Egy huszár az Ipoly mentéről, aki kozákokkal vívott lovas csatát

Tisztelt szerkesztőség!

Apai nagyapám, Rimóczi Mihály 1903-ban született Apátújfaluban. 1925/26-ban volt katona Csehországban, Pardubicén a huszároknál. Amikor kitört a második világháború, megkapta a behívót. A fényképen ő látható karddal az oldalán, a csoportképen a felső sorban balról a harmadik, bal kezével fogja az alatta levő katona vállát. A harmadik képen is ő látható fehér ingben a ló fejénél, kezében szénacsomó. A képek hátoldalán az ő írása van, az egyiken apjának írt.

Rimóci Gábor, Nagycsalomja

Egy alkalommal megsebesült az orosz fronton. Amikor kimentek a harctérre, felsorakozott a magyar lovasság, szemben velük az orosz kozákok voltak lóháton, és a kezükben felemelve forgatták kardjukat, a saskát, mert így hívják a kozák kardot. Nagyapám elmondása szerint a lovak is idegesek voltak, fújtattak, prüszköltek, érezték, hogy valami készül. Aztán elhangzott a kürtszó, ami a támadást jelentette. A két fél egymásnak rohant csatakiáltások közepette. Amikor találkoztak, megkezdődött a harc, kardok suhogtak a levegőben, érces csengő hangot adva, ahogy összeértek, majd sérült, sebesült lovas katonák kiáltoztak és jajveszékeltek mindenfelé. 

Nagyapám már levágott egy pár kozákot, de az egyikkel sehogyan sem bírt. Hol az egyik védte ki a másik kardcsapását, hol a másik. Ekkor az orosz kozák nagyapám bal combjára vágott a kardjával, ő ezt kihasználva lesújtott a kozák nyakára, amiből kispriccelt a vér, és a kozák lebukott a lováról. Nagyapám combján is jókora vágott seb volt, ami eléggé vérzett. A csata után a sátor kórházban látták el a sebét, egy jó ideig nem ülhetett lóra. Szerencsére túlélte a háborút, és visszatérhetett épségben a családjához. 

Egyszer megmutatta a forradást, ami keresztülért az egész combján. Hetvennégy éves korában hunyt el a szülőfalujában, én akkor tízéves voltam.

Összeállította: VI