Ha valaki túléli ezt a poklot, az én leszek!

Tisztelt Vasárnap szerkesztősége! 

Felhívásukra küldöm dédnagypapám emlékére írt cikkemet, mely katona-, illetve a II. világháború utáni orosz fogságban elszenvedett éveit foglalja össze. Üdvözlettel: 

Šesták Krisztina, Simonyi 

Dédnagyapám, Kósik József 1919-ben született a gömöri Guszonán, egy pásztorcsalád legidősebb gyermekeként. Hosszú és megpróbáltatásokkal teli élete 92 éve alatt megjárta a frontot, az orosz fogságot, megtapasztalta a hontalanságot, de sosem veszítette el a hitét, szorgalmát, tenni akarását és életszeretetét. Ennek szeretnék most emléket állítani annak reményében, hogy a szörnyűségek, amiket olyan fiatalon átélt, többé nem ismétlődnek meg. 

Tizedes, majd pincér 

A Kósik család első gyermekeként és a hét, felnőttkort megért testvér legidősebbikeként József már tizenhét évesen önálló munkát vállalt, hogy támogassa faluról falura vándorló családját. 1940-ben, huszonegy évesen bevonult magyar honvéd katonának Losoncra, majd onnan Ukrajnába vitték, itt töltötte a kötelező katonaszolgálatot, amely során tizedesi rangot kapott, és a tiszti étkezdében pincérként dolgozott. 1943 szeptemberében SAS-behívóval kivezényelték a frontra. Bár 1944 júniusában megszületett első gyermekük, Józsefet nem engedték haza, hogy láthassa, mivel az újszülött kislány lett, és lányokra nem volt szükség a háborúban. 

Beálltak a fogolymenetbe 

A fronton rádiósként az első vonalban harcolt, majd visszavonuláskor, magyar földön elfogták őket. Bajtársával egy páncéltörő mellett álltak, amikor hirtelen észrevették, hogy az egész zászlóalj lelépett. Miután az ágyúból kiszerelték az ütőszöget, bajtársával Kecskemét irányába indultak, azonban nem jutottak messzire, mert az úton orosz tankokkal találták szemben magukat. Egy bokorban meghúzódva várták a katonák elvonulását, azonban az oroszok épp mellettük álltak meg, és állítottak le egy ágyút. Attól való félelmükben, hogy a részeg katonák lelövik őket, beálltak a mellettük elhaladó magyar fogolymenetbe. Medvesegyházán, majd januártól Jászberényben tartották őket fogva nagyjából 12 ezer társukkal egyetemben. 

Huszonnégy nap Tatárföldig 

Tavasszal egy romániai táborba helyezték át őket, itt 50 ezren lehettek. József itt munkára jelentkezett, német gépeket pakoltak át széles nyomtávú vagonokba. Innen két másik társával együtt szökést kíséreltek meg, amelyet sorsdöntő lépésként emlegetett. Miután elfogták és úgy megverték őket, hogy a vérükben fetrengtek, átadták őket a katonaságnak. Míg a többi magyar hadifoglyot ekkortájt hazaengedték, a szökést megkísérlőket 1945 novemberében Törökszentmiklóson marhavagonokba rakták, és az akkori Tatár Köztársaságba, a Volga partjára szállították. Az oroszok senkit nem kíméltek, a kavarodásban megszökő foglyokat a szolgálatot teljesítő vasutasokkal helyettesítették, hiszen a létszámnak meg kellett lennie. A huszonnégy napon át tartó utazást, amely során a fűtetlen vagonokban víz híján a vagon belsejében fehérlő deret nyalogatták, 2500-ból 500 fogoly élte túl. A halottakat nem volt, aki eltemesse, napokig a vonat mellett feküdtek. 

„Élek. Józsi.” 

József négy súlyos évet töltött hadifogságban a Volga partján, a Kazany városától nem messze fekvő Volzsszk település melletti munkatáborban. Itt emberfeletti kemény munkát végeztettek velük az erdőkben, építkezéseken, bányákban. Sokat éheztek, szenvedtek, volt, hogy hetekig csak sós halat, máskor pedig csalánlevest kaptak enni egy kis száraz kenyérrel. Hogy a robotot bírja, és túléljen, dohányfejadagját igyekezett kenyérre cserélni. Az otthoniak ezalatt semmit sem tudtak róla, még csak azt sem, hogy fogságba került vagy hogy életben van-e egyáltalán.  

Csupán négy év után, a szabadulása előtt érkezett egy levél haza, feladó és cím nélkül, egy kis képpel, amelyben ennyi állt: „Élek, Józsi.” Elmondása szerint, ha van a földön pokol, akkor azt ott volt, azonban mindig arra gondolt, hogy ha valaki túléli ezt a poklot, akkor az ő lesz. 

1948-ban végül szabadon engedték, és megkezdődött a négy hónapig tartó hazaút, melynek végén a hazatérő katonáknak azzal kellett szembesülniük, hogy hontalanok lettek. A határ megváltozása miatt sem Magyarország, sem Csehszlovákia nem fogadta be az orosz fogságból hazaérkező magyar katonákat, akiknek a lakhelye már Csehszlovákia területén volt. Fülek és Budapest között hánykolódtak, mígnem a füleki rendőrségnek köszönhetően végre hazakerültek. József ekkor láthatta először az akkor már négyéves kislányát. 

Soha nem volt beteg 

Egészsége szerencsére megmaradt, sem a fronton, sem utána nem volt soha beteg, ám lelkét megviselte a sok évnyi szenvedés és borzalom, amelyet a háború és fogság alatt átélt. Ezekről sokáig nem is beszélt, talán vannak dolgok, amiket soha nem mondott el, hiszen kegyetlenül megfélemlítették őket a táborban. Elmondása szerint Istenbe vetett hite és az tartotta életben, hogy látni akarta családját, kisgyermekét. 

A háború után nem volt könnyű új életet kezdeni, de Józsefnek sikerült előteremtenie a megélhetéshez szükséges javakat. Fáradhatatlanul dolgozott a helyi szövetkezetben, a környéken pedig ügyes ácsmesterként, asztalosként, fafaragóként ismerték. Saját erejéből családi házat épített a gömöri Simonyiban, itt élt feleségével és három gyermekével. 92 évesen, 2011-ben hunyt el, gyermekei mellett hét unokája és kilenc dédunokája őrzi emlékét. 

Összeállította: VI 

Olvasóink által beküldött további családi történeteket olvashat Krónikás rovatunkban, illetve itt és itt is.