Felvidéki festőóriások

Szinyei Merse Pál (1845–1920)

Az Eperjesi járásban fekvő Szinyeújfalun látta meg a napvilágot, de a család még gyermekkorában a közeli jernyei birtokra települt át, s ez a vidéki közeg, a táj színei nagyban meghatározták művészi látásmódját. Nemesi családba született, szülei és felmenői pártolták a művészeteket, így Szinyei művészi törekvéseit is. A híres müncheni akadémián tanulta a „mesterséget”, de már akkor érezte, hogy az akadémikus stílus – amely az előre megtervezett kompozíciót, a minél hitelesebb és pontosabb ábrázolást követeli meg – nem az ő világa. Színekre, szabadságra vágyott az alkotás során, s ezt a korabeli francia festőknél találta meg, akiknek a képei „egészen olyanok, mint a természet! Minden egyszerű, világos színekkel festve, a zöld gyep világos zölddel zöldre, a kék ég kékre, a piros kendő pirosra! Hiszen ez ugyanaz, amit én akarok!” – olvashatjuk önéletírásában.

Ezzel az elánnal festette meg a Majálist, amely az 1873-as bécsi nemzetközi kiállításon megbukott, s ez a kudarc lesújtotta Szinyeit. Magánéletében keresett és talált vigaszt, még ebben az évben házasságot kötött az újlublói Probstner Zsófiával, akivel hat gyermeket vállaltak. Felesége sokaknak ismerős lehet, hiszen ő ült modellt Szinyei egyik legismertebb alkotásához, a Lilaruhás nőhöz. De azt talán kevesen tudják, hogy a házasság végül felbomlott. Három gyermekük halála (torokgyík miatt), a festő időszakos alkotói válságai, apátiája és rossz közérzete eltávolította egymástól a párt, mígnem Zsófia a válás mellett döntött. Szinyei csak hosszú évek múltán ragadott újra ecsetet, de ismét az elismert alkotók közt találhatta magát; egyik festményét maga Ferenc József vásárolta meg, s huszonnyolc év után a Majális is végre hozta a díjakat.
Az idős festő 74 évesen hunyt el kastélyában, sírja Jernyén található.

Mednyánszky László (1852–1919)

Az ősi, beckói Med-nyánszky-birtok volt első otthona, de gyermekkorának nagyobb részét a szepességi nagyőri kastélyban töltötte, amely anyja hagyatékaként szállt a családra.
Innen, a Szepességből indult neki a világnak, előbb Münchenben, majd Párizsban tanult festeni. Élt Bécsben és Beckón, de gyakran visszatért Nagyőrbe is. Szinte folyamatosan úton volt, megfigyeléseket tett, vázlatokat készített útközben, söntésekben, kapualjakban. Gyakran közlekedett gyalogosan, de nem anyagi megfontolásból. A család tehetős volt, ő mégis eldobta magától a kényelmet és a luxust, vagyona kezelését másra bízta, a jövedelmét pedig – ha tehette – rászorulóknak adta. A csavargó életmódot nemcsak megélte és tanulmányozta, de témaként használta is festményeiben: a mindennapi küzdelmek, az elesettek, a rászorulók lélekábrázolásának mestere volt. „Művészete csupa költészet és őszinteség. A világteremtés sorstól vert mostohagyermekeinek tragédiájával döbbentette meg a jóllakottakat” – írta róla Lyka Károly, Mednyánszky műtörténész barátja. Tájképei sem egyszerűen a természeti környezetet másolják, lélektaniságot hordoznak magukban. Az első világháború csatatereit – bár ekkor már hatvanéves elmúlt, ezért külön engedélyt kellett hozzá kérnie – harctéri rajzolóként járta meg. Katonaképei különös egyszerűséggel, mégis megrázóan mutatják meg a háború borzalmait.

Magányos alkotóként járta a világot, de egy emberhez kötődött első találkozásuk óta – szorosan és végérvényesen. A váci hajóslegény, Kurdi Bálint (Nyuli) volt szerelme és „vezetője”. Végrendeletében a festő azt kérte, hadd nyugodjon mellette a váci temetőben, de ezt sem az örökösök, sem az utókor nem tette lehetővé. Mednyánszky sírja a budapesti Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben látogatható.

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919)

A kelet-szlovákiai Kisszebenben született, ugyanabban az évben, mint Vincent van Gogh, mégsem mondhatók kortársaknak, hiszen van Gogh már nem élt, mire Csontváry a festészet felé fordította figyelmét. Szó szerint megsúgták neki, hogy ezt tegye, hiszen patikusként dolgozott egészen addig, míg egy titokzatos hang meg nem szólalt: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél” – legalábbis emlékirataiban így emlékezik vissza a sorsfordító pillanatra. De ekkor sem intett búcsút a patikusi létnek, innentől arra gyűjtött, hogy festőnek tanulhasson, valamint megfigyeléseket tehessen a nagyvilágban: „Csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes, mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét.” Utazásai során gyűjtött benyomásai tükröződnek a vásznon, de inspirálta őt a hazai természeti környezet is – hatalmas méretű festményeken látható a tátrai táj, a baalbeki templom vagy éppen az általa olyannyira csodált libanoni cédrusok. Életében kevés elismerést kapott, de ez nem szegte alkotókedvét. Különcnek tartották, nemcsak filozófiai töltetű írásai miatt, hanem különleges színhasználatát is nehezen emésztette meg a korabeli művészi közeg: a világító sárgát, a lángoló pirosat, a fájdalmas rózsaszínt vagy a borzongató kéket – miként egyesek írnak róla.

Alkotásainak sorsa sem mindennapi. Csontváry saját festményeit nem tette pénzzé, így azok nem szóródtak szét a nagyvilágban, de majdnem ez okozta a teljes hagyaték megsemmisülését. Halála után ugyanis a nagy méretű vásznakat – nem látva bennük különösebb értéket – kocsiponyvaként akarták eladni az örökösök. Az utolsó pillanatban az ifjú építész, Gerlóczy Gedeon vásárolta fel őket, amikor műtermet keresett, és belebotlott a feltekert vásznakba. Így egészen a hetvenes évekig az ő lakását díszítették Csontváry monumentális festményei.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 15-i számában jelent meg.