Keményfás ligeterdők. A lehetőségek tárháza a lombkorona alatt

A keményfás ligeterdők folyóvizek mentén alakulnak ki tehát, azok magasabb ártéri részein. Ott ritkábban éri őket elöntés, ám még állandóan magas a talajvízszint. Lombkoronaszintjük több rétegű. A kocsányos tölgy és a magas kőris túlnövi fatársait. Alattuk a második lombkoronaszintet a zelnyicemeggy, a szil, esetleg az éger birtokolja. A lombokon elegendő napfény tud áthatolni, így a cserjeszint is fajgazdag. Az ártér tipikus kúszónövényeit itt a borostyán váltja fel, a gazdag avarból képződő humusz kiváló táptalaj a számára. Rajta kívül találunk itt klasszikus bokrokat is – galagonyát, veresgyűrű somot, mogyorót, kányabangitát. Ám a legfeledhetetlenebb élményt itt a gyepszint nyújtja, mégpedig tavasszal.

Az üdeség tavasza

Ezekben az erdőkben a hóolvadás és lombfakadás közötti hetekben van a hagymások, gumósok és gyöktörzsesek ideje. Ébresztőek a hangok is. Kezdődő madárcsicsergés, csendes zöngicsélés teszi teljessé az üde, friss napfény nyújtotta élményt. A poszméhek számára itt, az erdő alján van az első legelő. Hóvirág, csillagvirág, ibolya és keltikék bontogatják ki létüket. Ez az újjászületés minden évben visszatér. Ezek a növények a tavaszi fény első haszonélvezői. Kihasználják, hogy a lombok még nem fogják fel a talajra érkező, számukra oly fontos napfényt. Az időben szépen eloszlik a virágzásuk. Az első természetesen a hóvirág, de hamarosan a csillagvirág és az ibolya kékje-lilája meghozza a színeket az erdőbe, ahogy teszi ezt sárga színével a salátaboglárka is. Szerény méretük fokozatosan készíti fel a szemet a későbbi burjánzásra. Mert a parányok ideje vége felé kezdenek kibontakozni, megnyúlni a keltikék virágai. Bíbor-fehér szőnyegük jelzi az erdei talaj gazdagságát, a lehullott levelek és ágak szerepét. Nagyjából ez idő tájt a medvehagyma szőnyege és illata a tavasz végére emlékeztet. Figyelem a fénypászmák mozgását az avaron, fatörzsek árnyéka halad végig a virágokon a nap folyamán. Mintegy emlékeztető a közeledő fényes napok végére, a Nagy Árnyékra, amit a lombkorona fog elhozni számukra. 

A túlélés stratégiái…

Az erdei növények – a fáktól kezdve a legparányibb virágokig – élete folytonos harc az élettérért és a fényért. S mint majd lejjebb látható lesz, az állatokkal is szervezkednek. Persze ez fordítva is igaz. Igen, itt (is) mindenki úgy él túl, ahogy tud. 

A feljebb említett, jól ismert növényeink geofitonok. A tavasz elmúltával eltűnnek a felszínről, testük fenti része elhervad, az enyészeté lesz, de tápanyagaik leköltöznek a föld alatti, raktározó funkciót betöltő részeikbe – a hagymákba, gumókba, gyöktörzsekbe. Hogy átszunnyadva egy egész évet, újra viríthassanak jövő tavasszal.

Amott, az erdő legmelegebb szegletében egy másik harc folyik. Kónya vicsorgó virít rózsaszínben, levelek nélküli teste az ártatlanság álcája alatt, az avar mélyén, a fa gyökereire rákapcsolódva, élősködve szívja annak életerejét. A növény további nevei költőiek és fenyegetőek: rejtekvirág, alattomos fogocsány, pikkelyes farontó – mind életmódjára utalnak. 

Teljesen nyilvánvaló, hogy a gazdag növényvilág számos rovart tart el. A szarvasbogarak számára május-június környékén jön el az idő. Néhány hétig tartó felnőtt életüket főleg az utódok nemzésére fordítják. A nőstényre ezek után még az az egyre nehezebb feladat vár, hogy öreg, korhadó fát találjon peterakáskor, mivel később a lárvák ezzel táplálkoznak.

A hangyák egyértelműen az alapfajok egy erdőben. Ők a takarítóbrigád, számos, elszaparodásra hajlamos faj számára ők a legveszélyesebb ragadozók, de a növények is profitálnak a velük való együttélésből. A hóvirág kitűnően példázza, hogy a növények szaporodásában és terjesztésében milyen fontos szerep jut a hangyáknak. Ők ugyanis rendkívül szeretik a hóvirág tápanyagokban gazdag magfüggelékeit. Azonban messze elcipelik a magokat is, amelyek segítségével a hóvirág új területeket vehet birtokba. Az ibolya több módszert is kifejlesztett a túlélésre. Kétféle virága van – az egyik a jól ismert, ezt a rovarok porozzák be. A másik sokkal fontosabb, alig észrevehető, zöld, zárt virág, amely anélkül alakul át terméssé, hogy kinyílna. Ennek a magnak a hóvirághoz hasonlóan a hangyák a terjesztői. Sőt, szükség esetén indákkal is képes szaporodni.

Az avar is élőhely

Az álcázás vagy mimikri az élőhelyhez való alkalmazkodás magasiskolája, az evolúció bravúrja. Becsapható vele préda és ragadozó egyaránt. Megfelelő szín, minta és viselkedés szükségeltetik hozzá. Az avar és az erdei béka egyaránt a barna árnyalataiban játszik, és többnyire mozdulatlan, így szép példája a környezet és élőlény eme összjátékának.

Az erdő hálás élőhely a rágcsálók számára, benépesítik minden szintjét – élnek a föld alatt, a föld színén és magasan a fák koronájában is. A fák magvainak, terméseinek jelentős fogyasztói és raktározói. Népes rokonságuk a tápláléklánc egyik fontos láncszeme, számtalan más faj – így például a rókák és a baglyok – étlapján szerepel.

A gombák elterjedése a földön sokoldalúbb az állatokénál és növényekénél. A piros csészegomba „kelyhének” színe virágként vonzza a méheket és pillangókat. A szárnycsapásaik által keltett légmozgás hatására a gombáról rengeteg spóra kerül a rovarok testére. Ők ezután ezeket a szaporítósejteket mindennapos tevékenységük közben az erdő különböző helyein „elhagyják”, így biztosítva a gomba szaporodását.

A madarak itt is sikeresek és fontosak

Ez a harkályok világa is. Számos fajuk él ezekben az erdőkben, számos módon kötődnek a többi fajhoz, hozzájárulván ezzel az erdő életének rendes működéséhez. Egyikük, a legnagyobb, egyenesen kulcsfajnak számít. Mérete és ereje miatt a fekete harkály képes legkönnyebben megbontani a kemény fát. Jellegzetes madarunk önerőből vájja ki odúját a kürtőszerű, mély üregben. Miközben a növekvő fiókák igyekeznek felmászni az odú bejáratához, hogy élelmet kapjanak a szülőktől, gyakorolják a függőleges terepen való mozgást, kapaszkodást, amire oly nagy szükségük lesz felnőttkorukban. Az elhagyott üregekbe más madarak és kisebb emlősök költözhetnek be. Ezenkívül a lárvák után kutatva könnyűszerrel kopácsolja szét, bontja le a faanyagot, könnyítve így a fa (szén) visszaépülését a talajba. 

A szajkó vagy mátyásmadár egészen más módon tesz az erdőért. Igazi makkszakértő. Azon túl, hogy erős csőrével képes megbontani a makk kemény héját, ősszel nagy mennyiséget rejt el belőle ínségesebb időkre, a földbe ássa különböző helyeken. A raktárakat a tereptárgyak alapján memorizálja. Ő sem tévedhetetlen azonban, előfordul, hogy egyik-másik rejtekhelyről megfeledkezik. A makk biztonságban van a föld alatt. Tavasszal kicsírázhat, új tölgyecske nőhet belőle. A madár így a tölgyet is szolgálja, hisz akaratlanul elősegíti terjedését távol az anyanövénytől.

A csuszka az egyetlen madarunk, amely fejjel lefelé is könnyűszerrel közlekedik a fák törzsén. Fészekrakás idején a hím és a tojó a fák természetes vagy más madarak által elhagyott odvait béleli ki száraz falevelekkel és kéregdarabokkal. Ha a röpnyílás nagy méretű, akkor a csuszka nyállal összekevert sárral vagy agyaggal „befalazza” a saját méretének megfelelőre. Miután a massza keményre köt, a nagyobb madaraknak semmi esélyük nem marad a befurakodásra.

A folyószabályozás legnagyobb vesztesei

Egyértelműen ezek az erdők szenvedték meg leginkább a folyószabályozás-ármentesítés hatásait. Miután gátakkal kezdtük magunkat védeni a vízzel szemben, nagyon gyakran ezek az erdők a gátak mentett oldalára kerültek, elzárva az ártértől. Ezek után pedig szinte törvényszerűen a fakitermelés és a mezőgazdasági területté való átalakítás áldozatai lettek. A szilfákat a szilfavész, egy tömlősgomba okozta betegség tizedelte meg tömegesen a huszadik században, de a tarvágások sem kedveztek neki. Annál inkább viszont a más fajokat elnyomó, gyorsabban növő kőrisnek, amely így több helyen egyeduralkodóvá vált. Viszont, a sors iróniájaként, az „elkőrisesedés” sem tudta megmenteni a kőrist az újabb kori pusztulástól, egy másik gombabetegségtől, mely Ázsiából tört be hozzánk a múlt század végén. Az ilyen egyöntetű növényközösség a legvédtelenebb a kórokozókkal szemben. Ezen a folyamaton is látható, hogy az emberi tevékenység – az árterek megszüntetése, a tarvágások – hogyan járul hozzá az elszegényedéshez, valamint az idegen fajok terjedéséhez, a környezet állapotának leromlásához. S a fenti bajok tetőzéseként – ha maradtak is ilyen erdőfoltjaink, mostanában már nemcsak az elöntések hiánya miatt szenvednek, hanem a talajvíz szintjének csökkenése miatt is.  

Ezek az erdők egykor megszakítás nélküli sávban kísérték folyóinkat, mára szigetszerű foltokban maradtak csak meg. Az ilyen felszakadozás nemcsak sérülékennyé tesz egy élőhelyet, hanem fajainak terjedése is gátolt, megszakadnak a kapcsolataik.

Szöveg: Fodor Péter