Karácsony este tért haza Kamocsára a hadifogságból

Tisztelt Szerkesztőség! 

Még az év elején megszólított a Vasárnap egyik számában megjelent felhívás, amelyben a II. világháború befejezésének 80. évfordulója alkalmából a háborút elszenvedők egyéni történeteit kérik az olvasóktól. Most én is megpróbálom időrendi sorrendben felidézni és lejegyezni a gyermekkoromban nagyanyámtól és a múlt század 90-es éveiben nagyapám Szímőn élt fogolytársaitól hallott visszaemlékezéseket, mert nagyapám, igaz, négy évet töltött orosz hadifogságban, de ezekről az évekről sohasem beszélt. 

Gál László, Kamocsa 

Anyai nagyapám, Szabó Gyula 1909-ben született Szabó Gyula és Kósa Eszter első gyermekeként. Két lánytestvére követte: Lukács Sándorné – Janka (1911–1997) és Lukács Dezsőné – Jolán (1913–1996). Nagyapám ötéves volt, mikor édesapjuk egy aratás utáni cséplés „masinázás” alkalmával beleesett a cséplőgépbe, ami levitte térd fölött a jobb lábát, így édesapja testi fogyatékosságából kifolyólag nagyapámnak korán bele kellett tanulnia a föld megművelésébe. 

Nem voltak nagybirtokosok, mintegy 5 hektár földjük volt, teheneik és lovaik, amelyek biztosították a család részére az egész éves megélhetést. A család másik megélhetési forrása a kocsmájuk volt, amit dédapám, „Kocsmáros” Szabó Gyula üzemeltetett feleségével, mert mint fogyatékkal élő, megszerezte a korlátlan italmérési engedélyt. L alakú házuk utcára néző része volt maga a kocsma, a hosszanti részében pedig laktak, és itt voltak a gazdasági épületek, istállók. Mivel az udvarban kuglipálya is volt, vasárnaponként ebéd után ide jártak a férfiak tekepartikat játszani, sőt mulatságokat is rendeztek itt. 

Kamocsáról harmincketten... 

Az akkor érvényben levő előírások szerint az iskolában 6 osztály volt kötelező, így nagyapám életét 12 éves korától a határban és a jószág körül végzett munka töltötte ki. Az idő előrehaladtával elérte a katonai sorköteles kort, besorozták, és 1931-ben vonult be letölteni rendes katonai szolgálatát a csehszlovák 23. honvéd gyalogezredhez, ahol csatárnak képezték ki. (Sajnos egyetlen katonaruhás kép sem maradt fenn róla, csak a mellékelt, sorozás utáni regrutafénykép, amelyen nagyapám, Szabó Gyula (1909–1990) szalagos kalapjában, Kamocsa utcáján, az istentiszteletre menet van megörökítve). Közben húgai férjhez mentek, saját családot alapítottak, mindkettőnek kamocsai, jómódú kérője akadt. Mindkét sógora egyedüli gyerek volt, és ekkor, az 1920–30-as évek fordulóján a faluközösség részéről egy új elvárás is eluralkodott a házaspárok körében, mégpedig, hogy a legtöbb helyen csak egy gyermeket vállaltak (hogy a vagyon ne osztódjon), ezért Kamocsát a környéken „egykés” faluként emlegették. 

Nagyapám, Szabó Gyula 1933-ban szerelt le, és tért haza szülőfalujába mint kiszolgált katona, utána mint tartalékos szerepelt a nyilvántartásban. A tényleges katonai szolgálat letöltése után minden visszatért a rendes kerékvágásba, de ez nem tartott sokáig, hiszen 1939-ben kitört a II. világháború, amely Kamocsa községből 32 fiatal életet követelt (neveiket a templom torony alatti bejáratának, nálunk „kistemplomnak” nevezett, bal oldali falán emléktábla őrzi). 

Sosem beszélt a fogságról 

Az akkor 35 éves nagyapámnak, Szabó Gyulának 1944 tavaszán érkezett meg a névre szóló behívó parancsa, amelyet a tartalékos állományban levő katonáknak kézbesítettek, és 48 órán belül Révkomáromba kellett jelentkeznie. Velük pótolták a hősi halált halt, illetve sebesült állományt. Bevonulás után a keleti frontra került, és 1944 októberében az ukrán fronton, Lvov közelében esett hadifogságba. A 275. sz. hadifogolytáborba került. 

Nagyapám a hadifogságról soha, még érintőlegesen sem mesélt, ha rákérdeztünk, mindig kitérő választ adott, de a sors úgy akarta, hogy mégis megtudjak egyet-mást arról az időszakról. 

Unokabátyámnál, aki a helyi vegyeskereskedést vezette, súlyos betegséget diagnosztizáltak, így a szomszédos községből, Szímőről küldtek helyettesítőt Borka Sándor személyében, akivel az egyik beszélgetésünk alkalmával szóba került, hogy ismer egy Szabó Gyula nevű embert Kamocsáról, akivel 4 évig voltak együtt orosz hadifogságban. Ez volt az én nagyapám. Borka Sándor mesélt a fogolytáborban töltött időről, a nélkülözésről, hogy nem volt mit enni, örültek, ha takarmányrépából vagy csalánból főzött, levesnek nevezett löttyel megtölthették a gyomrukat, de csontsoványan is dolgozni kellett, sokszor a kegyetlen hidegben, hóban, még tető sem volt a fejük felett. A szívósabbja megmaradt, de sokan hastífuszt kaptak, legyengültek és meghaltak. Az itthoniakkal semmilyen kapcsolatuk nem volt, és már nem is reménykedtek, hogy valaha meglátják szülőfalujukat és szeretteiket. Szímőről a táborban velük volt még Kantár János, Szapu Sándor, Kutrucz József, akivel volt szerencsém találkozni és beszélni. Fogolytárs volt még Kamocsáról Pethes Lajos, aki még a fogság előtt Gútára nősült. 

„Hozok neked valakit” 

Borka Sándor elmondása alapján a tábor parancsnoka 1948 októberében átadta őket a repatriálási hatóság 36. sz. máramarosszigeti tranzitlágerébe, amely a szovjet–román (ma ukrán–román) határnál volt kialakítva. A fennmaradt dokumentumok alapján innen 1948. december 11-én indultak el Kassán keresztül haza. A mintegy 800 km távolságot közel két hét alatt sikerült megtenni, és 1948. december 24-én értek haza. Mivel éjszaka volt, és nagyapám nem akarta megrémíteni szüleit, így a szomszédban lakó Győrös Sándorékhoz kopogtatott be. Mivel éveken keresztül nem hallottak egymásról, Győrös bátytól tudta meg, hogy az édesapja még 1945 augusztusában meghalt, és csak özvegy édesanyja él. Hozzá zörgetett be Győrös Sándor szomszéd: „Eszter, nyisd ki az ajtót!” Mire dédanyám ijedten megkérdezte: „Valami baj van?” – „Nincsen, csak nyisd ki az ajtót, mert hozok neked valakit”. 

Nagy volt a viszontlátás öröme, majd mikor nagyapám megfürdött, és rendbe szedte magát, karácsony ünnepén első útja a templomba vezetett, hogy hálát adjon Istennek azért, hogy bár megjárta a háború és a hadifogság poklát, de életben van, és hazasegítette a Teremtő. 

Édesanyjától tudta meg, hogy a beneši dekrétumok értelmében húgát, Jankát, annak férjét, Lukács Sándort és unokaöccsét, Lukács Lászlót 1948 szeptemberében mint háborús bűnösöket a magyarországi Taksonyba telepítették. 

Feleség után kellett néznie 

Szabó Gyula nagyapám ekkor már 39 éves volt, jócskán benne volt a korban, feleség után kellett néznie. Három hónap udvarlás után, 1949 májusában a kamocsai református templomban esküdtek örök hűséget egymásnak választottjával, a 14 évvel fiatalabb Lukács Gizellával (lásd a mellékelt fényképet), akivel 41 esztendőn keresztül voltak hűséges támaszai egymásnak. Házasságukat Isten két leánygyermekkel áldotta meg, Jankával (1950) és Gizellával (1952). 

Az 1960-as években családi ház építésébe kezdtek, 1970-ben a két leányuknak kettős lakodalmat tartottak. Öt unokájuk született. 

Nagyapámnak 1988-ban, valószínűleg a fogságban történt meghűléséből kifolyólag amputálni kellett térd felett a bal lábát. Nagyanyám zokszó nélkül, odaadó türelemmel gondozta, ápolta hitvestársát egészen 80 éves korában, 1990. április 2-án bekövetkezett haláláig. 

Nagyanyám számára a pohár mindig félig tele volt, sohasem elégedetlenkedett vagy miértezett, minden élethelyzetben elfogadta Isten rendelését, amit bibliás kálvinista hitének, derűs természetének, neveltetésének és Ekecsen szolgáló, református lelkész nagybátyjának Nt. Beke Kálmánnak köszönhetett. 

Szeretett nagyanyám, özv. Szabó Gyuláné Lukács Gizella, betelve az élettel, 18 év özvegység után, 2018 novemberében, 85 éves korában tért haza Teremtőjéhez. 

Összeállította: VI