Egy lövedék, amely örökre megváltoztatta az életünket

„Az én történetem nem 1944-től kezdődik, hanem az 1914-es háborútól, amelyben apai nagyapám életét vesztette Nagyváradon. Nagymamám sírkövet is állíttatott a nyughelyén (sajnos az idő múlásával a fénykép a sírjáról elveszett). Édesapám így álmában láthatta csak az édesapját, mert még 1914-ben a nagymama pocakjában volt. Mi a nővéremmel egy picivel szerencsésebbek voltunk, mert én négy, ő pedig hatéves volt, mikor édesapánk a második világháborúban meghalt, bár többet volt a fronton, mint a családjával. Alig ért haza, máris visszahívták. Leírtam egy álmot is, amelyet nagymamám mesélt el nekünk, és én a nővéremmel együtt szájtátva hallgattuk (lásd a keretes írást). Talán azért is volt kedves álom ez nekünk, mert édesapánkat sajnos alig ismertük. Ezt az álmot nyolcvan éve hordozom magamban, de most nagyon örülök, hogy megoszthatom Önökkel és másokkal is.” 

Csaláné Németh Etelka, Nagyabony 

1944 karácsonya táján ért el bennünket a háború. Életem végéig hordozom magamon eme szörnyű időszak nyomait. A bal felső karom át van lőve. A golyó, ami a nyolc centis sebet okozta, örökre megváltoztatta az életünket, mivel a karomon át anyai nagyapám szívébe fúródott.  

Kérdezheti bárki: mit kerestem én négyévesen olyan helyen, ahol lőttek? Ő vitt volna föl a pincébe, a falu szélén fekvő domb oldalába kivájt menedékbe. Az ölében ültem, a karom a nyaka körül, hátul lógott, így kapott el bennünket a lövedék. Szülőfalum, Szete (Kubáňovo) volt az egyik olyan hely, ahol az oroszok és a németek összecsaptak. A falu és az Ipoly folyó választotta el egymástól a két csapatot.  

Kislány átlőtt karral 

Nagyapám átlépte az országút másik oldalán a vízvezető árkot, a másik lábát viszont már nem tudta áttenni, földre bukott, és ott is maradt. Én akkor repültem először, pedig szárnyam sem volt. A szomszéd háza előtti terebélyes akácfa alá estem be. Ott ültem a fa alatt, mikor édesanyám hangját meghallottam: – Gyere ide, kislányom! A nővéremmel a kiskapuban, a falhoz lapulva várták, hogy felérjünk a pincébe, és nagyapám visszajöjjön értük. Visszamentünk a házba, melynek az ablakait kitörte a légnyomás. Bent a szobában édesanyám az ágyból húzott ki vánkosokat, az asztal alá helyezte, és betakargatott. Estefelé, mikor már szünetelt a golyózápor, egy pár ember segítségével behozták nagyapám testét is a szobába. Nagyon hideg volt. Kutyusunk, Gyöngyös elnyúlva feküdt a padlón. Elaludtunk. Édesanyám őrködött mellettünk. A nővérem szépen pirosodott, ahogy aludt, én meg mindig fehérebb, sápadtabb lettem. Mikor felébredtünk, és felvett a vánkosokról, alattam egy tócsa vér volt. Nem tudom a mai napig felfogni, hogy mit érezhetett egy édesanya ilyen esetben. Lehámozta rólam a ruhát, ekkor látta, hogy a karom át van lőve.  

Ezután jött a kálváriák kálváriája. Orvosra lett volna szükség, helyette lövöldözés volt. A parókia épületében voltak a szanitécek, oda jártunk, amikor a helyzet engedte. Volt olyan nap, hogy a pincéből ki sem mozdulhattunk, pedig a seb már szagos volt.  

Menekülés a faluból 

Senkinek nem kívánom azt a látványt. Hol édesanyám ölében, hol kézen fogva lépkedtük át a döglött lovak lábait és a katonák holttesteit. Én nem is nézhetek háborús filmeket, ez nekem borzadály. Füstöltek, égtek a házak. A templom tornya is leégett. Bent a templomban a lovakat szállásolták. Úgy mondták, ez az oroszok műve volt. Piszkosak, gyalázatosak voltak, főleg a fiatal nőkkel szemben. Úgy kellett magukat bekormozni és álcázni, hogy öregebbnek látszódjanak. Még a pincét is felforgatták értük.  

Aztán jött a menekülés a faluból. A szomszéd tehene és a miénk volt egybefogva. A szekér is a miénk volt. Gondolhatja a józan eszű ember, hogy húzhatta a szekeret a két össze nem illő tehén. Mindenfelé mentek, csak előre nem. Fel volt pakolva a legszükségesebb holmi, köztük dunyhák is, amik közé gyerekeket ültettek. A szomszédnak is volt kettő, mi is ketten voltunk. A felnőttek pedig a szekér mellett gyalogoltak. A falu végére érve volt egy jókora emelkedő, a tehenek ott megálltak, és egy tapodtat se mentek. Sokat várakoztunk ott a fagyos, téli úton, várva a segítséget, amikor jött egy kozák katona. Megállt mellettünk, és a négy gyereket fölvette a saját szekerébe. Ott egy kecske volt csak, összevissza ugrándozott. Elviselhető volt, de nekem fájdalmasabb, a karom miatt. Lerakott bennünket a szomszéd falu elején levő házba, és ott vártuk meg a szüleinket. Onnan továbbvezetett az utunk Ipolyság felé. Még azon is túl volt Kistúr, Nagytúr és Középtúr, ahol aztán egy özvegyasszonyka fogadott be. Hasonló korú két fiúgyermeke volt, mint mi a nővéremmel. Az ő férje is a fronton harcolt. Mi, gyerekek jól elvoltunk együtt abban a három hétben. Szélső ház volt, mellette egy darab rét, ott szálltak fel-le a repülőgépek.  

A nehéz újrakezdés 

Jött a parancs, hogy mehetünk haza. Összeszedelőzködtünk, és újra megtettük a keservesen hosszú utat hazáig. Újra itthon, bele a semmi közepébe, férfi és segítség nélkül. Amit a katonák nem tettek tönkre vagy nem vittek el, a korábban hazaérkezők széthordták. Később édesanyám néha felismerte a saját ruhadarabjait más asszonyokon a templomban. A kamra, a szekrények üresen tátongtak. A szekrény fiókja az udvaron, a lovak ettek belőle. Gépek, szekér, 12 hektár föld és egy özvegyasszony, aki mindenütt azt a feleletet kapta, hogy fiatal még, hát dolgozzon. 

Egy tehenünk maradt. Nyáron iskola után a nővérem legeltette, én meg a libákat őriztem. Ott írtam a leckét is. Úgy vigyáztam a tintára, mint a szemem világára, hogy ki ne dőljön, mert nekünk az is sokba került.  

A bal karom, melyen a golyó átment, vékonyabb és sokkal gyengébb, mint a jobb. Az ujjaim sokáig úgy voltak, mintha ökölbe szorítva tartanék bennük valamit. Addig-addig hajlítgattam, míg nagy nehezen, nem teljesen, de sikerül kinyújtanom őket. Hogy együtt maradjanak, az nem megy, szétállnak, mint a vasvilla. 

A sérülésem a mindennapokat is megnehezítette. Én még életemben bal kézzel nem tudtam begombolkozni, a kulcsot a zárba megfordítani. Nem volt a kezemben körömvágó vagy nagy olló. A jobb kezemről zsilettel tudom levágni a körmöm, de azt is úgy, hogy a bal kezembe fogom a zsilettet, és a jobb körmeimet odairányítom. Féltem, hogy ezért nem jutok ki a tornázókkal. Végül nem így lett, és kiválasztottak még a Spartakiádára is. Ez egy tornaünnepség volt annak emlékére, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadította Csehszlovákiát. Nagyon szép volt, és nagyon örültem.  

Nem kaptunk kárpótlást 

A háború után jött egy törvény, rendelet, hogy kárpótlást kapnak az özvegyek, akiknek odaveszett valakijük, vagy hadifogoly volt. Mi is beadtuk a papírjainkat, amire azt a választ kaptuk, hogy mivel a mi édesapánk Székesfehérvárra rukkolt be, nem vagyunk jogosultak a kárpótlásra. Felfoghatatlan, ha nem velünk történt volna, nem mi lettünk volna az áldozatok, magam sem hinném el. Tehetünk mi arról, szegény özvegyek és árva gyerekek, hogy akkor a falunk Magyarország része volt? Nem rukkolhatott valaki Zólyomba, ha neki nem oda szólt a behívója. A legnagyobb szívfájdalmat az okozta, mikor láttuk azokat a családokat, ahol hazajöttek a frontról a férfiak, és nyolcvanéves korukig is boldogították a családjukat.  

Pár évvel a háború után kerültem szlovák iskolába, mert még magyar iskolák nem voltak. Negyedik osztályba mentem, mikor megnyílt a magyar iskola a falunkban. Első magyar tanítóm Zalabáról járt minden reggel vonattal (közel két kilométerre volt a falu az állomástól). Urbán György volt a neve, nagyon szerettem, nyugodjon békében.  

...elmondta, hogy nincs rá pénzünk 

A következő történetből sok szülő és gyermek okulhatna. Az osztályunk kirándulni készült. Voltak, akik nem jelentkeztek, köztük voltam én is. Megkérdezte a tanítóm, hogy én miért nem jelentkezem. Három napon keresztül győzködött. A válasz ugyanaz, nem mehetek. Behívatta édesanyámat, aki elmondta, hogy nincs rá pénzünk. A tanítóm felajánlotta, hogy az iskolának van egy alapja, amiből kifizetik a kirándulásomat, mivel első tanuló voltam. Sajnálatos módon ekkor sem mehettem, mivel azért zsebpénz is kellett volna, ha nem is sok, de minden pénzünk be volt osztva fontosabb dolgokra. Én ezért soha nem nehezteltem anyukámra, mert vele éreztem. Éjjelt nappallá téve úgy dolgozott, hogy a meglévő mindennapi betevő falatunk meglegyen. Soha nem éheztünk. Hallottam olyan családokról, ahol az erősebb testvérek elették az ételt a fiatalabbak elől. Ezt a mai gyerekek már el sem tudják képzelni.  

Sajnálom, hogy én ezt a gyötrelmes, erőn felüli törődést nem hálálhatom meg. Nagyon korán, negyvenhat évesen sajnos elvesztettük őt. Én akkor huszonhárom éves voltam, várandós az első gyermekemmel. A legnagyobb szükségem akkor lett volna a jótanácsaira, a kezeire, mivel két hónap múlva megszületett kislányunokája, akit annyira várt. Ugyanúgy nem láthatta, mint nagyapám a kisfiát, az én apukámat. Nagyon szomorú történet ez. Sírás nélkül lehetetlen volt leírnom. 

Összeállította: VI