Kép: Ugróczky István
Életművész. A szó legpozitívabb értelmében. Hiszen a mélységekből indult, fiatalon szakápolóként éles helyzeteket élt át, hihetetlen tapasztalatokat szerzett, majd a külföldi életet is kipróbálta. Azóta pedig megvalósítja az álmait, szárnyal: DJ-ként nevelni akarja közönségét, előadóként nevettetni. Bő egy éve pedig új szerepet tanul, az apaságot. A dunaszerdahelyi Kovács Ákossal beszélgettünk.
Hányszor kevertek már össze a másik Kovács Ákossal?
Gyerekként nyaranta balatoni táborokba jártam. A buszos névsorolvasásoknál mindig nagyon menő volt, ahogy az összes bőr nyakláncos, Bonanza Banzai-os csaj jelezte az irányomba: eggyel több pontom van, mint a többi srácnak. Ez volt az egyetlen hasznom a névrokonból, a zenéjét sosem szerettem, és az utóbbi években, úgy gondolom, emberileg sem méltó a Kovács Ákosokhoz.
Meglepődtem, amikor azt olvastam rólad, hogy korábban szakápolóként dolgoztál, hiszen ma leginkább a kulturális fronton ismernek.
Előző életemben valószínűleg annyi bűnt követtem el, hogy csak azzal a feltétellel jöhettem vissza megvalósítani az álmaimat, hogy 15 évet kórházban kell lehúznom. (Nevet.) Igen, tizennyolc évesen geriátriára kerültem, időseket ápoltam, aztán az intenzív osztályon dolgoztam szakápolóként. Újraélesztettem, artériákat, vénákat szúrtam, gyorsmentővel vittem fejsérült betegeket az idegsebészetre. De a pozsonypüspüki tüdőkórházban ‒ illetve később dialízisközpontban ‒ is dolgoztam.
Tehát egészségügyi középiskolába jártál?
Általános egészségügyi végzettségem van, és a szerencsésebbek között vagyok, mert dolgozhattam bármilyen területen, bármilyen eszközzel. Néhány évvel később a végzősök már nem szúrhattak eret, és csak orvos felügyelete mellett csinálhattak ezt-azt. Én a legkomolyabb dolgokban vettem részt, életveszélyes állapotokból hoztunk vissza embereket, és erre büszke vagyok.
Kamaszként miért ezt a középsulit, ezt a világot választottad?
Pék nagyszüleimnek kemencéjük volt, három falu hordta hozzájuk sütni a kenyerét, és ennek köszönhetően rengeteg fehér köpeny volt otthon. Szóval unokatestvéreimmel mindig orvososat játszottunk. Majd jött a Vészhelyzet sorozat, és mi libabőrösen húztuk magunkra a köpenyeket, hogy ki lesz Benton vagy Carter doktor. Ez a lelkesedés odáig vitt, hogy tizennégy évesen már ott ültem az egészségügyi középsuli padjában Dunaszerdahelyen. Amikor pedig elvégeztem, gyér szlováktudással indultam a pályán, vagyis fontos volt, hogy olyan helyre menjek, ahol senki nem tud magyarul. Ezért kerültem Pozsonyba.
Milyen érzés volt tizennyolc évesen napi szinten találkozni a halállal?
Nagyon rossz. Képzelj el egy éjszakai folyosót a geriátrián, egy hosszú, sötét folyosót, ahol nem nyithatod fel a lámpát, mert felébrednek a betegek. Stabilan vannak harmincan, ebből huszonhat fekvőbeteg, aki folyton igényli, hogy ott legyél. Abból a huszonhatból pedig tizenöt haldoklik. És azon a sötét folyosón óránként végig kell menned egy kicsi villanylámpával, hogy megnézd, mindenki alszik-e. Be kell nézni a szobákba – volt, akinek tükröt tettem a szájához, hogy ellenőrizzem, lélegzik-e. És érzed, hogy sűrű körülötted a levegő, hogy valamilyen brutális energia vesz körül, amit nem tudsz megmagyarázni. De nem itt volt a legnagyobb találkozásom a halállal, hanem az intenzíven.
Az ott maga a Vészhelyzet?
Olyan csapat tagja voltam, akik kis kofferrel jártak az osztályokra, mert a nővérek nem tudtak újraéleszteni. Az volt a dolgom, hogy a beteg mindkét kezén eret szúrjak, hogy mehessen az adrenalin. Büszke tagja voltam ennek a csapatnak, és rengeteget tanultam tőlük, de nagyon kemény volt. Csaknem 300 újraélesztésben vettem részt, a páciensek között voltak fiatalok, akár tizennégy évesek vagy idősebbek. Képzeld el, hogy az ajtó mögött a hozzátartozók csak abban bízhatnak, hogy te mindent megteszel. De van, hogy hiába pumpálod a levegőt még percekig. Az újraélesztések fele nem sikerült. Akkor jöttem el onnan, amikor hazafelé menet a kocsiban ülve azt éreztem, hogy ott ül mellettem az, aki aznap a kezem között halt meg.
Felkavaró lehetett…
Nagyon rossz elveszíteni olyan embert, akit csak épp behozott a gyorsmentő, akinek az előbb még volt pulzusa, most meg már nincs. De akkor is mély és nehéz pillanat ez, amikor olyat veszítesz el, akit évek óta kezelsz, akiről többet tudsz, mint a saját gyerekei, mert kiszolgáltatott állapotában, kezelés közben elmond neked mindent. Azt is, amit otthon nem mer, mert keménynek akar látszani. Ez volt a dialízisen.

És aztán egyik napról a másikra letetted mindezt, és felhagytál az egészségüggyel?
Ez nem ment ilyen gyorsan, megszakításokkal vissza-visszatértem, de mellette folyamatosan önmegvalósítottam, saját projektekbe kezdtem. Egy idő után már nem fért össze a kettő. Viszont a Covid újra előhívta belőlem az egészségügyist. Jelentkeztem a minisztériumnál, tesztelésekre, oltócsoportokba kerültem, visszatértem az egészségügybe két évre, és ezzel zárult le a 15 évem. Talán végérvényesen. Habár mondtam a kollégáknak, ha lesz egy újabb apokaliptikus helyzet, akkor a sátorban megtaláltok. De azt is garantálom, hogy ott mindenki pisilni fog a nevetéstől.
Akkor az önmegvalósítás neked mások szórakoztatását jelenti?
Arra születtem, hogy valamit csináljak a közért, az emberekért, de mellette szórakoztassam is őket.
Honnan tudod ezt ilyen biztosan?
Amint megtanultam beszélni, ahová csak mentem, produkáltam magam. Ha vendégek jöttek, megfésülködtem, befutottam a nappaliba, és elmondtam mind a tizenhat verset, amit tudtam. Az emberek nevettek, jól érezték magukat, nekem meg hízott a májam. Bárhová mentem, mindig sikerült általános jókedvet teremtenem. Éreztem, hogy ilyenkor nálam van a kormány. Ráadásul már gyerekként is a közönség reakcióit figyeltem, mire vevők, mire nem.
Ez DJ-ként is hasznos tulajdonság? Megérzi a jó DJ, mit akar hallani a közönség?
Kétféle DJ van. Az egyik edukál, a másik kiszolgál. Én alapvetően az edukálós fajta vagyok. Az, aki mélyre ás, felhozza onnan a világ legjobb zenéjét, és fölteszi. Te meg, tessék, hallgasd! És ha tetszik, akkor nyugodtan kérdezd meg, mi a címe, ha nem, akkor ki lehet menni a teremből. Ritkán, de vállalok olyan bulit is, amikor kiszolgálom a közönséget. Annak magasabb ára van, és olyankor előre fel kell készülnöm a közönségre, az este során pedig figyelni a hangulatot és az igényeiket.
Honnan tudod, mi a jó zene, mit érdemes beszerezni?
Angliában dolgoztam három éven keresztül, ott kezdtem lemezeket venni. A kollekcióm nagy százaléka „vinyl only” – csak bakelit. Ebből alkottam meg a „Vinnie Lonely” DJ-nevet. Vásárláskor elég volt belehallgatnom, és ha rendben volt a hangzásvilág, ha volt benne érdekes motívum, dallam, akkor jöhetett. De egy idő után már a borító alapján vásároltam lemezt. Ugyanis ha a lemez borítója rendben van, akkor a zene is rendben van.
Tehát a lényeg a bakelit és a dallam?
Feleségem, Anna szövegcentrikus zenehallgató, én dallammániás vagyok. Nekem a szöveg olyan, mint egy hangszer, a hangzásvilághoz ad hozzá, ezért nem számít, ha koreai vagy más nyelven énekel az előadó. Nem is akarom érteni, mert néha kiábrándító a szöveg.
Kovács Ákos (1982, Dunaszerdahely) kultúraszervező, DJ, a Klikk Out magazin munkatársa, a Szaval a jó öreg csallóközi podcastsorozat szerzője. Tóth Lalival közösen a dunaszerdahelyi NFG Klub vezetői, amely az underground művészetet hivatott felkarolni.
Pedig szöveggel is sokat dolgozol, verseket írsz, karaktereket teremtesz, mint például a Szaval a jó öreg csallóközi projektedben. Ez olyan, mint a stand-up?
Olyan vagyok, mint egy karikaturista – csak színpadon. Megfigyelem az embereket, felnagyítok karaktervonásokat, megalkotom a karaktereket, szituációkat teremtek számukra, és közszemlére teszem őket.
Ráadásul ami az erősséged, hogy a karaktereid különböző nyelvjárásokban beszélnek.
Azt hiszem, jó érzékem van a nyelvekhez – bár a szlovákba még folyton beletörik a nyelvem. A szláv nyelvek közül a lengyel jobban megy. Angliában tanultam meg lengyelül, és megfigyeltem, hogy van érzékem a nyelvtanításhoz is. Amikor hazajöttem, évekig gyerekeket tanítottam angolra.
Melyik nyelvjárást használtad Angliában?
A kelet-közép angol dialektust tanultam meg. Ez tetszett, de ha más vidéken éltem volna, akkor valószínűleg ma más nyelvjárást beszélnék.
A magyar nyelvjárások között van kedvenced?
A csallóközi. Nem azért, mert idevalósi vagyok, de ebben tudtam kiteljesedni. Szinte bármilyen nyelvjárást tudok imitálni. Nyáron, a gombaszögi fellépésen a palócot is beépítettem a műsoromba.
A dunaszerdahelyi NFG Klubot Tóth Lalival közösen vezetitek már évek óta: koncertek, színházi és beszélgetőestek, fesztiválok meg egyéb szervezések. Ez munka vagy inkább hobbi?
Szerintem mindenkinek arra kell törekednie, hogy amit csinál, az ne lehúzza az energiáit, hanem feltöltse. Minden, amivel foglalkozom, az a munkám és szórakozásom is egyben. Tehát az, hogy verset írok, szavalok, fellépek, az NFG-s és DJ-s projektek vagy épp az angoltanítás – mind-mind feltöltenek.
Mi tudná korlátozni a szabadságod?
Ha másnak dolgoznék. Az én alapvető létformám a szabadúszás: azt csinálom, amit akarok, úgy, ahogy akarom, a saját magam részére – és a családomnak. Most már ők vannak az első helyen.
Az apaság nem gátolja az önmegvalósítást?
Dehogyis! Óriási motiváció, ha a színpadról látom, hogy ott a feleségem a fiunkkal. Ha eddig voltak motivációim, Donát érkezésével még meg is duplázódtak.

Feleséged, Kovács Hipik Anna fejlesztőpedagógus. Mindketten segítő szakmákból érkeztetek meg a szülői létbe. Így talán még inkább megértitek egymást.
Anna igazán a hivatásának él, beteg gyerekek között tanulta a szakmáját Budapesten, a Pető Intézetben. Azt gondolom, hogy aki sérült gyerekekkel megtalálja a közös hangot, aki képes eggyel elviselhetőbbé tenni számukra a világot, az szülőként is megállja a helyét. Anna pedig elképesztően jó anya. És igen, nagyon sokat beszélgetünk. Akár a szülői dolgokról, akár másról. Fontos, hogy a párok sokat beszélgessenek.
Milyen apa vagy?
Preventív. Szeretek két lépéssel a történések előtt járni, hogy ne lepjen meg semmi. Emlékszem, az egészségügyi suliban is erős volt a megelőzés nevű tantárgyunk.
Nem féltél az apaszereptől?
Az angoltanításnak köszönhetően több száz gyerekkel dolgoztam. Figyeltem őket, néha elképzeltem, milyen lenne, ha nekem is lenne gyermekem. Fokozatosan érett meg bennem az, hogy én is szeretnék valakinek az apukája lenni, ovis Mikulás-ünnepségre menni, úgy biciklizni, hogy ott ül valaki a csomagtartóban. Sokat tanultam a gyerekektől, a közös munkából. És azt gondolom, fontos volna, hogy mindenki akkor váljon szülővé, amikor mentálisan is készen áll a feladatra.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 17-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.