Mese, mese, mátka… a népmesék az évek során formálódnak, alakulnak, elfelejtődnek. A mesemondók azonban segítenek abban, hogy tovább éljenek. A kéméndi Szeleczki Mónika mindennapjai tele vannak mesével. Szinte bárhol, bármikor elő tud húzni egy történetet a tarsolyából.
Ha mesélni kezd, egész lénye átlép a mesék birodalmába, majd a hallgatóságát is magával repíti. Mesél kicsiknek és nagyoknak is. Merthogy a mese nem csak gyerekeknek való! Sőt, régen a felnőttek egymásnak meséltek, például munka közben. Ezekben a történetekben benne volt minden, ha csak virágnyelven is. Aztán a me-segyűjtemények kiadásakor sok esetben úgy finomították és formálták a meséket, hogy az a gyerekeknek is megfelelő legyen. Mónika, azaz Moncsi azonban a felnőtteknek szóló meséket is jól ismeri.
Belenőni a mesékbe
„A lisztérzékenységem miatt nem járhattam oviba, így a nagymamám vigyázott rám, aki folyton mesélt nekem. Mama egy igazi falusi asszony volt, kertészkedett, állatokat nevelt. Amikor pedig jött a nyár, az asszonyokkal kiültek a ház elé: imádkoztak, horgoltak, pletykáltak, és meséltek egymásnak. Ebben nőttem fel, a mesék, történetek szeretetében. Akkor még nem tudtam, hogy milyen kincset kapok. Amikor iskolás lettem, elkezdtem szavalóversenyekre, mesemondóversenyekre járni. A mesélést jobban szerettem, mert ott szőhettem-fonhattam a történetet, nagyobb volt a szabadságom, mint egy próza esetében. Mivel a próza kötött szöveg, úgy kell elmondani, ahogy azt a szerző megírta, nem lehet rögtönözni és átírni. Én szerettem a saját szám ízére formálni a szöveget, így a tanáraim sosem tudták követni, hogy hol tartok a szövegben, így nem tudtak súgni sem. Nagy stresszt okoztam nekik ezzel. Az én terepem a mesemondás” – meséli a kezdetekről a kéméndi lány.
Versenyektől a saját meseestekig
Amikor az első mesemondóversenyén indult, nagymamája ragaszkodott hozzá, hogy helyi, kéméndi mesét mondjon. „Előkapartuk a régi meséket, kiderült, hogy a családunkban a nagymamám anyósa volt a nagy mesemondó. Csakhogy a meséit nem volt olyan egyszerű felgyűjteni, mert ha valaki elment hozzá egy magnóval, hogy felvegye a mesét, az öregke, mert így hívtuk, elküldte azzal, hogy ő nem fog műanyag dobozba beszélni, ha valakit érdekel a meséje, menjen el hozzá, és hallgassa meg. Így több meséjéből csak mesetöredékek maradtak fenn. A Palócország-Meseország mesemondóversenyen aztán egy ilyen kéméndi, családi mese elmondásáért kaptam nívódíjat. A hagyomány szeretete abban is megmutatkozott, hogy egy-egy kitüntetett alkalmon helyi népviseletben mondtam mesét. Ezt egy ideje nem csináltam: kényelmesebb ülve mesélnem, a kéméndi viseletben nehéz leülni.”
Szerelem virágnyelven
A pajzán meseestek Mónika egyetemi évei alatt indultak el, legelőször a Gímesi Művelődési Táborban. „Ismertem néhány pikánsabb történetet, aztán a tábortűz körül ülve elmondtam őket. Hatalmas sikerem volt. Ezután kezdtem el tudatosan keresni az erotikusabb történeteket, mert láttam a a kíváncsiságot és az érdeklődést, azt, hogy van rá igény. Egyébként most már könnyebb dolga van annak, aki ilyen népmeséket szeretne olvasni, mert az elmúlt években rengeteg ilyen gyűjtés jelent meg.”
Ma már kultúrházak, kocsmák, könyvtárak telnek meg Moncsi meseestjein. A lány énekszóval, találós kérdésekkel, anekdotákkal tarkítja előadásait.
„Sokat formálódtam, fejlődtem ebben az évek során. Nyilván egy tábortűznél szókimondóbb az ember, míg egy meseesten jobban megválogatom, hogy mit fogok elmondani. Az ilyen estekre szeretek olyan meséket vinni, amiket már többször meséltem, tudom, hogyan működnek. Szélesebb közönség számára is befogadhatóak. Ezek általában olyan tréfás mesék, melyeknél mindenki sejti, hogy miről van szó, de semmi sincs konkrétan kimondva.”
A mese az kell
„Női mesemondóként érdekes a helyzetem. A férfiak a régi időkben többet engedhettek meg maguknak, így azok a történetek, melyek nem köntörfalaznak, inkább »férfiszájba valóak«. Az asszonyok szemérmesebbek voltak, meséltek egymásnak erotikus sztorikat is, de egymás közt, olyankor, amikor a férfiak nem voltak ott. Hogy mennyire szókimondó mesét ad elő valaki, az a bevállalóságán, személyiségén is múlik. Van például olyan történet, amire úgy érzem, most értem meg, most már el merem mondani szélesebb közönség előtt is. Mindig vannak aktuális kedvenceim, folyamatosan bővül a repertoárom.
Esett már meg, hogy egy-egy pajzánmese-esten megbotránkozva álltak fel a nénik, és hagyták el a termet, pedig semmi »csúnyát« nem mondtam. Volt már maratoni mesemondásom is: a közönségnek annyira tetszettek a történeteim, hogy közel négy óra folyamatos mesélés után már szünetet kellett kérnem. A tapasztalataim azt mutatják, hogy sokan felkapják a szemüket arra, hogy pajzán mesék. Jó hívószó ez, de volt már olyan, hogy egy ilyen estet tündérmesékkel zártunk, mert erre volt vevő a hallgatóság. Az egyetemi szervezeteknek nagyon sokat köszönhetek, ők karoltak fel, hívtak meg Brünntől Budapesten át Kassáig. A mesemondások során tapasztalom, hogy mennyire igény van a mesékre, kicsik és nagyok részéről is. Nekem is segítenek ezek a történetek bizonyos élethelyzetek feldolgozásában, megértésében. Amit még nagyon szeretek, azok az élettörténetek. Egy ilyen történetből származik ez a gondolat is, amit sokaknak adtam már ajándékba:
Higgyék meg nekem, hogy a világon a legnagyobb dolog a szerelem. Ha nincs kit szeress, vagy szeretetlen társsal kell, hogy élj, az olyan, mintha örökké homályban lennél. De ha van kit szeress, és téged is szeretnek, akkor magad virág vagy, és örökké süt reád a nap.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.