Kiszolgáltatottak krónikása – Életútinterjú Vrabec Máriával

Általában nem kérdezzük meg az embertől, hogy miért született ott, ahol született, na de ez a Prága eléggé érdekes. Hogyhogy Prágában születtél?

Érdekesnek érdekes, mert engem örökbe fogadtak. Édesanyám legidősebb nővére szerzetesnővérnek ment Csehországba. Betegeket ápolt, aztán amikor feloszlatták a rendeket, ő kilépett, nem vállalta az illegalitást, de a kapcsolatai megmaradtak, úgyhogy ő volt ebben a tekintetben az ügyintéző. Nagy szeretetben, nagyon jó családban nőttem fel. Jobb dolog nem is történhetett volna velem. A szüleim is mindig úgy kezelték ezt, hogy onnantól kezdve, hogy a nevükre vettek, az övék voltam. Nem tekintették ezt se erénynek, se hőstettnek, habár én a mai agyammal már azt gondolom, hogy akkor, abban a családban, abban a környezetben az volt.

Akkor ez azt jelenti, hogy a vér szerinti szülőket nem is ismered?

Nem, és nem is érdekeltek.

Nyitracsehiben nőttél fel, ezek szerint egy kicsit a véletlennek köszönhetően. Milyen volt felnőni egy, a nyelvhatáron fekvő faluban?

Akkor még nem volt ez annyira markáns. 1970-ben születtem. A falu nagyja akkor még magyar volt, és magyarul beszélt. Sőt, akik szlovák iskolába mentek valamilyen tévedés folytán, azok is magyarul beszéltek otthon meg az utcán. Voltak persze szlovákok is. Mivel ez szórványvidék, a szomszéd falu már szlovák volt, tehát nagyon jól meg lehetett tanulni szlovákul. De akkor még ez magyar közeg volt.

Mindig is tudtad, hogy újságíró leszel?

Amióta az eszemet tudom. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor eldöntöttem.

És mi volt az a momentum, amikor azt mondtad, hogy na most?

Arra is emlékszem. Nagyon sok volt nálunk a könyv, az újság. Valami Kincses kalendárium-félét vettek a szüleim, azt olvasgattam, és valahogy megfogant bennem a gondolat, hogy milyen jó azoknak, akik ide ilyeneket irkálnak. Akkor eldöntöttem, hogy én is megpróbálom.

Azt is tudtad, hogy magyarul fogsz írni egész életedben? Nem az egész életedben, mert volt ott egy pici kacskaringó, de hogy magyar újságíró leszel.

Igen, persze, ez volt a szándékom. Volt egy kitérő, tudom, mire utalsz. A rendszerváltás idején végeztem az egyetemet, akkor Nyitrán megszűnt a kommunista járási lap, egy fiatal csapat alapított egy új regionális lapot. Odamentem szakmai gyakorlatra, és annyira jó volt a társaság, hogy ott ragadtam. De aztán egy idő után kezdtem érezni a hiányát annak, hogy nem gyakorlom a magyar nyelvet, nem írok magyarul, és elkezdtem az Új Szóba küldözgetni tudósításokat. Azok nagyon eleven évek voltak. Ez volt a Mečiar-korszak. Szilvássy Jóska volt a főszerkesztő, és egyszer felhívott, hogy nem mennék-e oda. És mentem.

Mennyi ideig is voltál az Új Szóban?

Nem sokáig, azt hiszem, négy évig.

Merthogy mindjárt elhappolt téged a Vasárnap.

Igen.

Mindig is vonzódtál a problémás, a nem egyszerű témákhoz. Mi vonzott ebben? Ugyanis csak hogy az olvasó értse, ez nagyon melós. Sokkal többet kell ezekkel dolgozni.

Pont az érdekelt benne, hogy mélyebb összefüggésekre lehet rávilágítani. Hogy tényleg melós. Hogy közben nagyon sokszor olyan dolgokra jössz rá, amikre nem is gondoltál volna. Vagy elindulsz egy úton, van a fejedben egy elképzelés – forgatókönyvnek azért nem nevezném –, hogy mit akarsz megtudni, és egészen más utakra visz el a történet. Nagyon sok érdekes embert meg lehet így ismerni, te is tanulsz. Szerintem ez az igazi újságírás.

Hogyan emlékszel vissza azokra az első napokra, amikor elkezdtél foglalkozni a Malina Hedvig-üggyel?

Akkor értem oda, amikor tolták ki a rendelőből egy ágyon. Én még láttam a véres arcát, a sebeit, beszéltem aznap a szüleivel, a barátjával, a tanáraival. Az ütött szöget a fejembe, amikor a tanárokat elvitték kihallgatásra, és még aznap délután Sándor Anna, aki akkor a magyar tanszék vezetője volt – egy rendkívül tisztességes, megbízható ember –, azt mondta, ő nagyon rosszat érez, mert a rendőrök ellenségesen számonkérték rajtuk, hogyan merték Hedviget lefényképezni, hogy merték a sajtót hívni, miért akarnak nacionalista ügyet faragni ebből. Ő már akkor mondta, hogy ennek rossz vége lesz, még utóbb Hedvigből fognak bűnöst kreálni. És lőn.

Ez volt az első nap. Aztán hogy alakult?

Utána beszéltem Hedviggel telefonon, a szüleivel is beszéltem. Aznap, amikor Kaliňák és Fico megvádolták őt, hogy hamis tanúvallomást tett, az egész délutánt vele töltöttem Gál Gábor képviselő irodájában, mert egy napig ő volt a jogi képviselője. Akkor már volt annyi újságírói rutinom, hogy láttam, semmit nem mond másként, mint az első napon, semmit nem hallgat el, semmihez nem tesz hozzá, nincs benne indulat, nincs benne valamiféle nacionalista kivagyiság vagy exhibicionizmus. Egy végtelenül egyszerű, tisztességes lányt láttam. Valahogy úgy éreztem, ki kell mellette állni.

Ellenszélben dolgoztál, szegény Hedvig is erős ellenszélben volt, hiszen egy egész államapparátus dolgozott ellene meg ellened.

Ez igaz, de engem akkor már az ellenszél nem érdekelt. Annyira meg voltam győződve arról, hogy igaza van, és egyre inkább megbizonyosodtam róla, mert fokozatosan derült ki, hogy Kaliňákék itt csúsztattak, ott nem mondtak igazat. Ezekben az állításokban bélyegekről, bankszámlák letiltásáról, mindenféléről szó volt, de semmi sem volt egészen igaz abból, amit mondtak. Ugye, gyakran mondják, hogy az újságírónak objektívnek kell lennie, mert az igazság valahol középen van, mind a két fél hallgattassék meg, és mindenkinek van egy kicsi igazsága. Én ekkor tanultam meg, hogy van úgy, hogy az igazság tényleg fekete-fehér.

Szerinted hol fordult meg az ügy? Mert ugye a közvélemény teljesen Malina Hedvig ellen volt. És aztán egyszer csak jött egy momentum, amikor ez eltörött, és a szlovák sajtó is minimum megengedte azt, hogy nem biztos, hogy a lány hazudik.

Túl sokáig húzódott, és ez gyanússá vált. Mert ha annyira igazuk lett volna, akkor pikk-pakk rábizonyítják, és kész. Kezdett annyira bonyolódni az ügy, hogy senki nem bírta már követni. Azoknak is nehéz volt, akik napi szinten foglalkoztak vele. Néha nekem is bele kellett nézni a jegyzeteimbe. Aztán amikor már pszichiátriára akarták zárni, meg mondvacsinált orvosi látleleteket írtak róla, akkor szerintem sokan felfigyeltek, hogy ez már mégiscsak sok.

Az első könyved a Hedvig volt. 2010-ben jelent meg, vagyis négy évvel azután, hogy Hedviget megverték. Megjelent szlovákul is. Milyenek voltak a reakciók? Konkrétabban, milyenek voltak magyar vonalon, és milyenek szlovák vonalon?

Én csak jó reakciókat kaptam. Gondolom, hogy azok a szlovákok vették meg, akikben akkor már volt kétely, vagy érdeklődtek az ügy iránt. Tényleg csak jó visszajelzéseket kaptam.

És most mi van Hedviggel? Kapcsolatban vagy vele?

Igen. Mondhatom azt, hogy barátok vagyunk. Győr mellett él, három gyermeke van, Rozi tizenhét éves, Olivér tizenöt, Sárika tíz. Jól van. Az is a lelkierejéről tanúskodik, hogy sikerült bezárnia az ajtót, és nem ezzel foglalkozik.

Ha jobban belegondolunk, ez az ügy a mai napig nincs lezárva.

Magyarországon végül csak azt mondták, hogy mivel annyi idő eltelt, most már nem lehet hitelt érdemlően megállapítani, mi történt. Ő ezt elfogadta. Ehhez is kellett lelkierő. Nézd, bármi történt volna, annyi keserűségben, bánatban, félelemben, stresszben töltött évet már nem lehet visszaadni, nincs az az elégtétel, ami ezt rendbe rakná.

Nagyon szomorú történet. Na de ami utána jött, az se sokkal vidámabb. 2013-ban jelent meg a második könyved a leváltott püspökről, Róbert Bezákról. A könyvet valójában közösen írtátok. Miért pont róla írtad a második könyvedet? Hiszen ez nem szlovákiai magyar téma volt.

De ez is olyan téma volt, amire rögtön fölkaptam a fejem: húha, valakit így le lehet váltani? Hozzá kell tennem, hogy én ismertem őt. Amikor kinevezték püspöknek, néztem, milyen fiatal, még szerzetes is, most kell őt elcsípni, amíg nincs Nagyszombatban, a hivatalában. Úgyhogy én még a radványi plébániára vagy kolostorba telefonáltam, hogy interjút kérnék, és borzasztó szimpatikus volt, hogy egyáltalán nem ütközött meg azon, hogy magyar lapnak nyilatkozzon. Azt mondta: holnap megyek Nagyszombatba, jöjjenek. Mentünk is Somogyi Tibor fotós kollégával. Olyanokat mondott, hogy amikor kiléptünk az érsekség épületéből, akkor Tibornak az volt az első szava: „Na, ez se lesz itt sokáig.”

Miket mondott?

Elég bátrakat, amiket szlovákiai katolikus berkekben nem szoktak. Nagyon érdekesnek találtam azt is, hogy olyan gyorsan leváltották. Nem gondoltam rögtön könyvre. Interjút kértem, és akkor azt mondta, várjak még, ő sem tisztázta magában a dolgokat, megy még Rómába, satöbbi. Ez tartott két-három hónapig. De én párszor türelmesen felhívtam. Először egy karácsonyi interjúra mondott igent a Vasárnapba. Ez volt a legelső megszólalása a leváltása után. A könyv gondolata lassan alakult ki.

Éreztél valami közöset Malina Hedvigben és Róbert Bezákban?

Igen, a kiszolgáltatottságot.

Milyen volt a munka Róbert Bezákkal?

Nagyon nehéz és nagyon szép. Sokáig készült ez a könyv, januárban kezdtük, novemberben jelent meg. Heti rendszerességgel találkoztunk, néha többször is. Amikor végeztünk, azt mondta, hogy számára ez terápia is volt. Szép időszak volt.

Milyen volt a Bezák-könyv visszhangja?

Ha jók az információim, körülbelül ötvenezer példányban kelt el szlovákul és harmincezer példányban magyarul, ami a szlovákiai piacon óriási.

Szerinted miért váltották le Bezákot? Csak pár évig volt érsek.

Mert darázsfészekbe nyúlt. Rendet akart tenni a pénzügyekben. Sokol érsek idejében nem voltak számlakönyvek, nem volt könyvvizsgálat, cetlikre írta föl, hogy mikor honnan mit kapott. Bezák naivan azt hitte, hogy a Vatikán azért bízta meg őt, hogy rendet tegyen. Kiderült, hogy nem.

Oknyomozó újságírónak tartod magad?

Ez túl nagy szó. Nézd, én azt gondolom, hogy szlovákiai körülmények között ez egy kicsit eufemizmus. Lehet, hogy Ján Kuciak volt az utolsó igazi oknyomozó újságíró. Időnként igen, időnként meg teljesen egyszerű dolgokat írok, ami egy interjú, vagy összefoglalása az eseményeknek. Az oknyomozásra rengeteg idő kell, és a mai körülmények között egyetlen szerkesztőség sem igazán engedheti meg magának Szlovákiában azt, hogy csak ilyesmikkel foglalkozzon.

Szerinted jó állapotban van a szlovákiai magyar újságírás?

Nincs. Nem igazán vonzó a szakma, nem fizetik meg, melós, nincs igazán presztízse sem. Megjelentek közvélemény-kutatások, egészen elborzasztó, hogy mennyire nem bíznak az emberek a sajtóban. Sokat rontott ezen a közösségi média. Ma bárki leírhat bármit, mindenki újságírónak gondolhatja magát. Az emberek már nem is tudnak dönteni, hogy melyik információ hiteles és melyik nem.

Mi egy újságíró küldetése?

Éppen úgy kell végezni a dolgodat, mint másnak. Még azt sem mondanám, hogy az embereket felvilágosítani, mert sokszor nem is lehet. Elolvassák, gondolják a magukét. Talán úgy fogalmaznék, hogy elgondolkodtatni, ez a maximum. Legalább oda eljuttatni, hogy legyenek kételyei, hogy próbáljon meg a másik szemszögéből is ránézni a dolgokra. És ez nem kevés.