Egy keszegfalusi kovács, akit Passauba vittek, de Gorkijból tért haza

„Harmadik gyerekként én már jóval a háború után születtem, a rosszat jobb elfelejteni elv alapján a nagyszüleim és a szüleim csak keveset meséltek az átélt borzalmakról. A szovjet hadifogságról talán nem is volt ildomos akkor beszélni, de nekünk, gyerekeknek apám félig viccesen azért mesélt arról, amit ott átélt. A dokumentumok nagy része is elveszett azóta, de szerettem volna megörökíteni mégis azt a keveset, amit én tudok erről a családi történetről.” 

Holczheiné Füssy Márta, Keszegfalva 

A világháborúkat a mi családunk is megszenvedte. Az I. világháborúban harcoló apai nagyapám három fiútestvére veszett oda a harctéren, csak ő egyedül tért haza szülőfalujába, a Komáromhoz közeli Keszegfalvára. Anyukámnak mesélte, milyen szerencséje volt, mert mellette süvítettek el a golyók, és hullottak el mellette a bajtársai. Édesapám, Füssy József 1915. március 8-án született Keszegfalván második fiúgyerekként. A II. világháború újabb szenvedéseket hozott a családra, de legfőképpen apámra, aki hadköteles fiatalember volt abban az időben. 

Esküvő Munkácson 

Édesapám a háború elején Kárpátalján szolgált honvéd huszárként. Itt ismerte meg a Munkács melletti Alsó-Kerepecen édesanyámat, Viszacsánszki Annát. Megszerették egymást, és 1940 telén Munkácson megtartották az esküvőjüket. Anyai nagyapámnak, a falu kovácsmesterének szép nagy műhelye volt. Akkoriban bőven volt patkolni való ló. Munka volt elég, de a falu népe szegény volt, így gyakran „hozomra” dolgozott, és mivel segédje nem volt, nagyanyámnak is gyakran meg kellett hajtania a fújtatót. Mivel édesapámnak is kovács volt a kitanult szakmája, mindenki úgy gondolta, hogy munkát és otthont talál az új környezetben. De nem így történt. Anyám nem akarta elhagyni a szülőföldjét, apámat azonban hamarosan elfogta a honvágy. Csak nagy nehezen, apai nagyapánk közbenjárásának, rábeszélésének köszönhetően követte a férjét édesanyám ide, a Csallóközbe. Így aztán 1942 januárjában itt látta meg a napvilágot idősebb nővérem, Emma.  

Csónakkal haza, a Dunán 

1944-ben édesapám a komáromi hidászlaktanyában működő önálló műhelyben dolgozott mint civil hajókovács. Decemberben a németek megszállták és átszállították az egész műhelyt az ott dolgozókkal együtt a németországi Passauba. Előtte azonban mindannyiuknak be kellett rukkolniuk a magyar hadseregbe.  

1945 májusában Passauban az amerikaiak elfoglalták a műhelyt, és a katonák amerikai fogságba kerültek. De nem sokáig maradtak hadifoglyok, leszerelték és szabadon engedték valamennyiüket. Az örömhírre, hogy Magyarország már felszabadult, béke van otthon, sokan közülük, köztük édesapám is, azonnal nekivágtak az útnak hazafelé csónakkal a Dunán. Természetesen fegyver és minden katonai felszerelés nélkül indultak útnak. Többször is megállították őket szovjet katonák, a Duna alsóbb folyása mellett már szovjet „felszabadítók” ellenőrizték a területet. A felszólításra mindig megálltak, „megvámolták” őket, elvették minden értéküket, amijük még volt, de utána szabadon engedték őket. Valahol Linz és Bécs között mégis feltartóztatták, és olyan ígérettel vitték őket magukkal, hogy majd valamilyen „papírt-bumázskát” kapnak, és azzal mehetnek haza.  

Három év a Szovjetunióban 

Nem így lett. 1945. május 10-én bevagonírozták, és elhurcolták őket a Szovjetunióba. Ha édesapám várt volna még pár napot a leszerelésük után, valószínűleg szerencsésen hazajuthatott volna. Úgy, ahogy egyik sorstársa, falubelije, Csiba Béla, aki egy későbbi csoporttal május 25-én hazaérkezett Keszegfalvára.  

Édesapám 1945. május 10-től 1948. szeptember 12-ig volt a saratovi és gorkiji hadifogolytáborokban. Sokat szenvedtek, fáztak és éheztek, miközben kemény munkát végeztek, apám elbeszéléseiből úgy tudom, hogy többek közt árkot ástak gázvezetékeknek, miközben sokszor csak csalánlevest kaptak enni. Együtt volt több honfitársával is, például a keszegfalusi Piller Oszkárral 1947. október 1-ig, aki már hat hónapja a táborban volt apám megérkezésekor. 1948. szeptember 12-ig együtt volt a táborokban földijével, Csente Bélával is, akivel egyszerre szabadultak, és térhettek végre haza szeptember 28-án.  

Megjött a Füssy Józsi 

Édesanyám csak ritkán kapott hírt az édesapámról, így alig akarta elhinni az örömhírt, ami végigfutott a falun, hogy megjött a Füssy Józsi. Fizikailag legyengülve ugyan, de 3 és fél évnyi távollét után végre épségben hazajött apám. Emmi nővérem eleinte félt tőle, hiszen pici volt, mikor utoljára látta őt, időbe telt, mire megértette, hogy a számára idegen bácsi az apukája. Pontosan kilenc hónap múlva, 1949. július 30-án pedig megszületett fiatalabb nővérem, Editke, akiről elterjedt a családban és a falubeliek között is az a kedves mondás, hogy „édesapám a zsebében hozta őt haza”.  

Édesapám ezután nem folytatta korábbi mesterségét. A munka mellett tanulgatott, majd elvégezte a főiskolát. Ettől kezdve csaknem haláláig szakoktatóként dolgozott a komáromi inasiskolában.  

Összeállította: VI