Kapaszkodók

Valójában semmi rendkívüli nem történik. Nincsen szó arról, hogy a politika nyomást próbálna gyakorolni a szerkesztőségre bármilyen oldalról. A Vasárnapnál ilyet nem tapasztaltunk. Az sem fordult még elő, hogy valamelyik nagy hirdető akart volna leállíttatni számára kellemetlen írásokat. Semmi másról nem beszélünk most, mint tanulságos, hétköznapi, emberi, egyéni sorsokról, amelyekből mindannyian tanulhatnánk.

Egy-egy megrázó, vagy éppen lélekemelő történet papírra vetésétől többen mégis attól tartva zárkóztak el, hogy akkor őket is szájukra vehetik a rosszindulatú emberek. Azt híresztelhetnék, hogy biztosan a nyerészkedés miatt fordultak a nyilvánossághoz. Vagy gúnyolódnának rajtuk. Összebeszélnének a hátuk mögött. Volt már ilyen a falujukban, és nem kívánnak hasonló megjegyzéseket, mint amilyenek tisztességben megőszült, jóravaló emberekre zúdultak korábban. Olyan kanapéhuszárok élcelődtek velük, akik mindig mások mögé bújnak. Akik félnének attól, hogy kiálljanak a pódiumra, és megmutassák a valójukat. Akiknek soha nem lenne bátorságuk arra, hogy megosszák a nyilvánossággal életük tapasztalatait, hogy úgy segítsenek másoknak. Miközben a kanapéból kommentelők valószínűleg nem tudnának saját erőből kimászni egy mély gödörből, ha pedig mégis előrejutnak, akkor általában mások hátán másznak fel…

Manapság ott tartunk, hogy sokan még a szegénységet, a hátrányos helyzetet is irigylik, és azt gondolják, hogy valaki csak azért meséli el a sorsát, hogy alamizsnát gyűjtsön.

„Mutogatja magát, a sérült gyerekeit!” „Henceg a saját hősiességével, hogy mégis bírja a keresztjét.” „Inkább húzza meg magát!” 

Emlékezhetünk, a háború után Szerbiában egy lebombázott falu újjáépítését támogatta az ottani kormányzat, a segély nagysága pedig attól is függött, hány fiát, hozzátartozóját veszítette el a család. Az ebből keletkező konfliktusok nyomán az egyik helybéli végül kifakadt. 

„Oda jutottunk, hogy már a halottainkat is irigyeljük egymástól!” 

Azóta sem lett jobb a helyzet.

Azért szomorú ez, mert a meg nem írt, vagy a fiókban maradó történetek bátorítást, kapaszkodót, hitet adhatnának a sorstársaknak, hogy ők is túljuthatnak a nehézségeken. Mások sikereiből pedig mindannyian erőt meríthetnénk. Ha a rosszindulat, a káröröm és az irigység helyett a pozitív lelki beállítottság, az empátia és a nyitottság vezérelné a világunkat, sokkal előrébb juthatnánk. A nyilvánosság nem arra való, hogy a kommentszekció felelősség nélkül szórhasson szitkokat bárkire. A nyilvánosság azoké, akiktől tanulhatunk, akiken segíthetünk. A kanapéhuszároknak inkább a bíróságokon a helyük, személyiségi jogi perekben, alperesként.