Írország: a zöld háromszázötven-féle árnyalata

S bár nagyon igyekeztem, hogy ne legyen ez a nyaralás „Lovas Emőke Emléktúra”, mégis, a hajdani kedvenc helyeimet jártuk végig. És ki hitte volna: Dublin utcáira még mindig ugyanolyan élénken emlékszem, mintha 2008 csupán tegnap lett volna.  

Hogy sikerült-e nem emléktúrát szerveznem, nem tudom, de útinaplónk azért két hangra íródott: szóval ott voltam én, akinek négy éven át átmeneti otthona volt a sziget, és ő, aki most járt ott először.  

⁎ 

Mily' kiszámíthatatlan a végzet, télen a szombathelyi Joyce-szobornál jártam, tavasszal újraolvastam az Ulyssest, a nyár legelején pedig G. B. Shaw színműveit. Az Ír(ó)-sziget üzent: vár rám. Ránk. Másodmagammal repültem Dublinba, június 16-án (Bloomsday), mely egy újabb mérföldköve az ír(ott) kultúrának, noha számunkra inkább a megbékélés napja miatt lehet emlékezetes.  

A „szépséges szent sziget” felé tartó repülő kicsi volt, akár maga az ország. Mint egy repülő busz. Egy fapapucsos, szűkös, szárnyas busz. Egy röppentyű. Joyce így fogalmazott, míg egy Szlovákiából hazatérő, Erasmus-programon részt vett útitárs Ryan(air) közlemény megmentéseként aposztrofálta a landolást.  

Gépen szálltunk fölébe, nekünk térkép volt e táj.  

„De miért éppen Dundalk?” 

A kérdést később a fővárosi fuvolás, bizonyos Mark tette fel, de vele csak a második részben találkozunk. A „kisvárosban első ránézésre semmi sem utal arra, hogy bármi különleges lenne benne” – indítja mondókáját a felütött útikalauzunk, és valóban, Louth megye megyei városa álmosan ásítgat a Castletown folyó mentén, mely a sziget északkeleti partján, az északír határ közelében csordogál. Ám iránytűre szúrva, nyesve, tekeredve a felfedezőút vadromantikába válthat. Át az új, vissza a régi hídon, érintve a csatornát, melynek meg-megáradó vize megtisztítja a lelket is. A város, ahová minket vándorutunk vetett, bővelkedett építészeti remekekben (Courthouse, Town Hall), káprázatos templomokban (St Joseph, St Nicholas, St Patrick), varázslatos várromokban (Seatown Castle). (Egyszer régen megszámoltuk: Dundalkban, ebben a nagyjából negyvenezres városban közel húsz templom és imaház van, a legtöbbjük nyitva a nyilvánosság előtt. És jó ír szokás szerint minden magányosan álló kőtornyot „castle”-ként aposztrofálnak.) Persze kutyakakiban és sirály(bél)sárban is, noha ezt a messze kéklő tájba révült szemmel alig vettük észre, a kései – bőven 11 óra utáni – naplemente narancstüzű, bíbor sugarai szinte megvakították a zabolátlan zarándokokat.  

A „világ legszebb vasúti hídja”  

Kicsit sem fellengzősen, alig túlozva, ezzel magyaráztam, miért akarok én mindenáron a Dundalktól fél órányi buszozásra lévő Droghedába kirándulni érkezésünk másnapján. A vasútihíd-szépségversenyen kívül van azonban valami ott, amit mindenképpen látni szerettem volna: azt, hogyan veszíti el fokozatosan iparvárosjellegét Louth megye második legnagyobb városa. A régi, vörös téglás kikötői épületek, a gótikus templomok és az 1200-as évekből megmaradt apátságromok, valamint a frissen épülő, alig-ízléses rozsdamentes acél és üveg bevásárlóközpontok, régi, téglaboltozatos és futurisztikus hidak finom kontrasztja még mindig lenyűgöző.  

⁎ 

Mikro-odüsszeiánk másnap az ipari és kereskedelmi (nem is olyan kis)városba vezényelt, hogy lássunk némi „gyárat s vad laktanyát”, bakterházat, és persze a köztes kilométereken: szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, szántóföldeket. Az elénk libbenő, magát épp' beoltó hernyóssal nem számoltunk, noha az ország sajátos drogpolitikájában kevésbé voltunk jártasak… Pierce Brosnan (és a Jameson whiskey) szülővárosa akár a hidaké is lehetne, a gyalogos, az autós és a vonatos viadukt is impozáns látványt nyújt. A Boyne folyó köré szőtt körút korábban is kezdődhetett volna, kora este mintha kihalt volna e tespedt település. Addig azonban a szebbik arcát mutatta a maga apátságaival, galériáival, kapuival, templomaival, tornyaival, valamint erődítményeivel és múzeumaival. A délutáni korzózás lélekemelő, a sugárzó sétányon, a helyi (h)ősök szobraival szépített, ragyogó rakparton a koldus étellel kínálja a hitetlenkedő idegeneket…  

Érdemes számolni azzal, hogy minden kávézó legkésőbb hatkor zár (hiszen ki az az őrült, aki olyankor nem pubot keres?), úgyhogy a búcsúkávénkat a buszpályaudvar melletti McDonald´sban isszuk, miközben a lenyűgöző, 12. századi erődítményt nézzük, amit vélhetően egy Newgrange-hez hasonló, őskori sírhelyre építettek. 

„A zöld háromszázötven-féle árnyalata”  

A fővárost külön fejezet illeti meg, és mielőtt (a) „csütörtököt mondanánk”, lássuk a hétvégét, amikor átruccantunk Észak-Írországba (Newryba). Valahol itt lehet a sziget mentális határa, és ez nem csak a fizetőeszköz (fel)váltásában mutatkozott meg… Átmeneti állomásunkon sem mehettünk el a helyi katedrálisok (például a katolikus Szent Patrick és Szent Colman) és egyéb építészeti remekek (pl. Town Hall) mellett, noha célunk az utolsó napokon már nem lehetett más, mint hatalmas anyánk: a végtelen víz. A carlingfordi kastélynál végre eltátotta száját a táj, és megsegített minket abban, hogy magasabb lánggal lobogjon az élet. Láthattunk mást is, a távolban, a ködbe, felhőbe vesző hegyekkel: fölérne egy fél tüdővel, ha az ember ott szippantaná az ózont. A földre, a partra, a valóságba két pucér, sütkérező bácsi rántott vissza, ők is kalandot izzadtak, tengert verejtékeztek. Túravezetőnk, Tamás (aki már a faubourg Saint-Patice-hoz tartozik) szerint az emlékekben élő életünket a zöld háromszázötven-féle árnyalatával színesíthetjük, így hát elszáguldott velünk kedvenc szegleteibe. Előbb Greenore Port felé, ahol a gyöngyöző habok visszaugattak a tengerzajnak, kígyóztak, tekeregtek, jó pár hullámtarajt kiterítve. Megtörtek, toccsantak, messziről jöttek, még annál is messzebbről, hullám hullám után… A tekintélyes teherhajók kitöltötték a kikötőt, a medúzák pedig ellehetetlenítették az egyébként is körülményes fürdőzést. A szélkapdosta fátylak után Blackrockot is meglátogattuk. Ami, bár „csak” egy öböl partján fekszik, mégis, a dundalkiak számára az igazi, mediterrán városokat idéző, korzózásra alkalmas, tengerparti városka, két ízben is kapható, csavart fagyival, és ahol azt, hogy Írországban vagyunk mégis, csak az egyre hidegebben fújó szél mutatta). Itt fokozottan érvényes ama örökzöld gondolat, mely szerint „lassú vízpartot mos”. Érkezésünkkor csak homok és sár jelezte, nem is olyan száraz ez a föld. Pár órán belül mindent elnyelt a dagály… E megindító mezők itt vannak számunkra ma is, és még szebbé váltak az őket öntöző bánatkönnyek folyamától, az idő dús lerakódásaitól.  

Írország, Nagy-Britannia testvérszigete, zöld posztó a brit bi(r)kának, és a lelke nehezen érthető meg a fővárosa, Dublin nélkül. Legközelebb onnan jelentkezünk…  

Szöveg: Kaszás Dávid és Lovas Emőke