Kiss Szilvia: „Minden szerepben ott van az álmod”

Ahhoz képest, hogy komáromi vagy, a színházhoz igazán közel először mégis Kassán kerültél.
Szeretem Komáromot, szerettem a gimnáziumi éveket és a tanáraimat is, de nekem már fiatalon is az volt a legfontosabb, hogy színház közelében legyek, s ez elsőként Kassán adatott meg, a Tháliában.

De nem rögtön a színpadra állítottak.
A Tháliában takarítónőként kezdtem. Nekem egészen addig más út volt szánva, orvosnak vagy építésznek kellett volna lennem. Az építészeti egyetemen kezdtem gimi után. El is végezhettem volna, meg tudtam volna csinálni. De milyen áron? Sírva rajzoltam a térképeket és tanultam a kőzeteket. Gyerekkoromtól színész szerettem volna lenni.

Szóval a kezedbe vetted a sorsodat?
Takarítóként is boldog voltam Kassán, mert végre a színházban lehettem. Ráadásul mindenki partnerként kezelt. Aztán kellékes, később öltöztető lett belőlem, és egyszer csak a színpadon találtam magam. Majd újra Pozsonyban, de már a színművészetin.

Nem voltak ezek elvesztegetett évek?
Soha nem bántam meg, hogy végigmentem a ranglétrán, és megtapasztaltam az érem másik oldalát. Sokkal jobban átérzem, milyen fontos a technikai munkatársak szerepe a színházban. Hogy tiszta körülmények között dolgozhassunk, vagy milyen fontos az öltöztető munkája, főleg ha csak pár másodperced van jelmezt cserélni. Ők sokkal kevesebb visszajelzést kapnak a munkájukra, mint mi, színészek, pedig a sikereinkhez ők is sokat hozzátesznek.

Milyen volt az akkori Thália?
Legendás társulat volt akkor Kassán: Boldoghy Olivér a feleségével, Gadus Erika, Ollé Erik, Czajlik József, Petrik Szilárd, Bandor Évi, Fabó Tibi – és még sorolhatnám. Jó hangulat volt. Akkoriban került oda az idősebb Vidnyánszky vagy Verebes. Utóbbi hatására jelentkeztem a színművészetire.

Bátorítottak?
Egy váratlan beugrás után vetette fel Verebes, hogy miért nem próbálkozom meg a színművészeti főiskolával. Akkoriban a színészek között nem volt annyira jellemző az egyetemi végzettség, anélkül is lehetett színpadra állni. Ráadásul, ahogy mondtam, szerettem a társulatot, a kassai embereket, és imádtam Kassán lenni ‒ annak a városnak különleges hangulata van, mindenkit elvarázsol.

Akkor mégis mi vonzott Pozsonyba?
Ultimátumot adtam magamnak: ha elsőre felvesznek, megpróbálom.

Kértél segítséget a felvételihez?
Magam választottam ki a szövegeimet, és magam készültem. Azt gondoltam, lesz, ami lesz. Lucskay Robival remegve mentünk a felvételire, és végül nagyon boldogok voltunk, hogy bekerültünk.

Megszoktad a szlovák közeget is?
Könnyen alkalmazkodom a nyelvekhez: imádok szlovákul beszélni, szeretek szlovákul forgatni, de ugyanez a helyzet az angollal is, nekem ezek nem stresszes helyzetek. És akárhol éltem eddig, mindenhol szerettem. Valószínűleg az emberek miatt. Az egyetemi évek alatt ismertem meg Tomit, onnantól kezdve nekünk Pozsony volt a világ közepe.

Szerelem volt első látásra?
A Jó estét nyár, jó estét szerelem olvasópróbáján tudtam, hogy nekem végem, bajban vagyok.

Mivel vett le a lábadról?
Szeretem az erőt, ami benne van. És ez az erő mindenben megmutatkozik, fizikailag is, de abban is, ahogy szeretni tud, olyan erős odaadással, hogy az lebilincselő. A szabadságvágyát. A tehetségét. A hangjába külön szerelmes vagyok. Imádok vele együtt játszani. Alig várom, hogy közösen menjünk játszani valahova, és az autóban végigbeszéljük, végigrandizzuk az utat oda-vissza. A humorától végem van. Egy veszekedés kellős közepén, amikor azt érzem, hogy húha, ebből talán válás lesz, be tud dobni olyat, amitől mindketten akkora nevetésben törünk ki, hogy eltűnik és eltörpül minden. Hogy a tenyerén hordoz minket. Tudjuk és érezzük, hogy mi vagyunk az elsők, minden más mellékes számára.

Fiatalon vállaltatok gyermeket.
Egyetemisták voltunk, a húszas éveink elején jártunk mindketten. De nem volt kérdés, és a mostani fejemmel és tapasztalatommal is így döntenék abban a helyzetben. Három gyermekünk született az évek során, sok filmet, színházi szerepet mondtam vissza anyaként később is, de ezekben a helyzetekben sem volt bennem dilemma, hogyan döntök, ha a család és a karrier választás elé állít.

Egyik szerepet sem sajnáltad? Nem maradt benned tüske?
Amit eljátszhattam, annak örülök, és hálás vagyok értük. Az pedig, hogy elindítottuk a Csavar Színházat, megadta a lehetőségét, hogy teljes értékű anya lehessek, mindamellett értékes előadásokban szerepelhessek. Nem hiszem, hogy ugyanezt megélhettem volna kőszínházi keretek között.

Vagy egy támogató társ nélkül…
Mindent együtt csináltunk, és ez a mai napig így van. Közös a telefonfiókunk, az e-mailünk vagy Facebook-oldalunk – esélytelen, hogy bármelyikünknek titkos szeretője vagy randija legyen, mert a másik mindent lát. (Nevet.) Ez kell ahhoz, hogy tudjuk, mit csinál éppen a másik, ki mit vállalhat, ki megy a gyerekért, és hova.

Nem megterhelő az ilyen szoros egymásrautaltság?
Nem mindig könnyű. Olyan ez, mintha nem volna magánéleted, amely csak rólad szól, hanem 0–24-ben együtt vagy a másikkal. Egyfajta szimbiózis. Olyan fokú alkalmazkodást kíván mindkettőnk részéről, olyan mértékű toleranciát, amelyet ‒ azt gondolom ‒ senki mással nem tudtam volna végigcsinálni. És ez kellett ahhoz, hogy három csodálatos gyermeket tudjunk nevelni, akik focira, táncra, különböző versenyekre jártak. Egyedül nem ment volna.

A két nagyobbik már Budapesten él. Könnyebbek így a mindennapok?
Kevesebb az egyeztetés. Réka színészhallgató, a Vígszínházban tölti a gyakorlatát, Ádám idén kezdte a színművészetit. Önállóak, de velük is folyamatosan kapcsolatban vagyunk, és van, hogy autóba ülünk hárman a legkisebbel, Virággal, és leugrunk egy budapesti vacsorára a nagyokhoz, hogy együtt tölthessünk legalább egy estét. Tudjuk, mit jelent színészhallgatónak lenni, reggeltől késő estig suliban vannak, ezért ha ők nem tudnak hazajönni, akkor megyünk mi. A lényeg, hogy minél többet együtt legyünk.

Falun éltek, és lovakat tartotok. Honnan ered a lovak iránti rajongásod?
Gyerekkoromban szüleimmel ellátogattunk egy csehországi lovardába, s ott kipróbálhattam a voltizsálást. Ez a lovastorna, amikor egy speciális heveder segítségével különböző gimnasztikai gyakorlatokat lehet végezni lovon. S mivel én akkoriban szertornáztam, ezért nekem nem okozott gondot, sőt rendkívül élveztem. Fel is ajánlották, hogy menjek oda középiskolába zsokénak. Ez végül nem valósult meg, a lovak iránti szerelem viszont megmaradt, és végigkísér egész életemben.

Jó lovas vagy?
Az egyetemi évek alatt Budapesten voltunk részképzésen, és a neves kaszkadőrrel, Pintér Tamással dolgozhattam. Mindenki csak Oroszlánnak hívta a szakmában, ő tanított minket kaszkadőrmutatványokra, ugrásokra, esésekre. Amikor kimentünk vele a lovakhoz, én büszkén mondtam, hogy tudok lovagolni, hiszen akkor már vagy három éve lovagoltam. Akkor levette a nyerget a lóról, felültetett, hátrakötözte a kezem, tüzet gyújtott, és közölte, lássuk, valóban tudsz-e. Ott tanultam meg, hogy nem a nyeregbe kell kapaszkodni, nem a ló száját tépni, hanem lábbal kell fogni és a testtel irányítani az állatot.

Hasznát vetted ennek a tudásnak a színészi szakmában?
Voltam egy forgatáson, ahol rögtön az első nap lesérült a dublőröm. Megkérdezték, hogy meg tudom-e csinálni a szerepet nélküle is. Mondtam, hogy igen. Onnantól kezdve én csináltam mindent a partnerem dublőrével.

A családot is megfertőzted ezzel a szenvedéllyel?
Tomi nem akart lovakat, eleinte ki sem akart költözni falura. De ez gyakran van így: aki városban nőtt fel, falura vágyik, aki falun nőtt fel, városba. Ehhez képest ‒  amikor megvettük az első csikónkat, aki mellé bónuszba mentettünk egy másikat is ‒ Tomi istállót, karámot épített úgy, hogy addig semmi kapcsolata nem volt a lovakkal. De elkezdett velük foglalkozni, és nála is szerelem lett. És igen, minden gyermekünk lovagol.

Falusi életet éltek?
Kint vagyunk a természetben, magunk ültettünk minden fát, pedig gyerekként egyikünk sem szerette a kerti munkákat. De most, hogy a sajátunkat gondozzuk, az más. Paprikát, paradicsomot ültetünk, közösen készítjük az ágyásokat, miközben végszavazunk egymásnak.

Gyomlálás közben megy legjobban a szövegtanulás?
Elárulok egy titkot: a szaunában a legjobb. Egyébként is imádunk szaunázni, sokáig Magyarországra jártunk át, de mivel mindig sokan voltak, és Virág születése után egyre nehézkesebbé vált a szervezés, ezért Tomi épített nekünk egyet a szomszéd bácsi segítségével. Egy picike szaunát, de nekünk éppen elég. Máig ott szeretünk a legjobban szöveget tanulni.

Úgy tűnik, nincs számotokra lehetetlen.
Mióta megismerkedtünk, folyamatosan terveket szövünk. Már akkor, néhány nap ismeretség után az otthonunkat terveztük. Imádjuk együtt tervezni az életet vagy akárcsak egy kertrészt. Ha a másikkal meg tudod osztani a terveidet, akkor már ő is a terv része. Ez visz minket előre, hömpölygünk együtt, mint a víz. És ez jó.

Ötödik éve a férjed a Jókai Színház igazgatója, te pedig társulati tag vagy. Elengedtétek a Csavar Színházat?
Jóval kevesebbet játszunk, mint azelőtt, de vagyunk és játszunk! Tomi igazgatóként a társulaton belül is azt hangsúlyozza, hogy jó, ha a színésznek nemcsak kőszínházi tapasztalata van, hanem kipróbálja magát más projektekben is. Ha el tud menni forgatásokra, vagy más színházi munkákat is vállal. Idén két premierem van a Jókaiban, emellett tudok pályázatokat írni a színháznak, és futnak a Csavar Színház előadásai is. Szeretem ezt a kevert színházi létet, mert teljesen más, amikor egy kis faluban játszol nyolcvan embernek, akik hatalmas szeretettel fogadnak, mint amikor a nagyszínpadon háromszázötven néző előtt állsz. Az egyik kis család, míg a másik nagy család, de mindkettő szabad műhely, és mindkettőben megvan a szépség.

Egy rosszul sikerült előadásban is?
Vannak jobb és rosszabb előadások, de hiszek abban, hogy mindenben meg kell találni a szépet. Egyik rendező neve sem garancia arra, hogy csakis jó előadást tud rendezni. Jöhet egy rendező akárhány díjjal, ha az aktuális előadás valamiért mégsem jön össze. Színészként azonban fontos, hogy megtaláljam benne a jót, hogy magamra formázzam a szerepet. Sőt, továbbmegyek. A színésznek kötelessége megszeretni azt, amit játszik. Mert a színpadon minden látszik. Ott fent olyan, mintha nagyító alatt volnánk. Az életben is adódnak kellemetlen szituációk. Mindenki maga dönti el: végigkínlódja ezeket, vagy felülkerekedik és átlendül rajtuk.

Szerepálmod van?
Amikor elkerültem az egyetem alatt Budapestre, és először volt próbánk a legendás Kazimír Károllyal, azt mondta: „Szilvia, te magad vagy Anna Karenina.” Ez nagyon megmaradt bennem, erre a szerepre sokáig vágytam. Vagy melyik színésznő ne szeretett volna Júlia lenni? (Nevet.) Júliát nem játszottam, de amikor a Tháliában Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában Catherine-t alakítottam, abba belecsempésztem egy kis Júliát is. Meg idővel azt gondoltam, hogy ez hülyeség, hogy van egy szerepálmod, és mindenáron azt akarod eljátszani, mert mi van, ha nem kapod meg? Egy életre boldogtalan leszel? Miért lennék? Mikor annyi szép szerepet játszhattam már eddig is, és ki tudja, mi vár még rám...

Melyik szerep volt a legnagyobb kihívás?
Amikor a Külváros című előadásra készültünk Béhr Marcival, táncórákra jártunk. Addig nem tudtam tangózni vagy jive-ozni, de mindig is szerettem volna megtanulni. Hivatásos táncosnak érezhettem magam annak a szerepnek köszönhetően. A Koldusopera rendezője, Sebestyén Aba azt kérdezte, tudok-e rúdtáncolni. Mondtam, hogy nem, de megtanulok! Egy hetet kaptam rá. Amikor pedig Márait játszottunk Kassán, olyan csodálatos kosztümjeink voltak, hogy egy-egy pillanatra tényleg abban a korszakban érezhettem magam. 

Minden szerep hoz valamit, ami piciben az álmod.

Milyen érzés a gyerekeiddel együtt játszani?
Na, ez tényleg az álmom volt, és a Hancsovszky című filmmel be is teljesült! A mai napig nem tudok ezért elég hálás lenni. Mindenki külön castingolt, és mind a négyen bekerültünk. Csak Virág hiányzott, de vele már forgattam reklámot, és játszottam színházban.

Máshogy nézel a gyerekekre a színpadon?
Nem is jut eszembe, hogy a gyerekeim. A színpadon a kollégáim.

Vannak színészek, akik elvégzik az egyetemet, de nincs munkájuk. Nem félted a gyerekeid a rögös úttól?
Hiszek az erejükben, a tehetségükben. Hiszem azt, hogy olyan erős páncéllal vérteztük fel őket, amelyet fognak tudni használni, ha kell. Ha színészként kell megélniük, meg fogják találni az útjukat. Ha pedig nem, akkor lesznek olyan erősek, hogy váltsanak.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 5-i számában jelent meg.