Egész Csehszlovákia összefogott Gútáért

1965. június 15-én volt a pati, majd 17-én a kulcsodi gátszakadás, és június 25-én Gútát is elérte a víz. Számítottak erre a település lakosai, vagy legalább a szakemberek? 

A katasztrófa nem volt előzmény nélküli, mert a Csallóközben a Nagy-Duna felől a Kis-Duna irányában kb. kétméternyit lejt a terep. Rendkívül csapadékos volt abban az évben a tél és a tavasz is, sok víz gyűlt össze a Duna vízgyűjtő területein, és márciusban már nagyon magas volt a Duna vízállása. Júniusban már annyira magasan volt a talajvíz szintje, hogy a gútai temetőben temetéskor kapákkal nyomták le a koporsót, amíg el nem földelték. 

Meg lehetett volna előzni a kulcsodi gátszakadást? 

Több oka is volt, hogy épp ott tört magának utat a Duna. Egyrészt geológiai, mert a szakítás helyén régi folyómederre építették a gátat. A víz a gát alatt találta meg az útját, buzgárok keletkeztek, és ezeket sajnos szakszerűtlenül kezelték. Még beszéltem Décsi Lászlóval, a Komáromi Vízgazdálkodási Vállalat akkori igazgatójával, ő magyarázta el nekem, hogy ha valahol buzgár keletkezik, akkor annak környékét körül kell rakni homokzsákokkal, és ezáltal ellennyomó medencét hozni létre. Az ellennyomó medencében fokozatosan emelkedik a vízszint, amíg kiegyenlítődik az ártérben lévő víz szintjével, és a nyomás kiegyenlítősével a buzgár megszűnik.  Kulcsodnál katonákat vetettek be, akik nem értettek az árvízvédelemhez, és megpróbálták a buzgárokat betemetni. Ennek aztán az lett a következménye, hogy hatalmas mennyiségű víz tört föl, alámosta a gátat, és az beomlott. 

Hogyan lehetséges, hogy a katonáknak nem szakemberek mondták meg, mit tegyenek? Árvizek korábban is voltak, csak tudta valaki, hogyan kell védekezni.   

Az irányítással, a munkálatok összehangolásával volt gond. A tizenkilencedik század végétől a második világháború végéig árvízmentesítő és belvízlevezető társulatok működtek, azon az alapon, hogy a földbirtokosok a birtokuk nagysága szerint bizonyos összeget fizettek be, és ebből tartották fent a gátakat, a szivattyútelepeket, mindent, ami a védelemhez szükséges volt. Ilyen szövetkezeti alapú társulás működött 1876-tól az Alsó-Csallóközben és a Csilizközben is, de az ötvenes években ezeket megszüntették, és 1960-ban történt egy átszervezés, de nem földrajzi és vízrajzi, hanem közigazgatási alapon. Járási vízgazdálkodási vállalatokat hoztak létre, amelyek között hol jobb, hol rosszabb volt az együttműködés, szakember és eszköz sem volt elég. Az utolsó komoly árvíz 1899-ben sújtotta ezt a területet, azt már elfelejtették, és az állami szerveket teljesen felkészületlenül érte az 1965-ös katasztrófa. 

A kordokumentumok és visszaemlékezések szerint Décsi László értette a dolgát. Mi volt az oka, hogy Gútát mégsem tudta megvédeni? 

Sem embere, sem eszköze nem volt elég. Akkor központi döntés kellett még az árvízvédelemhez is, és az elvtársak sokáig tanácskoztak. A víz pedig lassan, de biztosan áradt Gúta felé, kanálisokon, vasúti töltéseken, gátakon át. A szakemberek azt javasolták, hogy építsenek a település körül húzódó természetes emelkedés mentén egy külső védőgátat. Décsi Lászlót bízták meg a munkálatok vezetésével, de valakik a feje felett eldöntötték, hogy két részre osztják az építkezést, az egyik felét katonák emelték, a másikat Décsi a gútaiakkal. A katonák a Nagy-Duna töltésétől úgy kezdték az építkezést, hogy a megadott magasságon haladtak előre, míg a gútaiak a rájuk eső több kilométeres szakaszon mindenhol fokozatosan emelték a védőgátat. Ezt így is kell csinálni, mert a víz is fokozatosan emelkedik. Királynérétnél a vasútállomásnál kellett volna összeérnie a két szakasznak, pár száz méter hiányzott a katonaság által épített részből, amikor a víz június 22-én betört a résen át Gúta irányába. A gútaiak által emelt belső körgát már nem tudta megállítani az áradatot, evakuálni kellett a lakosságot. Június 25-én tört be a víz a községbe.

A községnek akkor tízezer lakosa volt. Hová tudtak ennyi embert elhelyezni? 

Először azokat a gyerekeket vitték el pionírtáborokba, akiket nem tudtak rokonok befogadni. Amikor teljes evakuációra került sor, csak a munkaképes férfiak maradtak Gútán, nekik a helyi hotelben főztek. Az asszonyokat, kisebb gyerekeket Ifjúságfalván vagy Nyitra környéki falvakban kultúrházakban, iskolákban helyezték el. 

Az ön családja hová került? 

Az első napokban a nagyapám tanyáján húztuk meg magunkat Mátyusföldön, mert a határnak a Kis-Dunán túli részét nem öntötte el a víz. Apám az erdészetnél dolgozott, később Érsekújvárban, a Berekben utaltak ki neki egy erdészházat, ott töltöttük 1965 nyarát. A tanyán csak néhány napig voltunk, két szoba-konyhában négy család gyerekestől, legalább húszan. Nem is tudom, hogyan fértünk el, de mi, gyerekek élveztük. Máig emlékszem, hogy négyen-öten feküdtünk egy nagy dunyha alatt, és csodáltuk a plafongerendákat. Nagyapámnak nagy gyümölcsöse volt, naphosszat ott hancúroztunk, nem is tudatosítottuk, hogy egy árvízkatasztrófa kellős közepén vagyunk. 

Gútát addigra teljesen elöntötte a víz?    

A település legrégebbi részein, a Kis-Duna töltése mentén húzódó, magasabban fekvő utcasorok házaiban egyáltalán nem volt víz, vagy alig bokáig ért, mert régen a házhelyeket feltöltötték. A kertekben viszont az egy méter magasságot is elérte. A legrosszabb helyzetben az ötvenes években a régi legelők helyén épült utcák voltak. Némelyik házban másfél-két méteres volt a víz, az ablakok felső pereméig ért. Az otthon nélkül maradt családoknak szovjet faházakból építettek ideiglenes lakótelepet, amelyet kis Moszkvának hívtak. A tanyaházak nagy része az Alsó-Csallóközben összeomlott Bogyaréten, aztán úgy oldották meg az újjáépítést, hogy kijelöltek egy utcát, ahol emeletes házak, még panelházak is épültek, a tanyajelleg teljesen eltűnt.  Több mint tízezer katonát vezényeltek ki, hogy a mentési munkálatokban, majd a helyreállításban segítsenek. Az újjáépítés teljesen átalakította Gúta arculatát, eltűntek a vályogházak, nádfedeles házak. Az egész infrastruktúrát felújították, kiépítették a víz- és csatornahálózatot, aztán 1967-ben várossá nyilvánították a települést.   

Az apadás mikor kezdődött? 

 A kulcsodi gátszakadást mepróbálták elzárni, ami egy logisztikai bravúr, szó szerint óriási hadművelet volt. A katonaság először egy pontonhidat épített a gátszakadás felett, hogy a járművek tudják hordani a követ. A gátszakadás és Duna medre között volt egy kb. kilométernyi ártéri erdő, azt ki kellett irtani, hogy be tudják vontatni a pontonokat. A Dunáról katonai búvárok robbantották a fákat, hatalmas munka volt. Tizennyolc napba telt, mire el tudták zárni a gátat, ez alatt az idő alatt 1,1 milliárd köbméter víz ömlött ki a szakadásoknál, 55 ezer hektárnyi területet öntött el, és több mint 50 ezer embert evakuáltak.  A gátelzárás után először szivattyúzták a vizet vissza a mederbe, lebontották a nyúlgátakat, majd több helyen felrobbantották a Vág töltését, hogy arrafelé menjen ki a víz. Elkezdődött a lassú apadás rengeteg iszapot, szennyet hagyva maga után.  De voltak olyan részek, ahol még augusztus végén is állt a víz a lakásokban, kertekben. Júliusban már az elárasztott házak tulajdonosai is elmentek megnézni, mekkora a kár, emlékszem, hogy apám a hátán vitt be. A házunkban egészen az ablak pereméig ért a felpúposodott parketta. 

Az 1965/67-es tanévet hol kezdték a gútai gyerekek? 

A helyi iskolákban nem lehetett tanítani, ezért az iskolákat kitelepítették különböző tátrai meg észak-morvaországi üdülőkbe. Én a második osztályt a Beskydekben, a lengyel határhoz közeli Dolní Lomná településen jártam ki, az ostravai bánya üdülőjében. Volt róla szó, hogy beíratnak az érsekújvári iskolába, mert akkor már a Berekben laktunk, de végül a szüleim belátták, hogy amíg rendbe hozzák a házat, nem lesz idejük foglalkozni velünk. Életre szóló élmény volt számunkra ez a tanév, a gútaiak között máig téma, ki hol volt akkor. Csak karácsonyra jöttünk haza egy hétre, a szüleink pedig kéthavonta jöttek busszal meglátogatni bennünket. Életemben ott láttam először fenyveserdőt, hegyeket, elvittek a bányába, moziba. A Winnetou című filmet láttuk, ráadásul színesben, utána hetekig azt játszottuk az erdőben. Biztos hiányoztak a szüleink, de annyi új benyomás ért, hogy nem sokat keseregtünk. 

1965-ben még elevenen élt az emberek emlékezetében az 1947-es kitelepítés. Nem fogadták bizalmatlanul a szülők, hogy elviszik tőlük a gyerekeiket? 

Sokakat a tanítóknak kellett meggyőzniük, hogy jobb lesz, ha az osztályok együtt maradnak, és meg lesz oldva az ellátásunk. Valóban jöttek velünk a pedagógusokon kívül nevelőnők, szakácsok is, de azért az emberekben ott bujkált az aggodalom, hogy mi lesz, ha elszakítják a szülőket a gyerekeiktől. Aztán ez enyhült, és végül teljesen elmúlt, mert az árvízkárosultakért tényleg az egész ország összefogott, ezt ki kell mondani. Akkor jelentek meg az első tévékészülékek a háztartásokban, mindenki láthatta, mi történik a déli országrészben, és az emberek nemzetiségre való tekintet nélkül segítettek, ahogy tudtak. A szlovákok és a csehek közül sokakban akkor tudatosult, hogy itt magyarok is élnek, a magyarok megtapasztalták, hogy nem csak rosszat várhatnak a szlovákoktól, csehektől. Ennek a nagy összefogásnak az emlékét máig csehországi városokról, üzemekről elnevezett utcák és terek őrzik az érintett településeken. Még Vladimír Mečiar is részt vett a mentési munkálatokban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség járási elnökeként. 

A gútaiak emlékezetében máig elevenen él a hatvan évvel ezelőtti árvíz? 

Olyannyira, hogy ehhez viszonyítják az időszámítást. Ha itt valaki azt mondja, hogy a víz előtt vagy a víz után, mindenki tudja, mire gondol. Kész csoda, hogy ebben a hatalmas katasztrófában senki nem vesztette életét, még az állatok többségét is ki tudták menekíteni. A teheneket az ócsai és a bogyaréti majorokból a vásártérre és a futballpályára terelték, és kihirdették a hangosbemondóban, hogy aki tud fejni, az menjen oda. A disznók, tyúkok közül azonban sok elpusztult, külön hadművelet volt az apadás után a tetemek eltakarítása és a fertőtlenítés. 

Amikor Décsi Lászlóval beszélt, szóba került, mit kellett volna másként csinálni, hogy ne legyen ekkora a kár? 

Több eszköz kellett volna a védekezéshez. Például buldózereket kértek a külső körgát építéséhez, de nem kaptak, illetve későn érkeztek meg a gépek, ezért kézzel lapátolták a földet. A legnagyobb hiba az volt, hogy a körgát építésekor a katonaság nem az egész szakaszt fedte le. De a rengeteg hiányosság ellenére szerencsére emberéletben nem esett kár, a gútaiak ép bőrrel megúszták az árvizet.