Juhász Rokko: Kenguruk, vombatok és egyszerre három karácsony

Ausztráliába már régen el szerettem volna jutni, egyrészt azért, hogy az ötödik földrészen is lehessen egy performanszom, másrészt azért, mert szinte minden barátom járt már ott hosszabb-rövidebb ideig, több barátom is évek, évtizedek óta él ott, és izgalmas dolgokat meséltek.  

A nyugati parton Péter barátomnál, majd Pirinél tölthettem egy-egy hetet. Péterrel, aki újvári kétnyelvű költő, már régen ismertük egymást, még a Transart Communication performanszművészeti fesztiválok idejéből, a korai kilencvenes évekből. Pirivel is ezeken a kultikus fesztiválokon ismerkedtünk meg. Költészetről, irodalomról, a Bizottság zenekarról beszélgettünk. A sétáinkon nem bírtam betelni azzal a sok különleges madárral, papagájjal, kokabura (kacagó jancsi) madárhanggal. Folyton a címerben is szereplő fekete hattyút kerestem a kisebb-nagyobb tavakban, de hiába. Elmentünk Fremantle-be is, a híres Highway to the Hell sugárúton (Canning Hwy) lakott Bon Scott, az AC/DC énekese. Egyik este szóba került a Rokko név eredete. Bevallom anélkül terjesztettem a történetet egész életemben, hogy azt ellenőriztem volna. Rákerestünk hát Šurdára, a legendás jugoszláv filmsorozat főszereplőjére, és belenéztünk a Vaddisznók nyomában (valójában: Amerre a vaddisznók járnak) című filmsorozatba. Pár mondattal később már meg is volt a nevem eredete, ugyanis Šurdát ebben a sorozatban Rokkónak hívták. Erre inni kellett. Egy ausztrál cabernet savignon a Barossa-völgyből, Adelaide környékéről meg is felelt erre a célra. 

Szelfiző quokkák, viharos tenger

Fremantle-be, ami egy nagyon kellemes kisváros az Indiai-óceán partján, még többször visszatértem. Az egyik ilyen alkalommal azért, hogy áthajózzak a Rottnest szigetre. Egyedül ezen a szigeten élnek a quokkák, a kurtafarkú kenguruk. Időbe telt, amíg erre rászántam magam, ugyanis a Meniére-szindrómám miatt nagyon félek a hajóutaktól. Minél kisebb a lélekvesztő (nem véletlenül hívják így), annál rosszabb, de legalább tudom, hogy mi az ellenszere. Amikor megláttam, hogy a tenger nyugodt, és katamarán visz át a szigetre, megnyugodtam. Piri javaslatára még a kikötőben biciklit béreltem, és körbebicikliztem ezt a gyönyörű kis szigetet. Néha megálltam fürödni, felmásztam a világítótoronyba. Fél szemmel azért folyton a kígyókat lestem. Olyan helyen voltam, ahol a legveszélyesebb állatok élnek szárazon és vízben, de én egyetlen barnakígyóval találkoztam, aki éppen előttem szambázott át az aszfaltos úton.  

Már egy hete Ausztráliában voltam, de még nem láttam kengurut. Nem láttam kokaburát, emut, vombatot, koalát, wallabyt repülőrókát és semmilyen erszényest. Itt bickiklizek egész nap, és még nem láttam quokkát sem. (Utóbbiak annyira aranyos és fotogén lények, hogy nem is értem, miért nézték óriáspatkányoknak az első holland hajósok őket. Innen ered a sziget neve: patkányfészek). Egy vendéglőt kerestem épp, valami finom tengeri herkentyűre vágytam, amikor végre megláttam ezeket a kedves állatkákat, amint egy kis ételért a turistákkal olyan szelfiket készítenek, mintha a pózolás a vérükben lenne. Amíg megettem a spagettimet, és megittam a koktélomat, el sem mozdultak mellőlem. Viszont nekem mennem kellett. 

Amikor beszálltam a katamaránba, éreztem, hogy baj lesz. Feltámadt a szél, nagy volt a sikoltozás a hajón. Szanaszét repkedtek az emberek, és sehol egy fix pont. 20 percig sem bírtam a hánykolódást. Előjött az, amitől rettegtem. Amikor megérkeztünk, nem is tudom, hogyan kászálódtam le a hajóról. Szerencsére a kikötővel szemben volt a buszmegálló. Mozdulatlanul feküdtem a padon. Valamelyik buszra felszálltam. Mereven bámultam egyetlen pontra a lábam alatt, és két kézzel kapaszkodtam. Még így is két-három alkalommal le kellett szállnom a buszról. Na ez az út volt számomra a Higway to the Hell, szó szerint, hiszen a busz a Cunning Hwy-en ment Perthbe. Amikor Péterékhez megérkezem, Janának csak annyit mondtam, hogy „Meniére-szindróma”, aztán reggelig aludtam.  

Három karácsony 

Nyakunkon voltak az ünnepek. Piri már korábban meghívott karácsonyozni, úgyhogy búcsút vettem Pétertől és Janától, és átcuccoltam Perth másik végébe. Igazi karácsonyi hangulat fogadott. Előkerült az otthonról hozott chrumky, ami Piri lányának, Emmának a kedvence. Volt még egy-két nap az ünnepekig. Elhatároztuk, hogy ellátogatunk a város legnagyobb parkjába, a King’s parkba. Piri figyelmeztetett, hogy itt általában extrém meleg van ilyenkor, de nem vettem komolyan. Pedig kellett volna. 41,2 fok volt, ami 25 %-os páratartalommal párosult, így a szervezet ennél többnek érzékelte. Pillanatok alatt leégtünk, és mivel én navigáltam, el is tévedtünk, így majdnem ki is száradtunk, mire eljutottunk egy étterembe. A park gyönyörű volt, a botanikus kert pedig, ami bemutatta egész Ausztrália növényvilágát, feledhetetlen. A hőséget némiképp ellensúlyozta, hogy végre láthattam a kokabura madarat, azaz a kacagó jancsit. Gyönyörű. Sőt, annál is szebb. Az őslakosok mítoszaiban is fontos szerepet játszik, a teremtésmítoszok szereplője. Hangjával életet tud teremteni. Olyan hangot ad ki, mintha kacagna.  

Ádám és Éva napján Piri, Emma és én ünnepeltünk az otthoni szokások szerint. Ajándékozás, rántott hal, krumplisaláta. Másnap megérkezett Mat, Piri férje, így nagykarácsony napján már vele együtt ünnepeltünk. És Mat családjával is nagyon jó hangulatban telt a harmadik karácsony.  

Kenguruk tényleg vannak 

A három karácsony után kellett egy kis pihenés, ezért elmentünk a Caversham vadasparkba. Piri azt mondta, hogy nem hagyhatja annyiban, hogy nem látom az ikonikus ausztrál állatokat. Ezek után már leírhatom: kenguru tényleg van! Meg emu is. Egy állat létezése maradt számomra kétséges, a kacsacsőrű emlősé. Szerintem az olyan, mint a griff vagy az olajfaló. Google it! 

Még karácsonykor kitaláltuk, hogy lemegyünk Margarita Riverbe egy búcsúkirándulásra. Meglátogattuk a világ hat víz alatti obszervatóriumának egyikét, a Busseltonit. Aztán elmentünk az ősi Ngilgi barlangba, ami nagyon jó választásnak bizonyult. Órákig bolyongtunk a barlangban, időnként vissza-visszatérve, hogy újra és újra megcsodáljuk azt a sokféle jelet, arcot, figurát, szörnyet, gombát, virágot, madarat és állatot, ami ott ránk várt. Csodaszép volt. A hazaúton végre rengeteg szabadon élő kengurucsordát láttunk. Nem bírtam betelni a látvánnyal. 

Annyira kelet, hogy az már nyugat 

Elérkezett az utazás következő szakasza. Következett Aotearoa, a manuka méz országa, majd Tahiti, a Csendes-óceán gyöngye. Beteljesedhetett egy újabb álom, nem is egy konkrét hely volt, hanem az időhatár átlépése. Ennek a legegyszerűbb, legolcsóbb és legveszélytelenebb módja volt elrepülni Tahitire, így ez a katamarán után már-már álomutazásnak ígérkezett. 

Pénteken este 7:30-kor indultam Aucklandből. Onnan 5 órás a repülőút Francia Polinézia legnagyobb szigetére, Tahitire. Érkezés ugyanaznap hajnalban, azaz pénteken hajnali 1:30-kor. Egészen szürreális. Már-már felfoghatatlan. Nem az időeltolódás, mert azzal egy utazó folyton találkozik. Hanem az, hogy este elindulsz, repülsz 5 órát, és ugyanaznap hajnalban leszáll a géped. Majd mintha mi sem történt volna, a kapitány közli, hogy péntek hajnali 1 óra harminc perc van. A hőmérséklet 28 fok… Innen ugyanolyan távolságra volt az otthonom, mint Új-Zélandról, csak ellenkező irányba, keletre. Otthonról Francia Polinézia nyugatra van, miközben én végig keletre repültem. 

A Csendes-óceán gyöngye 

Tahitin már az első séta alkalmával tapasztaltam a gyarmati lét szinte minden hátulütőjét. Hajléktalanok, koldusok, elhízott őslakosok, szemét. A legszebb tengerparti részeken luxusszállodák kisajátított lezárt tengerparttal. A francia áruház tele francia áruval, amiket mi Európában megszoktunk (sajtok, tejtermékek, borok kenyerek, édességek, üdítők), de az itteni őslakosok talán nem is értik, hogy mi történik velük, ha folyamatosan kenyeret és édességet esznek, hozzá pedig agyoncukrozott üdítőt és alkoholt isznak. De ez senkit sem zavar. A legkevésbé a kereskedőket. Kezdtem megérteni, hogy Paul Gauguin miért hagyta ott a szigetet arra hivatkozva, hogy a gyarmatosítás teljesen tönkretette a helyi kultúrát és közösséget. Majd visszatérve miért küzdött az őslakosok jogaiért. Miért került folyton konfliktusba a gyarmatosítókkal, és végül miért költözött el az egyik legtávolabbi szigetre. Nagyon furcsán éreztem magam Tahitin. A Paul Gauguin Múzeum felújítás miatt 2027-ig zárva van. Olcsó szállodák falain lógó silány dekorációkon kívül semmi nyoma a művésznek a szigeten.  

Van viszont egy nagyon szép múzeum, ami bemutatja Polinézia történetét, rengeteg tárgyi emlékkel. Itt látható James Cook Adventure hajójának 1787-ben elvesztett horgonya is, amit nem is olyan régen találtak meg a környéken. És van gyöngymúzeum, királyi feketegyöngy ékszerekkel. Egyedül az itteni, akár 30 centisre is megnövő pinctada maxima osztrigakagylók növelnek ilyen, sokszor feketébe hajló, gyönyörű gyöngyöket. Ez Tahiti kincse. A rengeteg pici sziget és atoll közelében termesztik ezeket a kagylókat, és egy speciális gyöngykanállal gyűjtik be a gyöngyöket anélkül, hogy a kagylót megsértenék. Minden egyes gyöngyöt az eredetiséget igazoló irattal árusítanak. Az itt töltött hat napba belefért a szomszédos Moorea sziget meglátogatása is, ahova szerencsére egy nagy komphajó vitt autóstól. Lenyűgöztek a hegyek és a tenger. Egymást érték az ékszerboltok, a sziget a gazdagok játszótere rengeteg, mesterien elkészített igazgyöngy ékszerrel.  

Mielőtt még hazaindultam, szerettem volna megkóstolni Tahiti nemzeti ételét, ami egy ceviche típusú nyers halétel, az i’a ota ha’ari. Zöldcitromban pácolt kókuszos, nyers haldarabok. Kicsit körülményes volt, amíg találtam egy vendéglőt, ahol elkészítették, de megérte.  

Véget ért a csaknem két hónapig tartó utazás. Hosszú út állt előttem, 22 ezer kilométer. 24 órát töltöttem a levegőben. Nem is volt időm akklimatizálódni. A sok szép élmény feldolgozása sokáig fog még tartani. Köszönöm, hogy velem tartottatok. 

Juhász Rokko