megtapasztaltam Budapest hétköznapibb oldalát is.

Ennél korábbi pozsonyi emlékeid is vannak, hiszen érettségi után a pozsonyi színművészetire felvételiztél…
Akkor is esett. Erre jól emlékszem.

És nem vettek fel.
Mert nem tanultam meg a szlovák nyelvű dialógusokat.

Ez a hozzáállás emlékeztet a sorozatbeli Tóth Attilára. Látsz hasonlóságot?
Talán azt is mondhatjuk, hogy a régi Matusek Attila ugyanolyan volt, mint a filmbeli Attila. Én is ugyanannyira mélyen éltem meg a magyarságomat, mint ő. Ezt az erős identitástudatot most sem dobtam el, büszke magyar embernek tartom magam, de közben kinyílt a világ számomra, és tágabb, európai kontextusba helyeztem magamban ezt a kérdést.

Mi segített ebben?
Egyértelműen az egyetem. Egyrészt az osztályfőnököm, Kocsis Pál, és az osztálytársaim. Őket, az ő munkájukat, fejlődésüket vagy éppen kudarcaikat figyelve sokat tanultam. Színes osztály voltunk, sokféle ember vett körül, és ez jót tett a világlátásomnak. Jó tanáraink voltak, gyakran néztünk külföldi előadásokat felvételekről, sokféle impulzus ért. Ráébredtem, hogy teljesen más lehet a színház európai szinten, más lehetőségek vannak benne, mint például Magyarországon vagy itthon.

Mit tanácsolnál a Tóth Attiláknak?
Az a szerencséje ennek az „Attilaságnak”, hogy könnyű kilépni belőle, és tágítani a spektrumot. Nem hiányzik hozzá más, mint a kíváncsiság. Ez színészként is fontos: kíváncsinak maradni. De nyitottnak kell lenni mindenre: mások véleményére, a világra, a másságra, a normálisra. Mert ha a kíváncsiság elveszik, akkor marad a buborék, amely bezár. Ez nem azt jelenti, hogy el kellene dobni az elveket, az eszméket – de azok a kíváncsiság által mélyíthetők, megkérdőjelezhetők és újragondolhatók.

Ősszel újra Kassán rendezel a Tháliában. Melyikből van benned több: a színészből vagy a rendezőből?
Azt szoktam mondani, hogy színházcsináló vagyok.

De valamiért mégiscsak színész szakra jelentkeztél, nem pedig rendezőnek.
Akkoriban a színházból csak a színészt láttam. Mint ahogy a néző általában. Naivan azt gondoltam, ahhoz, hogy részese lehessek ennek a világnak, színésznek kell lennem. De az egyetem alatt a színház világa is kinyílt számomra. Akkor csodálkoztam rá, hogy milyen komplex stáb áll össze egy-egy alkotófolyamat során: a rendező mellett a dramaturg, a látványtervező, a zeneszerző, jelmezes, kellékes és a többi. De visszatérve az eredeti kérdéshez, ha választanom kéne a színész és a rendezői énem között, akkor talán így választanék: játszani filmben, rendezni színházban. S akkor egyikről sem kellene lemondanom.

Mi a rendezői hitvallásod?
Színészként és rendezőként is ugyanazt tartom szem előtt: a nézőnek akarok színházat csinálni. Azt gondolom, hogy nem a téma vagy a műfaj számít, hanem az, adok-e megfelelő kulcsot a néző kezébe, hogy értelmezni tudja azt, ami a színpadon történik. Ha azt halljuk a nézőtől: „én nem szeretem a drámát” vagy „nekem ez túl elvont”, akkor ez azt jelenti, hogy nem kapta meg a kulcsot.

A dráma vagy inkább a komédia a tereped?
Minden történetnek megvan a maga drámája és a maga humora is, és azt gondolom, hogy ezeket nem csupán lehet, de egyenesen kötelező vegyíteni.

Válassz: a Kassai Thália vagy a Komáromi Jókai Színház?
Nagyon szeretem mindkettőt. Ebben az évadban Kassán rendezek, és Komáromban játszom. A kettőt nehéz összehasonlítani, mert más kihívásokkal áll szemben mindkét társulat. Úgy érzem, Komáromban könnyebb társulati tagnak lenni. Itt nem kell olyan súlyos kérdésekkel foglalkozni, mint Kassán: a magyar néző hiányával. Viszont azt gondolom, hogy ez lehetőségeket is teremt, hiszen be lehetne csalogatni a szlovák nézőket a színházba. Én is szívesen kipróbálnám magam szlovák színházi közegben.

Nem tartanál a szlovák nyelvi közegtől?
Kamaszként sokáig inkább anyukámmal jártam orvoshoz, mert hiába ismertem a szlovák szavakat, féltem, hogy nem jól ragozok, vagy nem a megfelelő szót fogom használni. Aztán a komáromi ipariban a szlováktanárnőnk mindig arra biztatott, hogy beszéljünk, beszéljünk és beszéljünk. Nem baj, ha nyelvtanilag nem tökéletesek a mondatok, a lényeg, hogy merjünk kommunikálni. Én azóta merek.

Ilyen egyszerű? Aki mer, az nyer?
Még sosem származott hátrányom abból, hogy magyar vagyok, pedig rosszul ragozok, és gyér a szókincsem. Az ebből adódó helyzeteken tudok nevetni. Persze, sok múlik a beszélgetőpartneren és a mi személyiségünkön is. A szorongást kell leküzdeni. Gyakran elfelejtjük, hogy szlovákiai magyarokként alapvetően egy színesebb közösséghez tartozunk azáltal, hogy van közünk a magyar és a szlovák oldalhoz is. Szerintem ezt jobban ki kellene használnunk.

Hol vagy otthon?
Ahol olyan emberekkel vagyok, akiket szeretek.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 1-jei számában jelent meg.