Ezerötszáz cipő évente! Így dolgozik Flórián, a komáromi suszter

Az üzlet a régi időket idézi: cégér, kopott táblák a kirakatban. Ahogy belépek, egy yorkshire terrier ugrik elém. Simogatásra vágyik.

Körbenézek: apró porceláncipők díszítik a bejárathoz közeli polcot, balra kézzel írt feliratok hirdetik, hogy mi mennyibe kerül, mellettük különböző színű cérnák. Hátul az elkészült, megjavított lábbelik sorakoznak. A padlón cetlik hevernek a megrendelők neveivel.

– Matyika, gyere ide! – szólítja az ugrándozó kiskutyát a mester, majd felém fordul:
– Kezit csókolom! Miben segíthetek?

A cipőm két perc alatt elkészül, olyan, mintha új lenne.

Nem Ricsi bácsi, nem is Kálmán

Néhány héttel később azért térek be újra, hogy munkája részleteiről faggassam a cipészt. A szakmáját ugyanis egyre kevesebben űzik.
Mivel a bolt cégérén Richard s.r.o. szerepel, először Ricsi bácsinak szólítom. Elmosolyodik.

– Nem maga az első, aki belezavarodik. Szólítottak már Kálmánnak is, mert az egyik régi táblán ez a név szerepelt. Ricsi egyébként az unokaöcsém, aki kint él Amerikában.

Flórián még 1999-ben nyitotta meg a boltját. Korábban, a szocializmus idején a cipőgyárban dolgozott.

– Amikor végzős voltam az iskolában, jöttek toborozni, mert a cipőgyárnak akkoriban nyílt egy melléküzeme. 

Mondták, hogy aki szeretne, mehet oda kitanulni a szakmát. Rábeszéltek bennünket, jelentkeztem, és milyen jól tettem, mert azóta is ezt csinálom. Akkoriban egy műhelyben legyártottunk naponta 1300 pár cipőt. És volt ott hét műhely. Az mind kiment az oroszoknak.

Flóriánnak jól ment a cipőgyári munka, olyannyira, hogy már a katonaság előtt mestert akartak belőle faragni.

– Aztán elmentem katonának. Mire hazajöttem, megint arra akartak rábeszélni, hogy lépjek be a kommunista pártba, mert a vezető beosztáshoz kötelező volt. Nekem fiatalon máshoz volt kedvem – jártam a bárokat, csavarogtam. Fél évre kimentem Amerikába.

Fiatalkori képeket vesz elő, a tengerentúli kalandjairól mesél. Most hatvanhét éves, a nyugdíj mellett is dolgozik.

– A velem egykorúak nagy része ma már otthon ül a lakótelepen, nézi a tévét, és magának motyog. Én meg még mindig dolgozom. De hát mit csinálnék otthon? Unatkozzak?!

Kutyák, emberek és rutin

A suszter ajtaja minden hétköznap nyitva áll. Bár esős időben kevesebb a vendég, a munkanap végéhez közeledve azért 15-20 percenként megáll valaki.

– Reggel nyolckor kelek, megiszom a kávémat, rendbe szedem magam, aztán összepakolom a kiskutyát – Matyikát. Két és fél éves, kiskorától hozom magammal. Már mindenki ismeri az utcában. Engem is sokszor a kutyához kötnek: hol a Matyi? – kérdezik. Összetartozunk, mint Leonardo da Vinci meg a Mona Lisa. Van egy nagy kutyám is, de őt nem hozhatom ide, mert negyven kiló, elhúzná a varrógépet is.

Délben hazaszalad ebédelni, majd visszamegy a műhelybe délután négyig.

Flórián szereti az embereket, mindenkihez van egy-két jó szava. Akivel csak tud, elbeszélget. Legszívesebben persze a kutyákról mesél – szabadidejében egy kutyás csoport tagja, együtt járnak gyakorolni a négylábúakkal.

– Kedvesen kell beszélni az emberekkel. De ha valaki hepciáskodik, megmondom neki: csukd be az ajtót – kívülről. Ha jobban tudja, csinálja meg otthon!

Volt idő, amikor a cipőgyárban negyven ember munkáját irányította.

– Meg kellett tanulni kommunikálni. Mindig azt mondtam: végezd rendesen a munkád, és békén hagylak. A munkahelyi bajokat pedig nem szabad hazavinni.

Belép egy középkorú nő: a csizmája sarka elkopott. A férje megpróbálta otthon rendbe tenni, de csak rontott a helyzeten.

Flórián percek alatt megjavítja. Egy kis kalapálás, egy kis csiszolás, és újra üzembe állhatnak a cipellők.
Azt mondja, nagyon gyakori, hogy úgy hozzák neki a lábbeliket, hogy otthon már megpróbálták saját kezűleg megjavítani. Ettől óva int: ha van rá lehetőség, vigyük egyből szakemberhez.

Pesti nénik cipellői

Kérésekkel nem nagyon tudják meglepni: sok mindent látott már az évek során. Nemcsak cipőt hoznak hozzá, hanem táskákat, öveket, sőt lószerszámot is javít.

Gyorsan számol:

– Ha naponta minimum öt pár cipőt megjavítok, az egy hónapban legalább száz. Egy év alatt összejön olyan ezer, ezerötszáz. Huszonhat év alatt… az rengeteg. Nem is gondolná az ember.

A vendégek sokfélék, szinte minden társadalmi rétegből érkezik valaki. Flórián szerint az sem igaz, hogy a tehetősebbek csak úgy eldobnák a cipőjüket.

– Most is jött be egy városházi alkalmazott két párral: sarkalni kellett őket. Elég előkelő cipők, de hát ki dobna ki egy 60 eurós alkalmi cipőt csak azért, mert leesett a sarka? Inkább behozza, 3-4 euróért megcsinálom, és mehet bele újra a kilométer.

Egyidőben külföldiek is jártak hozzá.

– A pesti nénikék ingyenesen vonatozhattak ide. Feljöttek, elcsavarogtak egy órát vagy kettőt, és mire visszajöttek, megcsináltam a cipőiket. Mondták, hogy Pesten horribilis összegeket kérnek a javításért, nekik jobban megérte ide jönni. Aztán mesélték a barátnőiknek, akik szintén nyugdíjasok voltak – és ők is jöttek.

De nem csak a magyarországiak vannak oda a komáromi suszter munkájáért.

– Régebben a focipálya mellett volt egy lakókocsis parkoló, jöttek németek, osztrákok. Hozták hozzám a cipőiket. Évekig visszajártak. Volt olyan is, hogy valamelyikük összeszedte odahaza a cipőket, és idehozta. Azt akarta, hogy osszam szét olyanoknak, akiknek szükségük van rá. El is osztogattam.

A gumicipők átka

A régi gépek azonban sokszor már nem tudnak mit kezdeni az új cipőkkel. A poliuretán talp például a suszter egyik legnagyobb ellensége.

– Ezeket formába öntik, mint a kenyeret. Hiába jó anyag, 8-10 év után szétmállik. Ha behoznak egy ilyen cipőt, ami már elkezdett szétesni, azzal nem tudok mit kezdeni.

Meglepődök, de sokan gumicipőket, strandpapucsokat is behoznak. 

Flórián azt mondja, ezeket, ha tudja, megcsinálja, de a legtöbb mai lábbeli eleve úgy készül, hogy ne bírja hosszú évekig.

– Direkt így gyártják. Menjen tönkre, vegyen mindenki mindig újat.

A műhelyben közben néha cipők maradnak gazdátlanul.

– Bedobom őket egy zsákba, és elviszem a ruhagyűjtő konténerbe. Az is megesik, hogy behozzák a cipőt, de a tulaj közben meghal. Olyan is van, hogy elfelejtik: télen leadják a csizmát, nyáron meg ki gondol rá? Aztán rajtam keresik...

Pamutzokni és papírozás

Flórián közben egy cipőt forgat a kezében, mintha csak egy régi ismerőst vizsgálna.

– Először is – mondja –, 

mindenkinek legyen legalább 2-3 pár cipője. Az egyiket hordod, a másik pihen. Mert mindenkinek izzad a lába, és belül nedves marad a cipő. Ha mindig ugyanazt veszed fel, előbb-utóbb hazavágod.

Közben egy régi kefét keres a pulton.

– Régen még bokszolták a cipőt, ma már alig. Pedig vannak jó krémek, spray-k… főleg nyáron, amikor az ember lába izzad, büdösödik. Az is fontos, hogy mindig tiszta zoknit húzzunk.

Hozzáteszi, hogy ezt még a katonaságnál tanulta meg, ahol raktárosként dolgozott.

– Csizmák, gatyák, zoknik – minden hozzám futott be. Volt egy külön szekrényem, abban tartottam vagy kétszáz pár zoknit. Minden katonának cseréltem naponta. Akkor még rend volt, jó anyagok. Most meg örülök, ha találok egy tisztességes pamutzoknit.

Végül előhúz egy érdes, poros csíkot a fiókból.

– Na, ezt nézd. Smirgli. Erre a gépre teszem fel. Amikor a talpat felragasztom, körbevágom, ezzel csiszolom szépen körbe. Ezt hívjuk papírozásnak.

Közben bekapcsolja a gépet, és a műhelyben felkavarodik a gumiszag és a por. A mozdulatai biztosak, gyakorlottak.

Háromkor eljön a délutáni kávé ideje. Flórián még tesz-vesz egy kicsit a műhelyben. Annyit beszélgetünk a retró gépek és régi feliratok közt, hogy észre sem vesszük, hogy itt a záróra.

Hazafelé arra gondolok, hogy mennyi cipőt dobtam már ki életem során, amit meg lehetett volna még menteni, meg arra, hogy milyen jó, hogy vannak olyan szakemberek, akik nem hajlandók lekapcsolni a villanyt. Használjuk ki, hogy még dolgoznak!