Kanálisok – eltékozolt vizeink. Az átszabott, majd magára hagyott vízhálózat

Az eset húsz éve történt. Akkor több dologra döbbentem rá. Elsősorban az úszóles nagyszerűségére, valamint arra, hogy a kanálisunk – bármennyire is emberi létesítmény – több életet rejt, mint hittem. Azt végképp nem gondoltam, hogy törpegémet – kis méretű, óvatos, rejtőzködő madarunkat – fogok itt találni. Mi több, le is tudom fotózni, ráadásul vadászat közben. Olyan közel volt, hogy a feje is alig fért bele a keresőbe.

Ugyanazon a napon, csak néhány méterrel távolabb vízityúkok engedtek bepillantást a családi életükbe. A lessel gyakorlatilag közöttük voltam. A szülők a szemem láttára etették a fiókákat – nem is gondoltam volna, hogy a felnőtt madár 7-8 szitakötőt is képes a csőrébe gyűjteni, mielőtt azt a fiókájának adja. Megfigyelhettem, hogy a fiókáknak hatalmas lábaik vannak – ez létfontosságú lehet a vízinövényeken való mozgáshoz. 

Odébb, közelebb a falu hídjához, napokkal később egy több hetes fotózásra rendezkedtem be. Teljesen véletlenül kis vöcsök fészkére bukkantam. Az egyik szülő folyton ott kuksolt a fészken. Az ehhez hasonló intim jeleneteket, azok csendes báját szeretem a leginkább a munkámban. Megadatott néhány nap, hogy kövessem a kotlásukat, és már alig vártam a fiókákat. Aztán a természet közbeszólt. A part melletti erdő egyik idős fája egy éjjeli vihar során a vízbe zuhant, nem kímélve semmit. Maga alá temette a fészket, s vele együtt az elképzeléseimet is, hogy kanálisunk rejtett élővilágát megfigyeljem.

De azt is tapasztaltam, hogy falunk folyóvize változik, hanyatlik. A partjain nőttem fel, gyermekkoromban rendszeresen gondozták a vizét és a környezetét. Hínárnövényeit visszavágták, bokrok és fák pedig nem nőttek a közvetlen partján. A törpegém akkoriban nem tudott volna a vízmelléken sarjadó fűzfa vízen hasaló, vékony ágain tollászkodni. 

Akkoriban édeskeveset érdekelt vizeink sorsának alakulása. Most szinte csak ez teszi ki a napjaimat. 

Az átszabott vízhálózat

A kanálisok hálózata átszövi a régiónkat. A csatornák a mindennapjaink folyóvizei. Vajmi keveset tudatosítunk azonban kialakulásukról, múltjukról, és a jelen forgatagában nem nagyon érdekel minket a jövőjük sem. 

Amíg a társadalmi és népességi körülmények megfelelőek voltak, az ember nem feltétlenül harcolt a Duna vizével. Az ártéri gazdálkodás művészet volt, a folyót, sőt még az áradásait is ki tudták használni, képesek voltak mérsékelni a hatásait, illetve a maguk javára tudták azokat fordítani. A történelem azonban nemcsak az emberi életeket alakítja, de általa a természethez való hozzáállásunkat is. A víz, a folyó, az árvizek egyre inkább nyűggé váltak. A változó világ, a növekvő népesség és földigény, az állami berendezkedés egyre inkább igényelte a folyóműködés szabályozását.

A folyónak voltak kitörési helyei, amelyeken át a víz nagyobb valószínűséggel öntötte el a belterületeket. Éltette a réteket és legelőket, iszapjával termővé tette őket, malmokat hajtott, valamint hallal látta el a lakosságot. Ám árvizei egyre inkább problémát jelentettek, félelmet keltettek. Ez az ellentmondásos szerep a víz és az ember kapcsolatában végül egyre inkább küzdelemmé változtatta az együttélést. A lakosság összefogott a víz elleni védekezésben. 

Ennek hivatalos kezdete, az első királyi rendeletek kiadása a 14. századra tehető, ezek alapján a belső területeket meg kell védeni a Duna vizétől. Az ezt követő fél évezred során gátak épültek ki, bár az egész Duna-szakaszt érintő, egységes védekezésről akkor még nem volt szó. Azon szakaszok voltak csupán gátakkal lezárva, ahol a legnagyobb volt a betörés veszélye. Ennek ellenére a szabályozások hoztak sikereket. 

Ám a teljes veszély a folyó irányából korántsem szűnt meg. Időről időre a víz utat talált magának, sokszor még nagyobb károkat okozva, mint korábban. Végül a 19. és a 20. század technikai tudása, fejlesztései, a vízügyi szakemberek segítsége eredményezte a legnagyobb munkálatokat, alakította át teljesen a környéket. 

Az 1876-ban megalakult Csallóközi Vízszabályozási Társaság, majd ezt követően az Alsó-Csallóközi és Csilizközi Ármentesítő Társulat munkája a Duna szabályozását hozta el 1886-tól kezdve. Ez drasztikusan megváltoztatta a táj eredeti képét. A védőgátak (töltések) elvágták a Duna vizét a Csallóköz belsejét átszövő, régi Duna-ágaktól, amelyek helyén kialakultak az ármentesítő társulatok belső csatornái a nagy teljesítményű szivattyútelepekkel.

A kanálisok tehát nemcsak az egykori vízfolyamok (silány) utódai, hanem az árvízmentesítés eszközei is. Ám a vízzel való harc a belvíz elvezetését is érinti. A rengeteg lapos terület, amely időszakosan vízzel telt meg, lapályokat, nedves réteket kialakítva nagyszerűen megfelelt az egykori állattartó életmód számára. Legelővel, takarmánnyal szolgált, ám annál több gondot okozott az időközben egyre több teret igénylő növénytermesztés számára. Az addig oly fontos halászhelyek útjában voltak a szántóföld terjedésének. 

Így második lépésként a bentről érkező víz elvezetését is meg kellett oldani. Modern csatornarendszerünk a 20. század 60-as, 70-es éveiben épült meg. Néhol a régi folyások partjai lettek megerősítve, medrük kimélyítve, máshol teljesen új, egyenes árkok lettek ásva. A lényeg az volt, hogy a vizet minél gyorsabban vezessék el a tájból, illetve – egy szebb elgondolás szerint – az öntözés is megoldható legyen ezekből a kanálisokból. A rendszer kisebb csatornákból és az ezekkel összekötő, vizüket egyesítő nagykanálisokból, valamint zsilipekből és átemelő állomásokból állt. Bizonyos pontokon pedig a belső területeken felgyülemlett vizet visszaengedték a segítségével a Dunába.

Veszteségeink és nyereségeink

A vízelvezetéssel kapcsolatos veszteségek listája hosszabbnak tűnik. Mesterségek vesztek el. Emberéletek, generációk munkája lett oda. Életmód és kultúra vált múzeumokban őrzött becses emlékké. Múlttá lett a legeltetés, az állattartás, a halászat, a halászcégek… Ez csak az, ami az emberhez köthető. De a lista élén az elveszett természet van, egészséges életünk csendben működő záloga. 

Viszont termőföldet nyertünk a mezőgazdálkodáshoz. Megszűnt a belső területek, állóvizek okozta betegségek fenyegetése. 

50 évért beváltott kortalanság

És vajon mihez kezdtünk azzal, amit nyertünk? Összesen ha 50 évig használtuk azt, amiért tönkretettük a természet szinte időtlen idők óta működő rendszerét. Talán nem a folyószabályozás, a természetbe való beavatkozás a legnagyobb bűnünk, hanem az azt követő hanyagságunk. Talán nem a természet leigázása után sóvárgó egónk a legnagyobb rossz, hanem a gőgünk, mely könnyelműen magára hagyja, pusztulásra ítéli azt is, ami miatt harcba szálltunk a vízzel, s hagytuk elveszni természeti kincsünket.  

Örülnünk kellene annak, hogy a víz legalább a kanálisokban megmaradt, s gondját kellene viselni őseink hagyatékának. 

Leginkább a tisztításukat kellene megoldani, mivel vizük és partjaik is be vannak nőve. A nád, amely a természetes ökoszisztémákban igazi érték, a kanálisokban a víz mozgását, elvezetését korlátozza. Helyenként szemétlerakónak használjuk ezeket az árkokat. Tisztításukra persze nem jut pénz. A vízpartok kaszálásáért egykor szinte ölre mentek a gazdák, hisz háziállataiknak szolgáltak eleséggel. Most a partok is elhanyagoltabbak. A hálózat egyes részeit – például a zsilipeket, amelyek a vízszint szabályozásáért felelősek, illetve akadályozzák a túl gyors levezetést vagy visszaáramlást – szétlopták. Megfelelő karbantartással, anyagi ráfordítással csatornarendszerünkön keresztül megoldható lenne a szántóföldjeink öntözése. 

Biokorridorok és telelőhelyek

A Csallóköznek mindig nagy szerepe volt a madárvándorlásban. Vizei megállóként, pihenőhelyként szolgáltak. Most, az egyre enyhébb telek hatására sok, eddig nagy távokra vonuló madár csupán kisebb utat tesz meg dél felé, nálunk húzza meg magát. A táj, a felszíni vizeink mennyisége és formája megváltozott, de a kanálisok azok a helyek, amelyek az átvonuló vagy áttelelő madarak menedékei lehetnek. Ezeken a nehéz időszakokon kívül azonban a tájban van egy még fontosabb biológiai feladatuk – biokorridorként, zöld folyosóként segítik sok élőlény géncseréjét, mozgását, vándorlását a tájban. A klímaváltozás és a természetes területek megfogyatkozása igencsak fontossá teszi a kanálisokat.

Vízmegtartók és vízelvezetők

Karbantartásuk egy régi-új célt is követhet. A klímaváltozás nem csak enyhébb telekkel jár. Ugyancsak kiszámíthatatlanná teszi a csapadék eloszlását, valamint a mennyiségét. 

Szárazabb időben a csatornák segítségével víz tartható meg a tájban. 

A hirtelen lezúduló, jelentős mennyiségű csapadék esetén pedig segíthetnek a megemelkedett vízszint elvezetésében. Az elhanyagolt, náddal és gazzal benőtt részek azonban gátolják a víz lefolyását. Az elmúlt évtizedek özönvízszerű esőzései többször, több helyen igazolták csatornáink tisztán tartásának fontosságát, amikor a Dunai Árvízvédelmi Vállalat (Povodie Dunaja) több településsel karöltve tisztított ki elhanyagolt medreket.

Bővülő szerepkör

A változások tovább fokozzák a kanálisok fontosságát. Megfelelő menedzseléssel rekreációs célokra is használhatók. Partjaikon túraútvonalakat, tanösvényeket lehet létrehozni, információs táblákkal. Ezen munkálkodik a somorjai székhelyű Dunavit – Dunamenti Tájvédelmi Társulat is, hogy újra köztudatba hozza ezeket a vizes élőhelyeket és a védelmük fontosságát. Az egyik első példája ennek a Vajka–Karcsa kanális lúcsi határban létrehozott tanösvénye, amelyet az egykori Barcs folyónak, a kanális ősének szenteltek.  A társulat tagjai emellett telente rendszeresen részt vesznek az országos madárszámláláson is, egyik célterületük a kanálispartok, így terepi megfigyelésekkel, fotókkal is tudják igazolni egyre fontosabb szerepüket a madárvilág megtartásában.

Szöveg és képek: Fodor Péter