Egy zselízi diák emlékei az érsekújvári szőnyegbombázásról

1942 júniusának végén beiratkoztam a Mester Utcai Felső Kereskedelmi Iskolába. Szeptember elsején meg is kezdődött a tanév. Én az I. C-ben kezdtem. Lakásunk is megoldódott: Rákospalotán, Puskáséknál laktunk. Puskásék öttagú családja egy szoba-konyhás lakásban lakott. Puskás Péter, az apa az István-telki főműhely vasmunkása volt. A kis méretű konyhában volt egy ágy, ezen aludtunk a bátyámmal, Bandival, nappal pedig ezen ültünk és írtunk.

1944 tavaszán már erősen bombázták Pestet. Volt úgy, hogy egész éjjel légiriadó volt. Bömböltek a szirénák. Az iskolában is sokszor az óvóhelyre kellett menni. Ilyenkor szünetelt a tanítás. 1944 májusában váratlanul be is fejeződött a munka. Vettük az újságokat, az ellenzéki lapokat is, ezekből tudtuk meg, hogy a hadi helyzet nagyon rosszul alakult. Ősszel már nem is mehettem Pestre iskolába.

Futás a Nyitra-partra

Érsekújvárba iratkoztam be. Az iskola meg is kezdődött szeptember elsején. A Hársfa utcában laktam Karaffa Tibivel. Egy hónapig jártam csak, mert október elején őrületes, egy óra hosszig tartó szőnyegbombázás volt. Angol–amerikai gépek jöttek kb. ezer nehézbombázóval és megszámlálhatatlan vadászgéppel.  Október elején, úgy 9-10 óra körül az őrületes szőnyegbombázás véget vetett az iskolának. A vasútállomást kilenc hullámban bombázták. Iskolánk a vasútállomással szemben állt. Mintha csak az igazgató érezte volna, a bizonyítványokat hazaadta. A diákmenzára jártunk ebédelni. Fél tizenkettő lehetett, amikor fölfigyeltem, hogy a vezérgép egy csíkot húz a vadászgépek zúgása közben. Zselízi iskolatársaimmal, Karaffa Tiborral és Uharcsek Jenővel együtt ebédeltünk. Megettem a levest, de az ebédet nem folytattam.

– Mi az, félsz? 

– kérdezték iskolatársaim. 

– Igen, félek 

– mondtam.

Amint a diákmenzát elhagytam, szaladtam a Nyitra-partra. 500 méterre lehettem, amikor Surány felől hatalmas bombarobbanásokat lehetett hallani. Öt percen belül az első hullám az állomásra szórta a bombáit. Lélekszakadva Tibor és Jenő is utolért. A Nyitra partján, a nagy fák tövében feküdtünk a földön. A szánkat eltátottuk, nehogy a légnyomás beszakítsa a dobhártyánkat. A második hullám már kb. 80-100 méterre volt előttünk; a szilánkok a fejünk fölött röpködtek. A föld mozgott alattunk; a kisebb bokrok töveibe kapaszkodtunk. Ezenkívül még hét hullámot kellett átélnünk. Az állomás területét mintha felszántották volna. Az állomás melletti, háromemeletes óvodában, a diákmenzánkban és az állomás területén rekedtek mind meghaltak. A rádió kétezer halottról beszélt. Az időzített bombák még egy héten át robbantak állandóan. A bombázás után teljes sötétség lett. 

„Hajam egyharmada megőszült”

Délután a Nyitra partjáról elindultunk egy falu felé, ahol az utcai lámpák világítottak: sötétben, árkon-bokron keresztül a végtelen nagy határban. A falucska, ahová megérkeztünk, Zsitvabesenyő volt. Telefonáltunk a zselízi postára, és Uharcsek Jenő anyja küldött is értünk egy kis teherkocsit, másnap délelőtt már otthon is voltunk. A következő napokban jelentkeztem Dr. Mozsárinál, az orvosnál. A légnyomástól félig süket voltam, a fejzúgástól alig hallottam, a pulzusomat nem lehetett megmérni. Hajam egyharmada megőszült. Aludni egyáltalán nem tudtam. Csont és bőrre lefogytam. Egy hét múlva bátyámmal, Dezsivel kerékpáron mentünk Újvárba, a Hársfa utcai lakásomra, hazahoztuk az ágyneműt és az ott levő dolgaimat.

Ezután jött a front

1944 őszén az oroszok már egész a Garamig előrenyomultak, a kertben bunkert ástunk, és a belövések ellen oda futkostunk. A helyzet egyre rosszabb lett. Időnk nagy részét a bunkerben töltöttük Ópapával együtt. Apuska és Mamuska nem „bunkeroztak”. December végén, úgy karácsony táján Dr. Mozsári hívott minket a pincéjébe, ahol 15 személy kényelmesen elfért. Itt töltöttük a telet. A doktor úr nagyon sokat dolgozott, nagyon sok volt a sebesült; hol a rendelőjében, hol a pincében kötözte a sebesülteket. A belövések idején 72 személy vesztette életét. 

Úgy március elején megmozdult a front, minket Málasra telepítettek. Amit magunkkal vittünk: 3 ló, 1 tehén, egy-két zsák búza, az ágynemű, egy kis kézi daráló, szalonna és egyéb élelem. A szekéren az egész család a nagyszülőkkel együtt – összesen 7 személy. Málason rokonokhoz mentünk, és azonnal nekifogtunk a bunkerásásnak. A családnál, a ház első szobájában német katonák laktak. Egy hét múlva a katonák elvonultak. Amint a németek elmentek, máris megjelentek az oroszok. Szörnyűséges látvány volt az orosz hadsereg! Főleg lovas szekeresek voltak. Az üzemanyag hiánya miatt kevés volt a motorizált erő. Egy aljas, közönséges horda, akik minden ok nélkül lövöldöztek, és félelemben tartották a lakosságot. Amikor továbbvonultak, mi hazajöttünk Zselízre.

A lovakat és a tehenet az oroszok elvitték, a szekérrel úgy jöttünk haza, hogy mi (a három gyerek és Apuska) húztuk, illetve toltuk a szekeret. Teljes pusztulás volt. Csak a megmaradt búza volt az élelmünk. A kézi daráló továbbra is működött. Sok ház lakhatatlan volt. Ismerősök és rokonok zsúfolódtak össze. Annuskáék Öregmamával nem menekültek, ők a Garam partján, a családi házban vészelték át a frontot. 1945 májusában a háborúnak vége lett, a frontok megszűntek. Kilátástalan volt a helyzetünk. Állatállományunk nem volt: sem ló, sem szarvasmarha. Hiányzott a jó tej, volt egy kevés kenyérnek való gabona, kézi darálóval őrölt lisztből sült a jó kenyér.

Nem tudott tőle szabadulni...

Eddig az emlékiratokból kiragadott részlet. Hozzáfűzöm: Mamuska gyakran mesélte, hogy az érsekújvári szőnyegbombázás idején itthon épp kukoricát fosztottak az udvaron, és látták a hatalmas fényességet a légvonalban kb. 40 kilométerre levő Újvár felől. Ne felejtsük el: ez kora délután volt! Mamuska mesélte azt is, hogy Apu (az emlékező) a későbbi légiriadók alatt szinte önkívületi állapotba került. Ahogy megszólaltak a szirénák, reszketni kezdett a térde, és amíg a riadó véget nem ért, nem lehetett szóra bírni. Azt már csak én teszem hozzá, hogy Apu ettől az érzéstől sohasem tudott szabadulni. 

A nyolcvanas években divatban volt, hogy a szövetkezet földjein robbantással szórták szét a trágyát. Apu ilyenkor elkomorodott, leült, és megpróbálta titokban tartani, hogy a térdei ugyanúgy reszketnek, mint évtizedekkel ezelőtt. A petárdák hangját sem tudta elviselni.

Regénybe illő az a történet is, ahogy Apu Anyuval megismerkedett. Édesanyánk, Edeltraud Ascherl, a csehországi Kryryben született és élt (ő csak Kriegernként emlegette), és a háború végeztével meglátogatta Mária nővérét, aki ekkor már Zselízen Raczkó József felesége volt. Magyarul nem tudó édesanyánk megörült a németül jól beszélő Horváth Gézának, akinek még a nevét sem tudta kiejteni. A barátságból szerelem, a szerelemből házasság lett. Akkor, amikor már a szülőfalujából kitelepítették a német lakosságot, és a zselízi plébános nem volt hajlandó összeadni az érvényes kitelepítési végzéssel rendelkező édesanyánkat és az akkor már állampolgárságot szerzett édesapánkat, 1949. július 31-én Kryryben az ottani bátor cseh plébános áldását adta a házasságra. 

Összeállította: VI