Egy első világháborús gömöri katona, aki három haláltábort megjárt

Tisztelt szerkesztőség! 

Felhívásukra reagálva szeretném önökkel ismertetni nagyapám, a gömörhorkai Balog János történetét, aki az első világháborúban még magyar katonaként harcolt az olasz fronton, a következő világháború idején viszont meghurcolták, és koncentrációs táborba küldték. Nemrég gyerekeimmel és unokáimmal meglátogattuk a nagyapa által megjárt három tábort. Flössenbürg, Natzwiller és Dachau. Nem volt könnyű, de ez is része a családunk történetének. 

Tömöl Zsuzsa 

Egy szó elég volt ahhoz, hogy nagyapámat, Balog Jánost 1939-ben, mint egy bűnözőt, a munkahelyén letartóztassák, fegyházi büntetésre ítéljék, utána pedig családját ellehetetlenítsék és kiszolgáltatottá tegyék. Sem ő, sem a felesége nem kaphatott munkát, lánya munkahelyét megszüntették, őt pedig minden évben kényszermunkára kötelezzék, és 1944-ben Budapestről mint politikai foglyot, koncentrációs táborba deportálták. 

Határban vánszorgó nyomorult 

Balog János három haláltábornak volt a foglya: Flossenbürg, Natzwiller és Dachau. 

Április 29. és május 1. között Dachauban szabadították ki a halál torkából az amerikai felszabadító erők katonái. 

Falujába június 5-én ért haza a Vöröskereszt segítségével. 

Aznap a felesége, Teri nagymamám a mezőben dolgozott a húgával. Egy csoszogó nyomorultra lett figyelmes a faluba vezető úton. 

„Nézd, milyen nyomorult vánszorog ott!” 

Elképedve bámult a vánszorgóra, a 38 kg-os, csont és bőr emberre, amely a lábát is alig emelte. 

Nézik a vándort, mire Juliska megszólal: 

„Te, Teri! Ez nem Jancsi?!” 

Munkaképességét már soha nem nyerte vissza. Évekig tartott, míg úgy-ahogy felépült. Mivel Gömörhorkát (Özörényt) 1945-ben visszacsatolták Csehszlovákiához, a csehszlovák államtól semmilyen kártérítésre nem volt joga. 

Mint külföldi, Magyarországtól se kaphatott kárpótlást (se kitüntetést, se bocsánatkérést). A háború után tizenkét évvel, 1957-ben sikerült valami rokkantnyugdíjhoz hasonló juttatást intézni számára. 

A koncentrációs tábor viszontagságairól soha nem beszélt. Szerintem még a felesége és gyerekei előtt se tárta fel az ott történteket. Azt a gyerekfül is érzékelte, ahogy egy alkalommal, mikor az unokája fitymálta az ételt, haragjában és elkeseredésében kicsúszott a száján, hogy: „...bezzeg mi a szétrohadt csizma szárát is megettük, hogy ne haljunk éhen”. 

Egy másik túlélőtől hallottam, hogy tovább élni csak úgy tudott, hogy azt az időt eltemette. 

Háborúból adósságba 

1897. április 26-án született Gömörhorkán, földműves családban. Nyolcéves volt, amikor édesapja agyvérzést kapott, és lebénult. Az egész gazdaság terhe az anya nyakába szakadt. Három gyerek, ápolásra szoruló férj. Jancsinak már tizenkét éves korában az eke szarvát kellett fognia, és apja helyett helyt kellett állnia.  

Majd jött az első világháború. 1915-ben behívták katonának. 1917-ben kivezényelték az olasz frontra. A háború vége is ott érte. Négy év katonai szolgálat, ebből két év az olasz fronton. Túlélte. De idehaza egy eladósodott gazdaság várta, és Trianon után egy új ország. 

1921-ben megnősült, és két lánygyerek apja lett. Hogy az adósságot törleszteni tudja, földjeinek részét eladni kényszerült, és a helyi cellulózgyárban keresett munkát. A háborút a gazdasági váltság követte, a cellulózgyárat le akarták szerelni. A jelszó az lett: Munkát – kenyeret! 

Ő is, mint a többiek, sztrájkba lépett. A béremelésért küzdő mozgalomba is bekapcsolódott. De épp emiatt ezeknek az embereknek már nehéz volt a gyárba visszajutni. Ha volt más jelentkező, őket mellőzték. Se föld, se munkahely. Keserves harc kezdődött a megélhetésért. 

Csendőrök vitték a bálból 

1930-ban demokratikus választások voltak a faluban. A választásokat a munkáspárt nyerte meg. Jancsit megválasztották falusi bírónak. Ezt nehezen viselte a bukott agrárpárt, és nagy ellenségeskedésbe kezdett. Jancsi, a bíró, célpont lett. 

Édesanyám emlegette, hogy volt a faluban egy személy, aki a nagyapámat és a családját is mindig támadta. Ismerte nagyapám egyenességét, társadalmi beállítottságát és sóvárgását egy igazságosabb, jobb jövőért. 

1939-ben, amikor Gömörhorkát Özörénnyel együtt visszacsatolták Magyarországhoz, magyar csendőrség vonult a faluba. Ezt és a falu forradalmi hangulatát kihasználta a rosszakarója. A faluban senki se tanúskodott volna nagyapám ellen, hisz Özörény az aktív munkásmozgalom miatt forradalmi falu volt. Akkoriban úgy hívták: Kis Moszkva. 

Karácsonyi bál volt, nagyapám a névnapját is ünnepelte. Rosszakarója leitatta és provokálta. Cinkosaival rázendített a nótára: „Tátra, Tátra, Magas-Tátra, magyar géppuska szól rajta nemsokára…” 

Nagyapám a magyar szót szovjettel helyettesítette. Erre várt a ráállított csendőrség, és rögtön lecsapott. Nagyapám nem duhajkodott. Felállt, és csak annyit mondott: „Azt énekelek, amit akarok.” Majd tántorogva kisétált a teremből. A folytatást már tudjuk. 

Mindenki Faterja 

Egyéniség volt, és az is maradt. Magas, szikár termet. Fekete, csillogó, sima haj. Villámló, fekete szemek. Határozott, katonás lépések és magyar népviselet. A magas szárú, fekete csizma, a priccses nadrág, a fehér, hosszú ujjú ing, a lajbi, a surcz és a kalap élete végéig elkísérte. Még manapság is emlegetik. 

Megtört egészsége ellenére minden mozdulata, minden szava, minden arcrándulása valami felfoghatatlan belső erőt sugárzott, valamit, amire oda kellett figyelni. 

Határozott és egyenes ember volt. Azt mondta és tette, amit gondolt. A falubeliek szerették. 

Ő volt „Fater”. Mindenki Faterja. Hogy a nevet kitől, miért és mikor kapta, nem tudom. Mindenki így hívta, még a lányai is. Háza a falu közepén állt. Esténkét a ház előtti padon mindig 5-6 férfi telepedett mellé. Beszélgettek. Ezt sehol máshol a faluban nem láttam. A falusiak azt mondogatták: megint összeült az ENSZ. 

Hetvenhat éves korában halt meg. Mikor Édesanyám utolsó napjaiban segített neki a mosdásban, sírva jött haza. A határozott tartás és a ruha egy siralmasan meggyötört, megtört, testet takart. 

A faluban felállították a második világháború áldozatainak szánt emlékművet. Édesanyám mondogatta: 

„Nézd, ide fogják írni nagyapád nevét is.” 

Sajnos a halála után ezt is elfelejtették.