Ernő hazatért, Jenő nem. A baracskai Sikula fivérek története 

Tisztelt Szerkesztőség! 

Hétről hétre olvassuk a Vasárnapban a 80 éve sorozat világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit. Elhatároztuk, hogy mi is leírjuk bánatos történetünket. Apáink, Sikula Ernő és Sikula Jenő testvérek voltak, Baracska községben éltek. 1943-ban együtt mentek a háborúba. Mindketten nősek voltak, Ernő huszonnégy évesen két gyermek apja volt: a hároméves Gizelláé és a kétéves Vilmosé. Együtt harcoltak Magyarországon, Ernő közben megsebesült, kórházba került, Jenő pedig a fronton, a Tisza partján, Csobaj község határában 1944. november 26-án hősi halált halt. 

Üdvӧzlettel: 

Fülöpné Sikula Gizella és Szántóné Sikula Irén 

A háború után egyik nap jött a postás, egy levelet hozott idegen feladótól Magyarországról, Csobajról, Osváth Istvántól, Sikula Ernő címére. Ő értesítette a szüleit fiuk haláláról. Az elhunyt katona zsebében ugyanis talált egy levelezőlapot, amelyben Sikula Ernő neve és baracskai címe szerepelt.  

Egy sír a Tisza partján 

Mivel nagyapánk is Sikula Ernő volt, így a levelet neki kézbesítették. Ez az idős István bácsi megírta, hogy ő temette el egy másik katonával együtt a Tisza partján. A másik katonánál nem volt semmi irat, így nem tudott értesíteni senkit a haláláról. Ezért a tettéért nagyon hálásak voltak a nagyszüleink. Életük végéig szorosan tartották velük a kapcsolatot, többször voltak a sírnál is. Készítettek halott fiuk emlékére sírkövet is, melyet körülkerítettek vaskerítéssel. Emlékül fiuk sírjáról hoztak kétmaroknyi földet, amelyet kívánságukra a haláluk után a koporsóikba raktunk. A szerető apa, akit gyermekei alig, sőt fia egyáltalán nem is ismert életében, már csak az emlékeinkben él. Baracska községben a második világháború áldozatainak emlékére felállított emlékműbe ӧrӧkre bevésetett Sikula Jenő neve. A másik katona, Ernő viszont szerencsésen hazatért a háborúból. 

Veszteségek és újrakezdés 

Irén így emlékezik: Amíg a katonák a fronton harcoltak, a család többi tagja itthon érezte át a háború borzalmait. A szülők Baracskán, a mi családunk Felsőpélen. Édesanyám 1943 decemberében Felsőpélen hozott világra első gyermekként engem. 1945. március 28-án az orosz csapatok, amelyek eddig a Garam túloldalán vesztegeltek, elindultak Garamlök és Felsőpél felé, és bombázták a falukat. Az áldott állapotban levő anyukám velem, a kétéves kislánnyal a szomszéd pincéjében várta a nagymamát, akit útközben bombatalálat ért. Az orosz katonák elvitték őt a többi sebesülttel együtt a lévai kórházba, ott halt meg, és a mai napig nem tudjuk, hová temették.  

Amint lehetőség adódott, anyukám Baracskára jött a nagymamáékhoz, ahol 1945 áprilisában világra hozta az öcsémet, Jenőt. Egy év múlva visszamentünk Felsőpélre menteni, ami még menthető volt. Egy Bogyó nevű család fogadott be minket, amíg lakhatóvá vált a családi házunk. Újra kellett kezdeni az életet férj nélkül, apa nélkül, nagymama nélkül. Rá voltunk szorulva a szomszédok segítségére. Közben előkerült a felsőpéli nagyapa is az orosz fogságból. Kezdett éledezni az élet. Megindult a cserekereskedelem a faluban. Újbányáról érkeztek szlovák emberek a faluba lovas kocsikon, kerámiaedényeket, almát hoztak, cserébe gabonát, zöldséget vásároltak.  

1947-ben tovább bonyolította a helyzetet a magyar nemzetiségű polgárok kitelepítése. A nagyapa számításból elvett feleségül egy szlovák özvegyasszonyt két gyermekkel, remélve, hogy nem telepítik ki Magyarországra. Beköltöztek hozzánk, és jöttek a problémák.  

Kitelepítették, hazaszökött 

Napirenden voltak a viták, édesanyám nem bírta elviselni, hogy az apja ilyen gyorsan elfelejtette a nagymamát. Látva ezt, a család jó barátai, akik akkoriban naponta még összejártak, segítették egymást minden munkában, szőlőművelésben, kukoricatermesztésben, disznóvágásban, összehozták özvegy anyukámat egy, a faluban élő, gyermektelen, özvegy férfival, Koncz Lajossal, aki ugyan tizenöt évvel idősebb volt nála, de mi az öcsémmel nagyon megkedveltük őt. Naponta látogattuk, és kértük: jöjjön hozzánk lakni, mert a nagyapa sokat veszekedik édesanyánkkal. Ez a konfliktus csak akkor szűnt meg, mikor nagyapánk az új asszonnyal egy másik házba költözött. De ott sem fértek össze, nemsokára el is váltak. Közben a magyarok kitelepítése folyamatban volt, így Koncz Lajost is sok más magyarral együtt bevagonozták, és Csehországba vitték. Ott a Mladá Boleslav-i vasútállomáson kiválasztotta magának egy földműves gazda. Cséplőgépen dolgozott, és teheneket fejt nála. Néhány hónap múlva azonban megszökött. Félt, hogy elfogják, ezért mindig éjszaka utazott tehervonatok tetején elbújva, de szerencsésen hazajutott. A cseh család volt olyan együttérző, hogy nem kerestette. 1950 karácsonyán házasodtak össze édesanyánkkal, és ebből a házasságból született húgom, Éva. Mindig hálás szívvel gondolok az új apánkra, aki nagy szeretettel, nem téve különbséget a saját gyermeke és a nevelt gyermekei között, felnevelt, iskoláztatott mindkettőnket. 

Sajnos 1969. június 13-án, egy pénteki napon újabb tragédia következett be. Vihar közeledett a falu felé. Apánk lovas kocsival szénát szállított haza a vasútállomáson lakó Kollár családnak. A lovak megbokrosodtak a villámlástól, mennydörgéstől, ráadásul a vonat is jött, és az állomáshoz közeledve mindig fütyült. Apánk hiába próbálta visszafogni a lovakat, azok maguk alá teperték, és három nap múlva a lévai kórházban tüdőembóliában meghalt. Így édesanyánk 45 évesen újra megözvegyült, de nagyon erős asszony volt, mindig talpra tudott állni, és 2017-ben hunyt el kilencvenkét évesen. 

Így 80 év távlatából csak azt mondhatjuk, minden máshogyan történhetett volna, ha nincs a háború. Sok ember vesztette életét hiába, köztük az én apám is másokért, idegenekért, megcsonkítva közben saját családját. Keresztapám elbeszéléseiből tudtuk, hogy mindig nagyon félt a harctéren, mintha érezte volna, hogy a vég ott éri majd el. Ezért kell őrizni a békét minden erőnkkel, hogy a mi gyermekeinknek és unokáinknak ilyen szörnyűségeket ne kelljen megélniük. 

Olvasóink által felhívásunkra beküldött, második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteket olvashat weboldalunk Krónikás rovatában, illetve itt és itt is.