Jegygyűrűt kínáltak neki egy darab kenyérért a hadifogságban

Tisztelt Szerkesztőség! 

Örülök a lapban megjelenő régi történeteknek, és szerintem sokan vagyunk ezzel így. Tapasztalatból mondom, mivel magam is gyűjtöm az élet írta történeteket, ezeket könyvekben kiadom, és egyre több a fiatal olvasóm is. A következő háborús családi történetet Csunyo Zsuzsi jegyzetei alapján állítottam össze.  

Üdvözlettel régi munkatársuk (1994–2001): 

Farkas Ottó, Dobfenek 

Apukám Jólészen született 1920. január 11-én. Katonaként Nyíregyházán a 4. lovas huszárezrednél szolgált, ahol Vattay Antal altábornagy volt a felettese. „A repülők és harckocsik korában a magyar huszárok az elődöktől örökölt huszárszellemmel és virtussal 1941-ben Umanynál, Nyikolajevnál, illetve 1944-ben Varsó alatt még olyan vitéz haditetteket vittek véghez, melyekre feltehetően egyedül csak ők voltak képesek” – írta egyebek között róluk a NYÍREGYHÁZI HUSZÁROK HADINAPLÓJA. 

Magas, vékony, jóképű, szikár férfi volt, és olyan hazafi, aki ember tudott maradni a háború borzalmai között is. A hatalmas öldöklések közepette életeket mentett, amiért a nagy ezüst kereszt vitézségi érem mellé a kis arany érdemkereszt vitézségi érem kitüntetésre lett javasolva. A golyózáporból kivonszolta megsebesült parancsnokát, egy másik alkalommal pedig több bajtársa életét mentette meg. 

Vőlegény nevű lova kihúzta a mocsárból 

Az eset valahol Oroszországban történt. Egy csatában a számbeli túlerőben lévő ellenség a huszárokat ingoványos területre szorította. Apukámat Vőlegény nevű lova húzta ki a mocsárból. Miután száraz talajra ért, szakaszvezetőként sorra kimentette bajtársait a láp fogságából. Ezt követően felettesei napiparancsban mondtak neki köszönetet, és javasolták a kis arany vitézségi érem kitüntetésre. Erről egyik bajtársától szerzett tudomást, a napiparancs felolvasásakor ő ugyanis kint harcolt a frontvonalban. Amikor nekünk ezekről az élményeiről mesélt, testvéreimmel, Jancsival és Jenővel szájtátva hallgattuk. A végén mindig megjegyezte: „Ha a háborúban Magyarország nem lett volna vesztes ország, én most VITÉZ lennék” –, és mi büszkék voltunk rá. 

De nem csak a bajtársai életét mentette meg, sokszor ártatlan emberekét is. Ukrajna területén felderítés közben civileket találtak. Sziklás részen derítették fel a terepet, amikor a közelükben idős asszonyok másztak elő valamilyen üregből. Nem sokkal utánuk egy fiatalasszony a gyermekével. Becslése szerint a lányka négy év körüli lehetett, szőke haja alól szivárgott a vér. Talán lent a föld gyomrában meghorzsolta vagy megütötte. Amikor megpillantotta a katonákat, riadt, kék szemével apukámra nézett, aki abban a pillanatban azt kérte a Jóistentől, ha szerencsésen hazakerül, ilyen gyönyörű, szőke hajú kislánya legyen neki is. Ugyanakkor alattvalója parancs nélkül az „ellenségre” emelte puskáját, és meghúzta a ravaszt. Apukámnak csak annyi ideje maradt, hogy „te marha, mit csinálsz” kiáltással, a kezével rácsapjon a puskacsőre, és a sorozat golyói a földbe fúródtak. Senki sem sérült meg. 

Kórházból a vagonba 

Apukámat 1944-ben a margitszigeti kórházból, ahová katonai sebesültként került, és ott lábadozott, elhurcolták az oroszok. Egy közelében felrobbant gránát szilánkjai okoztak komoly sérüléseket a karján – könyöktől vállig. Amikor az oroszok megszállták a kórházat, csak annyi ideje maradt, hogy a katonai kitüntetéseit egy tükör mögé rejtse. Ezek soha nem kerültek vissza hozzá. Úgy gyanította, hogy megtalálták a kórházat elfoglaló orosz katonák. Gyanúja nem volt alaptalan, mint később kiderült, a lágerben minden kitüntetéséről tudtak. 

Budapestről Szegedre vitték, ott a Csillag börtönben gyűjtötték össze az ország kórházaiból a lábadozó betegeket. Napokkal később bevagonírozták őket, és elindították a szerelvényt Oroszország felé. Talán ott és akkor érezte igazán, mennyire kiszolgáltatott. A vagon aljára szalmát szórtak, azon feküdtek egymáshoz bújva, mint a bárányok, a padozat sarkába pedig nyílást vágtak, ott végezhették el a szükségüket. A kosztjuk néhány napig elfogadható volt, később moslékhoz hasonló ételeket osztottak szét közöttük, amitől hasmenést kaptak. A vécének nevezett padozati nyíláshoz nem fért hozzá időben mindenki, sokan bepiszkítottak. Apukám azt mondta, mivel nem volt lehetőség a szellőztetésre, a vagonban szinte kibírhatatlan lett a bűz, és járvány kezdett terjedni közöttük. Ő túlélte a flekktífuszt és később a maláriát is.  

A lágerdoktornő jóslata 

Keserves útjuk Groznijban ért véget, ahol munkatáborba kerültek. A bolsevik párt egyeduralmára létrejött Belügyi Népbiztosság, az NKVD (Narodnij Kommiszariat Vnutrennih Gyel) emberei kezdték meg ott a kihallgatásokat. Először csak szóban kérdezték a foglyokat, később le is kellett írniuk a vallomásukat. Nem is egyszer, hanem háromszor. A vallomásokat végül összehasonlították, s azoknak egyezniük kellett. Akinek nem egyezett, az azt jelentette, hogy nem írt igazat. Papírra kellett vetni azt is, hol harcoltak, milyen kitüntetéseket kaptak… Apukám úgy gondolta, az NKVD úgyis mindent tud róla, a kérdésekre őszintén válaszolt. Amikor összehasonlították a három vallomást, ugyanaz a válasz állt mind a három papíron. A kihallgatását „harosij szoldat” megjegyzéssel fejezték be. Apukám úgy gondolta, ennek köszönhetően engedték haza korábban, mint a társait. 

A lágerben anyaszült meztelenre vetkőztették, úgy vizsgálták meg őket. Apámnak a doktornő azt mondta, hiába vészelte át a flekktífuszt és a maláriát, nem lesz hosszú életű. A két betegség a szervezetében megtette a hatását, és nem fogja megélni az ötven évet.  

Apánk hazatérte után nem mondta el, amit a doktornő „jósolt”, ezzel nem akarta egy életen át szomorítani a családját. Mindezt csak jóval az ötvenedik életévének betöltése után mesélte el. Hatvanhét évesen hunyt el. 

Segített a mesterség 

Apukám 14 évesen lett árva, a nagybácsija vette magához, nála nevelkedett. Rozsnyón csizmadia mesterséget tanult. Tanoncévei alatt a munkájáért pénzt nem látott, de kapott érte ételt és szállást. Szakmájának köszönhetően a fogságban nem nélkülözött. A táborban nagy becsben tartották, mert az oroszok lábbelije is gyorsan kopott, azokat is ő javította.  

A táborban történtekről apukánk nekünk nem sokat beszélt, az egyik kiéhezett fogolytársa esetét azonban többször elmesélte.  

Nagyon éhes lehetett, mert a jegygyűrűjét apukám elé tartva, szinte könyörögve kérte: 

– Janikám, ez a tiéd, ha adsz nekem egy darabka kenyeret.  

Apukám kicsit megdorgálta, és eltetette vele a gyűrűt, mondván: 

– Holnaptól kezdve eljössz hozzám minden nap, és megmutatod a gyűrűdet. Amíg nálad lesz, addig minden nap megosztom veled a levesem, és úgy is tett. 

A Jóisten meghallgatta apukám kéréseit. 1946-ban szerencsésen hazakerült a fogolytáborból, megnősült, és megszülettem én, a szőke, kék szemű kislány. Anyukám szerint férje, amikor először meglátott, nem tudott megszólalni. De nem is kellett, hiszen minden az arcára volt írva. Melegség volt a mosolyában, és örömében az arca úgy ragyogott, ahogy korábban soha. A férfi arcát csak az igazi belső öröm tudja úgy megragyogtatni, mint apukám arcát, amikor engem először megpillantott.