Hideg, ködös téli napon látogattunk el a csicsói ferencesekhez, Ambrus atya mégis mezítláb, saruban fogadott. Azt mondta, nem fázik, mert már megszokta, de ha fázna, azt is felajánlaná Istennek. Mint ahogy mindent, amiről életében lemondott, mert sokkal többet kap tőle cserébe.
Rákérdezek, meg tudná-e fogalmazni, mi az, ami minden lemondásért kárpótolja, és a válasz szinte magától értetődő: a nyugalom, hogy mindig minden megadatik neki, amire igazán szüksége van.
Ambrus atya hét ferences testvérével 2019-ben költözött a csicsói kolostorba, amelyet a két éve elhunyt Kálnoky Alajos gróf adományozott a friss alapítású rendnek. Azóta a szerzetes papok látják el a környék katolikusait, amiben nem lenne semmi különleges, ha ideköltözésük előtt valaha is találkoztak volna a magyar nyelvvel.
Grófi kolostorban
A magyart ugyanis itt tanulták meg, nem is akármilyen szinten: ma már az indiai és a vietnámi származású atya is jobban beszél magyarul, mint sok magyar községben évtizedek óta szolgáló szlovák pap. „Szlovákul viszont még mindig nem tudok, pedig sokszor szlovák dokumentumokat kell aláírnom. Ilyenkor tényleg csak abban bízom, hogy a Jóisten vigyáz rám, és nem kerülök bajba” – mosolyog Ambrus atya.
A helyiek először csodálkoztak a darócruhás szerzeteseken, azt hitték, valamilyen filmet forgatnak a faluban, aztán megszokták és elfogadták őket. Olyannyira, hogy a megélhetésükről is gondoskodnak, mert a rend egyik alapelve, hogy nem vásárolnak a boltban, abból főznek, amit kapnak. „A rezsit az egyházmegye állja, a papi fizetésünket az épület fenntartására költjük. A vezeklés egy része, hogy nem azt esszük, amit szeretnénk, hanem azt, ami van. Előfordult, hogy egy hétig nem volt kenyerünk vagy tejünk, de akadt más. Karácsony táján azonban annyi süteményt, finomságot kapunk, hogy már-már a torkosság bűnébe esünk” – közli nevetve, miközben egy méretes kotyogóból méregerős kávét szolgál fel nekünk. Azt is elárulja, hogy a kávét az édesanyja küldi Olaszországból, mert itt nem talált megfelelőt. Úgy tűnik tehát, hogy ha kávéról van szó, az olasz akkor is olasz marad, ha történetesen szerzetes.
Megtanultak magyarul
A csicsói ferences közösség egyedülálló, mert nem az egyetemes ferences rendhez tartozik, hanem az egyházmegye fennhatósága alá, és nincs is több ilyen a világon. „Olaszországban, a viterbói teológián évfolyamtársak voltunk, ott kezdtük a közös életet, nyolcan. A három ferences fogadalomhoz – amely a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség – nálunk egy negyedik is társul: a Mária-tisztelet. De nagy tisztelői vagyunk a minorita Maximilián Kolbénak is, aki ugyancsak Szűz Máriának ajánlotta az életét, és Auschwitzban vállalta az éhhalált egy kétgyermekes családapa helyett – avat be történetébe Ambrus atya, polgári nevén Davide Canavesi. – Úgy kerültünk ide, hogy tudomást szereztünk az üres épületről, amelyben régen irgalmas nővérek működtettek óvodát. Kálnoky gróf szerette volna, ha újra szerzetesrend költözik Csicsóra, de női közösség nem érdeklődött. Mi a nagyszombati érsek titkárát ismertük, ő ajánlotta fel a lehetőséget, és éltünk vele. Addig azt sem tudtuk, hogy létezik magyar kisebbség Szlovákiában, de amikor kiderült, hogy meg kell tanulnunk magyarul, ezt is kihívásnak, szép feladatnak tekintettük. Szerintem természetes, hogy egy pap alkalmazkodik a közösséghez, amelynek szolgál. Nem volt könnyű, egy évig tanárnő is foglalkozott velünk, de azóta a napi gyakorlatban tanulunk.”
Mindenki énekel
Nemcsak a nyelvet, hanem az itteni szokásokat is meg kellett tanulniuk a messziről jött szerzeteseknek. Például azt, hogy Olaszországgal ellentétben Szlovákiában elterjedtek a népi egyházi énekek. Itt nemcsak a kántor énekel a misén, hanem az egész közösség. „Főleg az tetszik, hogy mindenki tudja az énekeket fejből, még akkor is, ha csak évente egyszer kerülnek sorra. Az is más, hogy itt a karácsonyfa az ünnep fő jelképe a templomokban, míg Olaszországban a betlehem. Az ünnep lényege azonban ugyanaz, az éjféli mise után mi is együtt vacsorázunk, a lengyelek hozzák az ostyát, az olaszok a halat, a szlovákok a kolbászt, mert éjfél után már húst is lehet enni. Ajándékozni imát, miseszándékot szoktunk egymásnak, tárgyakra nincs szükségünk.”
Kevés a hívő
Öt éve három olasz, egy indiai, egy vietnámi, két lengyel és egy szlovák szerzetes érkezett Csicsóra. Azóta már tizennégyen vannak, közülük nyolcan felszentelt papok. Hárman Csicsón, Komáromfüssön és Kolozsnémán látják el a híveket, ugyancsak hárman Dunamocson, ketten az ekeli plébánián és a környékbeli magyar falvakban, valamint lelki szolgálatot teljesítenek a Marianum iskolában és a komáromi kórházban is. Ezen a környéken igazán nincs paphiány, jegyzem meg, mire Ambrus atya az mondja, itt inkább hívőhiány van. „Próbáljuk megnyerni a lelkeket, ha nem is járnak sokkal többen templomba, mint amikor idejöttünk, de már több köztük a fiatal. Tíz éve nem volt a faluban elsőáldozó, tavaly volt hat, idén megint nem lesz. Nem vagyok hitoktató, mert pedagógusi képesítésem nincs, de sokszor bemegyek a hittanórákra. Harminc diák is részt vesz rajtuk, de lehet, hogy megkeresztelve sincsenek. Templomi esküvő jó, ha van egy évente, az is ritkán fordul elő, hogy beteghez, haldoklóhoz hívjanak. Egy magányos pap számára itt nehéz volna az élet, mert nincs különösebb igény a szolgálatainkra. Azzal vigasztalódom, hogy aki itt jár templomba, az igazán hitbéli meggyőződésből teszi, és nem csak azért, mert ez a családi hagyomány.”
Megtartóerő az állandóság
A szerzetesek szigorú napirend szerint élnek, ez alól csak az kap felmentést, aki beteg, vagy papi kötelezettségei másfelé szólítják. A közösség minden tagja hajnali háromkor ébred imára, négykor visszafekszik. Hatkor zsolozsmával és a latinul tartott misével kezdik a napot, melyen gregorián énekkel is dicsőítik az Urat. Következik a munka és a tanulás, kinek-kinek beosztása szerint, fél egykor újra közös ima, ebéd, szieszta, három órakor zsolozsma, majd személyes elmélkedések, plébánosi feladatok. Fél hétkor van a vecsernye, nyolckor vacsora, fél kilenckor megint zsolozsma, és utána mindenki nyugovóra tér. „Ez így megy nap mint nap, nincs kivétel, mert az állandóságban van a megtartóerő” – magyarázza az atya, aki szerint a hajnali kelést is meg lehet szokni, egy idő után már magától ébred az ember. Ambrus atya Milánó környékéről származik, faluja plébánosa ihlette a hivatásra, de csak azután szánta el magát teljesen, hogy történelem szakon elvégezte az egyetemet. A teológiára még úgy jelentkezett, hogy pap szeretett volna lenni, később mégis a szerzetesi hivatást választotta. „Úgy éreztem, hogy ezáltal családom is lesz. A világi pap egyedül van a plébániáján, nekem pedig vannak lelki testvéreim” – mondja.
József atya Indiából
Azok a szerzetesek, akik nem látnak el papi szolgálatot, főznek, takarítanak, újságot szerkesztenek, imafüzeteket adnak ki, és a kolostor kertjét művelik. Idén nagyon jó termésük volt sárgarépából, de paprikát, paradicsomot is bőven szüreteltek.
„Nem volt annyi idő a kertre, hogy mindent megtermesszünk, amire szükségünk volna, mert épp a kolostor tetőterét építjük be. Számolunk azzal, hogy bővülni fog a közösségünk, érdeklődőket, vendégeket is szeretnénk fogadni, ezért szükségünk van még szobákra. Ahol nő a család, bővíteni kell a házat is” – magyarázza Ambrus atya, miközben már a meredek lépcsőn kapaszkodunk fel a padlásra. Két szerzetes egy szakember felügyelete alatt felszedett harminc tonna százötven éves téglát, szögelik a gerendákat, rögzítik a deszkaburkolatot.
Hideg van itt is, de csak mi érezzük így, az indiai származású Parackal József atya és lengyel testvére is mezítláb dolgozik.
József atya tökéletesen beszél magyarul, nagy örömmel újságolja, hogy négy év után hazautazik Indiába a testvére esküvőjére. „A lakosság arányához mérten csak egy-két százalék Indiában a keresztény, de ez így is több, mint húszmillió. Ez kétezer éves közösség, még Szent Tamás keresztelte meg az első indiai követőit. Amerikában kezdtem a tanulmányaimat, ott léptem be a ferencesek közé, majd Olaszországba mentem szemináriumba. Már Amerikában megszoktam a nyugati kultúrát, és mivel mi misszionáriusok is vagyunk, elfogadtam, hogy alkalmazkodnom kell. Magyarul megtanultam úgy, hogy meg tudjam értetni magam, még a szlovák van hátra” – foglalja össze a lényeget. Nem hagyjuk ki a karácsony témáját sem. József atya elmondja, hogy a betlehem náluk is fontosabb, mint a karácsonyfa, a szigorú böjt pedig huszonöt napig tart. „Ebben az időszakban egyáltalán nem eszünk húst, és mindenben mértéktartóbbak vagyunk. Ezt mindenki betartja, akkor is, ha más országba költözik. Itt, Szlovákiában is több ezer indiai fiatal él, rendszeresen tartok nekik Nagyszombatban misét, körülbelül ötvenen szoktak rajta részt venni.”
Derűs egyszerűséggel
Szerzetestársa, egy lengyel fiatalember csendesen figyel bennünket, magyarul nem tud, de szlovákul könnyen szót értünk. Maximilián testvér a fehérorosz határvidékről származik, a varsói teológián tanul levelező tagozaton. Lelki vezetőjétől értesült a csicsói közösségről, és azt mondja, ma már itt van otthon, bár magyarul még nem tud. A folyosón még egy szlovák rendtárssal találkozunk, ő Bártfáról került Csicsóra. A másik a könyvtárban dolgozik, a harmadik a konyhában készíti az ebédet, a negyedik a lehullott faleveleket söpri. Mint egy családban, ahol mindenki tudja a dolgát.
Délre harangoznak, a szerzetesek a templomba sietnek zsolozsmára. Itt is fogvacogtató hideg van, de ezen már nem csodálkozunk. Latinul mondják az imát, csendesen, monoton hangon, az egész olyan hétköznapi. Mégis van benne ünnepélyesség, fegyelem, odaadás, valami nagyon egyszerűen szép. Búcsúzáskor jövök rá, hogy ami itt mindent áthat, az a derű. Azoknak az embereknek a kiváltsága, akik nem akarnak többet, mint ami elég, ezért tudnak elégedettek lenni.
Kevés a magyar pap
Szlovákiában már évek óta kevés a magyar lelkipásztor, sokan két plébániát is vezetnek, és akár négy-öt települést ellátnak. Egyre több az olyan – túlnyomóan magyar ajkú – egyházközség, ahol magyarul rosszul vagy egyáltalán nem beszélő pap teljesít szolgálatot, ami általában csak annyit jelent, hogy felolvassa a szertartások szövegét. A helyzet javulására alig lehet számítani. A püspöki konferencia szóvivőjétől, Katarína Jančišinovától megtudtuk, hogy az országban működő négy katolikus teológiai karon (Pozsony, Nyitra, Szepesváralja, Kassa) összesen két magyar papnövendék tanul, mindkettő a Nagyszombati egyházmegye részére. Pozsonyban tavaly végzett az illésházi származású Varga Viktor, több magyar diák nincs a szemináriumban, vagyis a Pozsonyi főegyházmegyében az elkövetkező hat évben biztosan nem szentelnek fel magyar papot.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 17-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.