Egy zselízi géppuskás, aki véletlenül szökött haza a frontról

Apám 1913-ban született. Egész életében Zselíz volt a lakhelye, mégis, ha jól számoltunk, nyolc ország állampolgáraként élt a huszadik század kilencvenes éveinek végéig. Tényleges katonai szolgálatba először a csehszlovák hadseregbe sorozták be – géppuskás gyalogsági katona lett Frýdek-Místek kaszárnyájában. Az első világháborút (akkor még a nagy háborúként emlegették) mint kisgyerek élte át. Sajnos – ugyanúgy, mint a többi, fájó emlékkel terhelt eseményről – nagyon nem szeretett mesélni. Szűkszavú, inkább magába fordult, csendes embernek ismerték.  

Grófi, majd állami birtokon 

Már fiatalon a grófi lovakkal foglalatoskodott. Előfordult, hogy az istállóban aludt, haza nem is ment. Egész életében maradt a lovaknál. Igaz, idővel neki jutottak a mének (csődörök), néha 6-7 is volt a keze alatt. Naponta, ünnepnap vagy hétköznap, az állatokhoz menni kellett. Minden lovat rendszeresen legalább járatni kellett, nehogy lesántuljon. Munkanapokon hajnalban ment hazulról, este későn tért haza. Nyugovóra korán járt, mert hamar jött számára a virradat. Reggel a lovaknál etetés, itatás, istálló aljazása, délután is jött a csutakolás, abrak és szálas takarmány éjjelre, javítások stb. Belefáradt a napi munkába, sokszor meg kellett küzdenie a kocsi elé befogott két lóval is. Visszafogni azokat olyankor, ha az úton géppel találkoztak, embert próbáló volt. Volt olyan is, hogy a lovak kocsistól, kocsisostól elszaladtak. Ilyenkor történtek komoly balesetek is. 

A család az állami birtok – grófi birtok – szoba-konyhás sorházának egyikében lakott. Ott volt az udvaron a jégverem, a kovácsműhely, a gazdatiszt irodája… 

Úgy lőttem az ellenséget, mintha kaszáltam volna 

1938 után behívták apámat a magyar hadseregbe. Határőrként Mohiba került (Mochovce, Lévai járás – most atomerőmű van ott). Onnan néha éjszaka gyalog jött haza, de másnap igyekeznie kellett vissza – légvonalban is több mint 30 km volt egy út. Mohiból aztán, feltöltendő a hadsereg létszámát, kivezényelték őt is a visszavonuló, erősen megfogyatkozott magyar sereg segítségére az ukrán frontra (ez már a doni események után volt). 

Géppuskás alapképzése volt, hát abba az osztagba is tették. Öccse lett a töltényese. Erről egy mondata maradt a fejemben: „Úgy lőttem az ellenséget, mintha kaszáltam volna” – ő úgy mondta, a muszkákat.  

Aztán megtörtént a baj – az öccsét találat érte. Kiabált ő a „szanitéceknek”, de a pergőtűzben azoknak sem volt könnyű dolguk, így aztán a mentésbe egyedül kezdett bele. Kúszva vonszolta jó darabon a testvérét, míg végre olyan védettebb helyre kerültek, ahol már jött a segítség – de csak egyedül. Mivel nagybátyám termetesebb ember volt, nem bírt a feladattal megbirkózni. Rákiabált apámra, segítsen neki.  

Rajta maradt a vonaton 

Addig-addig tartott a menekülés, mígnem egy vasúthoz értek, ahol vonatszerelvény állt, melyre rakták fel a sebesülteket. A felcser állandóan sürgette apámat, segítsen neki a vagonba tételnél, ott is el kellett vinni az ajtó közvetlen környékéről, mivel folyamatosan hozták a többi sebesültet is. A nagy fejetlenségben elindult a vonat, apám rajta ragadt. Így jutott el Szolnokra, még ott is segített, de aztán rájött, hogy kényelmetlen helyzetbe sodródott, tennie kell valamit. 

Civil ruhát szerzett, és elindult ösztönösen az ismertebb tájak felé – hallomásból tudta, hogy apai elődei Székesfehérvárról kerültek Bajcsra, onnan Zselízre. Éjszakákon, úttalan utakon lopakodott mindig közelebb. Igen, valószínűleg katonaszökevényként bántak volna vele. 

Egy este hazaért 

A front 1944 őszén-telén megakadt a Dunánál, a Garamnál. Az otthoniak (anyám és két bátyám) a többi grófi cseléddel együtt lehurcolkodtak a Sacher- ház alatti pincébe. Kivételesen jártak csak föl az állataikhoz, esetleg mosni stb... Anyánk többször mosott a német katonákra is. A Garamon aztán az orosz csapatok csak márciusban törtek át, amikor már a jég is elvonult – nagy telek voltak akkortájt, akár szekérrel is átjártak a túlsó partra. 

Közben a németek a katolikus és a református templomot is harcászati célokra használták – megfigyelők, mesterlövészek telepedtek a tornyokba. Ennek az lett a következménye, hogy az oroszok mindkét templomot rommá lőtték – a katolikus templomot az ötvenes években újjáépítették, de a reformátust nem lehetett megmenteni. A visszavonulás előtt a németek még a Garamon átívelő vashidat is felrobbantották, rajta a keskeny nyomtávú vasúttal, mely a grófi majorságokat kötötte össze egymással és az oroszkai cukorgyárral. 

Ebbe a zűrzavarba érkezett lopva egy este haza apánk, piszkosan, szőrösen. Amikor anyámhoz először bezörgetett, ő bizony hirtelen fel sem ismerte.  

Orosz fogság, olasz front 

Mellesleg két nagyapám sem volt bőbeszédű ember. Pedig anyai nagyapám a nagy háborúban orosz fogságba is került. Elvitték őt egész a Bajkál-tóig, ott tőzeget termeltek ki, amit onnan Moszkvába szállítottak fűtésre. Itt gazdáknál laktak a foglyok, dolgoztak nekik is. Marasztalták a szabadulásakor, de ő inkább hazajött.  

Apai nagyapám szintén az első világháborúban az olasz fronton harcolt – nem sokat mesélt, de azért megtanultam, hol van Isonzó, Piave, Gorízia vagy Doberdó. Megsebesült, kezeit érte baj, de azért nagyon tudott lábtörlőt, szakajtót, táskát fonni a kukorica csuhéjából. 

Összeállította: VI