Akiknek türelmét próbára tette az idei tél, azok még nem tudják, mi az igazi hideg. Hamerlík Alina azonban igen: gyerekkorában a hó és a jég birodalmában, Ojmjakonban élt. Elmeséli, milyen volt.
A mínusz fokos reggelek, a csúszós utak, a párás lehelet, a makacs köd és a jéghideg kormány sokszor okozott bosszúságot az elmúlt időszakban. Előkerültek a hólapátok, a jégoldók, a hosszú aláöltözők, a termoszok, a szánkók pedig igazi kincsé váltak.
Bármennyire zordnak tűnik azonban a közép-európai tél, a világon vannak helyek, ahol nem mínusz öt, hanem gyakran mínusz ötven fokkal indul a nap. Ilyen a föld leghidegebb állandóan lakott települése, Ojmjakon is. Itt a víz pillanatok alatt dermed jéggé, a levegő belélegzése fájdalmas, és néha lángszóróval kell felmelegíteni azt, ami megfagyott.
A hideg pólusa
A Jakutföldön, a Szaha Köztársaság kietlen, távol-keleti vidékén fekvő faluban nem ritkaság, hogy a hőmérő higanyszála -50, sőt -60 Celsius-fok alá zuhan. A település nemzetközileg megerősített hidegrekordja pedig szinte felfoghatatlan: -67,7 °C.
Ilyen körülmények között nemcsak az autók mondják fel a szolgálatot, hanem a telefonok, kamerák akkumulátorai is percek alatt lemerülnek, és a kilélegzett pára azonnal megfagy a levegőben.
Ha ez a hely csak egy mesében létezne, alighanem hóemberek laknák – de nagyon is valóságos, és hús-vér emberek élnek itt, ha nem is túl sokan.
Az Ingyigirka folyó bal partján, a tál alakú ojmjakoni mélyedésben fekvő település lakosságát ma nagyjából ötszáz-nyolcszáz főre teszik, a tágabb környékével együtt mintegy kétezer ember él ezen a vidéken. A pontos szám évszakonként is változhat: vannak, akik a legzordabb hónapokban máshol húzzák meg magukat.
Jakutföld Oroszország egyik legfagyosabb régiója, amely akár kilenc hónapig tartó téllel is „megajándékozhatja” lakóit. A helyiek azonban alkalmazkodtak ehhez a végletekig zord klímához.
Rideg valóság
Az ilyen extrém hideg nemcsak kényelmetlen, de az emberi testet is szó szerint próbára teszi. A szervezet a létfontosságú szerveket védi: a vérkeringés a törzs felé irányul, miközben a kezek és a lábak kevesebb vért kapnak, ezért sokkal hamarabb fenyeget az elfagyásuk veszélye. Egy átlagos ember számára már a rövid kint tartózkodás is komoly terhelés.
A sarkvidéki és északi népeknél – köztük a jakutoknál – végzett kutatások szerint generációk alatt fokozott hidegtűrés alakult ki: kompaktabb testfelépítés, gyorsabb anyagcsere és a hideg által kiváltott értágulat segíti őket abban, hogy ott is élni tudjanak, ahol mások csak túlélni próbálnának.
A jakutok szervezete több hőt termelhet, és hatékonyabban tartja meg azt, a hideghez való tartós alkalmazkodás pedig abban is megnyilvánul, hogy a végtagok vérellátása sem omlik össze azonnal a fagyban.
Fagyos felfedezések
Ojmjakon lakói azonban nem csak a biológiára támaszkodnak. Errefelé a túlélés ugyanolyan mértékben múlik a leleményességen és a hagyományon, mint az emberi test alkalmazkodóképességén.
A házak dupla falú szigeteléssel készülnek, a nyílászárók vastagok, és sokszor több réteg üveggel záródnak. Vízvezeték alig van, mert a csövek egyszerűen megfagynának a permafrosztban, vagyis az állandóan fagyott talajban, ezért sok háznál kültéri WC-t használnak.
A fűtés létfontosságú: a házak széntüzelésű vagy fatüzelésű kályhákkal működnek, amelyek rengeteg tüzelőt igényelnek.
Vészhelyzetben lángszórót használnak a megfagyott járművek vagy eszközök felolvasztására – ezen a vidéken ez nem filmbe illő túlzás, hanem teljesen hétköznapi munkaeszköz.
Az autók motorját a leghidegebb éjszakákon gyakran folyamatosan járatják, vagy fűtött garázsokban helyezik el őket.
A társadalmi struktúrák is alkalmazkodtak. A közösség tagjai összefognak – megosztják az erőforrásokat, például a fűtött garázsokat, és közösen takarítják a havat.
Napi rutin mínusz ötvenben
Az ilyen extrém időjárásban szinte mindent másképp kell csinálni, mint nálunk. A legtöbben a leghidegebb hónapokat bent, a meleg kályhák mellett töltik, és csak a legszükségesebb esetekben mennek ki az utcára.
A házak nagy része cölöpökre épül, mert a permafroszt nem engedi a mély alapozást: ha a talaj időlegesen felolvadna, az épület megsüllyedhetne vagy megsérülhetne.
A település állandó lakói főleg rénszarvas- és lóhús feldolgozásából, illetve az ezekhez kapcsolódó munkákból élnek távol mindentől, csendben, szinte teljes elszigeteltségben.
A fagy meghatározza a napi rutinokat: a szabadtéri tevékenységeket gondosan időzítik, valamint minden négyzetcentiméternyi bőrfelületet be kell takarniuk, mert a fagyás másodpercek alatt bekövetkezhet.
Az iskolában akkor maradnak el az órák, ha a hőmérséklet -52 °C alá süllyed – addig a gyerekek sapkában, bundában, rétegekbe bugyolálva indulnak útnak.
Mirelit ebéd, természetes fagyasztó
A fagyos földön nem igazán lehet klasszikus értelemben vett gazdálkodást folytatni, így a helyiek étrendje is a klímához igazodik. Friss zöldség gyakorlatilag nincs, viszont bőséggel akad fagyott hal és hús. Fagyasztóra szinte nincs szükség: a természet magától gondoskodik róla. A hűtőszekrény inkább azért kell, hogy ne fagyjon meg minden teljesen.
A legismertebb fogás a stroganina – nyers, jéghideg hal vékonyra szeletelve. A halat a szabad levegőn, a dermesztő hidegben fagyasztják meg, majd éles késsel forgácsolják vékonyra, és tálalják.
A helyiek közül sokan vadásznak, halásznak, szarvasmarhát tartanak. A fehérjében és zsírban gazdag étrend nem divat, hanem létkérdés: a szervezetnek folyamatosan plusz energiát kell termelnie ahhoz, hogy a test melegen maradjon.
Bátor látogatók
Az extrém körülmények ellenére – vagy épp emiatt – Ojmjakont az utóbbi években felfedezték fel maguknak a turisták. Vannak utazási irodák, amelyek többnapos „Hidegpólus-túrákat” szerveznek: a résztvevők a legendás „Csontok útján” érkeznek, megkóstolják a stroganinát, fotózkodnak a mínusz ötvenet mutató hőmérővel, és akadnak olyanok is, akik a világ leghidegebb futóversenyén, a helyi maratonon is indulnak.
Itt nemcsak a távval kell megküzdeni, hanem azzal is, hogy egy rosszul megválasztott kesztyű vagy sál szó szerint fájdalmat okozhat, sőt akár fagyási sérülésekhez vezethet.
A Jakutszkból induló „Csontok útját” azért nevezik így, mert Gulag-foglyok építették, és ha belehaltak a kényszermunkába, ott hantolták el őket helyben.
Gyerekkor északon – Alina története
Ha azt hinnénk, hogy Ojmjakon olyan távoli világ, amelynek lakóihoz sosem kerülünk igazán közel, Hamerlík Alina története rácáfol erre.
Kazahsztán északi részérők származik, apró gyermekként családjával együtt költözött a messzi Szibériába a nyolcvanas években: édesapja légiközlekedéssel foglalkozott, a diploma után Ojmjakon repterén kapott munkát. Alina ma már Szlovákiában él magyar férjével, és orvosi műszerek programozásával, tesztelésével foglalkozik, ám gyerekkori emlékei élénken előtörnek, amikor a világ legfagyosabb falujáról kérdezem.
Érdekes módon nem a hideg villan be elsőként, hanem valami egészen más.
– Nyáron rengeteg volt a szúnyog – mondja nevetve. – Minden nap kentük magunkat valamilyen krémmel, mert nem lehetett kibírni. Máig emlékszem a szagára. Tavasszal a sok hó elolvadt, rengeteg víz állt mindenfelé, mocsaras lett a környék – tökéletes élőhely a szúnyogoknak.
A tél persze mindennél meghatározóbb volt.
– Amikor ott laktunk, mínusz 50 fok is volt. Sőt, teljesen normálisnak számított – meséli.
Ilyen hidegben a vízvezetékek használhatatlanok lettek volna – a víz egyetlen éjszaka alatt jégtömbbé fagy.
– Reggelenként egy nagy autó hozta a vizet fémtartályokban. Azt használtuk mindenre: főzésre, mosásra, fürdésre.
Az óvoda sem volt nagy: nagyjából harminc gyerekkel működött, mindenki ismert mindenkit. A szülei fiatalok voltak, a húszas éveikben jártak.
A ruházat kifejezetten a térséghez igazodott:
– Volt rénszarvasbőrből készült csizmám, kívül szőrrel, belül bőrrel. Volt egy fekete bundám is – talán medvéből készült. Arra emlékszem, hogy csak a szemünk látszott ki. Sálon keresztül lélegeztünk – mondja.
Mindezt a hideg indokolta. A folyadék pillanatok alatt megfagyott, a fémekhez hozzáérni veszélyes volt.
– Egyszer a nyelvemet odanyomtam a korláthoz. Ráfagyott. A tanárnő meleg vízzel jött, hogy leszedje, de a gőztől megijedtem, és lerántottam a nyelvem. A fájdalomra a mai napig emlékszem – meséli.
A legtöbb helyre gyalog jártak: az óvoda, a lakás és a reptér közel volt egymáshoz. A gyerekek addig játszhattak kint, amíg a hőmérséklet nem süllyedt mínusz 30 alá.
– Biciklizni is havon tanultam meg, így ha elestünk, nem ütöttük meg magunkat – teszi hozzá.
Hatéves korában költöztek vissza Kazahsztánba, ott kezdett iskolába járni, később Lengyelország, majd Szlovákia következett. A hideget azonban a mai napig jól bírja – néha a férje szól rá, hogy vegyen kabátot.
A közösség, ami megtart
A hidegben az emberi kapcsolatok felértékelődnek.
– Anyukám egy kulturális központban dolgozott. Szerveztek előadásokat, ünnepségeket, hogy valahogy élhető legyen az élet. Gyerekként gyakran szerepeltünk ilyen műsorokon – meséli Alina.
A lakóépületek kisebb blokkok voltak, közös terekkel, közös konyhával, sokszor közös életérzéssel is.
A megélhetés bizonytalan volt, a logisztika pedig sokszor szinte megoldhatatlan: amikor Alina húga született, a szüleit helikopterrel vitték Jakutszkba, mert másképp nem jutottak volna el a kórházba.
– Hetente egy-két kisrepülő érkezett. Sokszor csak repülővel vagy helikopterrel lehetett közlekedni. Ha valaki lerobbant, könnyen megfagyhatott – mondja.
Minden nehézség ellenére Alina nosztalgiával beszél a helyről:
– Biztonságos volt. Mindenki ismert mindenkit. Egyedül jártam óvodába.
Ma már egy egészen más életet él Közép-Európában, mégis, ha Ojmjakon kerül szóba, a hangjában egyszerre érezhető meghatottság és vágyakozás.
– Egyszer szeretnék visszamenni Ojmjakonba. Látni, milyen most. Bár a legtöbben, akikkel akkor kapcsolatban voltunk, elköltöztek máshová. Talán majd, ha véget ér a háború…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.