Dombóvári István: „Itt nincsenek tabuk”

Egy stand-up-esten mi történik a kezdést megelőző percekben? 
Nálam konkrétan semmi. A stand-up olyan műfaj, ahol az előadó személye maga a műsor, nincs szükségünk átlényegülésre, artikulációs gyakorlatokra, izgalomra. Konkrétan az az ember megy fel a színpadra, aki az utcáról jött be. Ettől lesz hiteles. Bármit változtatunk a személyen, akkor az ún. one man show, a személyes benyomás, a személyes tükör, a saját górcső nem ér semmit.

Tehát akit a színpadon látunk, az nem kitalált karakter?
Mi is színpadon állunk, mint a színészek, de a stand-up esetében nincs szerep, nincs felvett póz, nincs rájátszás. Nincs semmi, ami a valóságot torzíthatja. Mert akkor az egész nem ér semmit. Ha eljátszom, hogy természetes vagyok, az nem természetesség.

Akkor mi a titka?
A néző is folyamatosan azt kutatja, hogy mi van a háttérben, mondjuk úgy, mi van a kalapban. És amikor együtt jövünk rá, hogy ugyanaz van a kalapban, mint a kalapon kívül, az jó élmény.

A magyarországi humoristák közül talán ön járt legtöbbet Szlovákiában. Más itt a közönség, mint otthon?
Alapvetően nem. Mindenhova azért hívnak, mert nevetni vágynak. Ha elkezdenék demográfiai, földrajzi vagy generációs kérdések mentén gondolkozni a műsoraim tervezésekor, az rossz irány lenne, mert torzítaná azt is, amiről beszélni akarok. Ha kell különbséget keresnem, talán annyi mégis van, hogy a határon túli területeken a közönség nem veszi jó néven, ha valaki a magyar kormányt bírálja – arra mindenki felszisszen. Itthon más a helyzet.

A műsor előtt szokott informálódni az aktuális nézőközönségről? 
Ha akarnék, sem tudnék. Az emberek az interneten veszik meg a jegyet, senki nem tudja megmondani, ki fog ülni a nézőtéren: mennyi lesz a gyerek, mennyi az idős. Pont az a lényeg, hogy egyformán kell szórakoztatni mindenkit. Nem a különbségeket kell nézni. Mindenki arról papol, hogy egy elfogadó világban élünk, mégis folyamatosan a különbségeket szítjuk.

Tehát: ahogy esik, úgy puffan? Minden improvizáció? 
Soha életemben nem írtam le semmit. Most írom a hetedik önálló estemet – fejben. Van egy elképzelésem, hogy milyen témákról fogok beszélni, de a közönség reakciója is alakíthatja egy-egy est lefolyását, vagy ha adott pillanatban eszembe jut valami, aminek konkrétan napi aktualitása van. Mindig meghagyom magamnak a lehetőséget arra, hogy kiskapukat nyithassak. Amikor az ember már biztonságosan érzi magát a színpadon, akkor egy új gondolat nem rontja el a műsort, sőt!

Hogyan készül egy-egy új műsorra? Honnan inspirálódik?
Sajnos erre a legbanálisabb választ tudom csak adni: az életből. Nyüzsgő életet élek sok tekintetben, és csak hagyni kell, hogy történjenek veled a dolgok. Ezek pedig megragadnak. Nem lehet célirányosan, feladatszerűen gyűjteni az élményeket. Gyűjteni matricákat szoktak – az ember megveszi a boltban, és beragasztja őket az albumba. De az élmény vagy jön, vagy nem. Szét kell lőni a radarokat minden irányba, és megnézni, mi jön vissza. Van családom, dolgozom, van civil és színpadi munkám, tévében is dolgozom időnként – sok minden történik velem. Ezeket kell megszűrni. 

Mi marad a szűrés után?
Megnézem, hogy a közönségnek melyiket tudom úgy átadni, hogy számukra is vicces és szórakoztató legyen. Önmagában az nem elég, hogy én viccesnek gondolok valamit.

Szokta tesztelni a poénokat családi körben, baráti társaságban?
Akik szeretnek minket, azok elfogultak velünk kapcsolatban. Csak élesben lehet tesztelni ‒ színpadon, közönség előtt ‒, és elég ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy észrevegyük, mi működik, mi nem, vagy mi az, ami csiszolásra szorul.

Mi, emberek sokfélék vagyunk, különbözőek. Tudunk mégis ugyanazokon a dolgokon nevetni?
Természetesen. Mindannyian elsősorban emberek vagyunk. Én nem keresem a különbségeket: pontosan ugyanazt a formát kell hozni egy ötvenfős céges, zárt körű bulin, mint egy kongresszusi központban kétezer ember előtt. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy valahol jobb legyek, vagy rosszabb. Azzal saját hitelemet rombolnám. És nem kezdhetek el azon gondolkodni, hogy vajon mi vicces az aranymandzsettás fővárosi menedzsernek vagy a vidéki gumicsizmás bácsinak. Az tönkretenné az egész műsort. A nézőre és a nevetésre koncentrálok. De ha valaki elhúzza a száját, az azt jelenti, hogy nem én vagyok az ő embere.

Mondott már vissza meghívást?
Ha a megrendelőtől jön egy üzenet, hogy ne legyen ilyen vagy olyan poén, tehát megpróbálják leadni a rendelést, mint egy étteremben, akkor visszaírok, hogy „önnek nem én vagyok az embere – válasszon mást!”. Mert akkor van valami, amit hallani akar, nem pedig azt akarja hallani, amit én kínálok. Egy magára valamit is adó komikus ilyet nem vállal. Innen csak egy lépésre van az az átkos időszak, amelyet mindenki utált: amikor mások mondták meg, hogy mit csinálj, vagy miről beszélhetsz. Az ilyen ellen tűzzel-vassal tiltakozni kell. 

Egy szabad világban a vélemény és vicc legyen szabad!

Vannak mégis tabutémák? 
Nincsenek tabuk. A humorban mindent szabad. A probléma ott van, ha valaki azt gondolja, hogy attól, hogy elmondok egy cigányviccet, rasszista vagyok. Az ilyenek ne is járjanak az előadásainkra, mert akkor minden bejárathoz ki kellene írnunk, hogy „nyugi, ami itt történik, az csak vicc”.

Tehát az menjen stand-up-estre, aki érti a viccet.
Az menjen bármilyen művészeti ágban megrendezett eseményre, aki tudja értelmezni azt, ami a színpadon történik. Nem kell hozzá semmi más, csak egy kis lazaság. Senki ne akarjon bűnbakot keresni egy viccműsorban, vagy ne akarja beperelni a péket egy túl görbére sikeredett kifliért. Ez nem jó irány. A humor arra szolgál, hogy arra a másfél órára az emberek elengedhessék magukat, távol kerüljenek a mindennapok nyűgétől. Ha valaki nem szeretne szórakozni, nem muszáj. 

Mi a jó vicc?
Az a jó vicc, amelyen úgy nevetnek az emberek, hogy nincs utána rossz érzésük. A színpad érintetlen, zárt diplomáciai terület. A körön belül szabad mindenen nevetni, de ez nem azt jelenti, hogy bárkit bántunk is. Élcelődünk, fricskázunk, piszkálunk, heccelünk – de nem bántunk. Ez nagyon fontos.

Vannak olyan kultúrák, ahol a vicc és a humor kisebb vagy éppen nagyobb teret kap?Ahol sok náció él együtt viszonylag békében, ott nagyobb szabadságot kap a humor is. Nálunk sok-sok éve azzal lehet választásokat nyerni, ha az idegenekkel riogatnak minket. A szabadságigényünk azt jelenti, hogy nekünk nem kell a szabadság. Szeretjük kijelölni a határainkat, és azokon belül maradni. Nekünk ez szerez örömet. Míg minden más nép a korlátokat szeretné áttörni.

Volt már elégedetlen a teljesítményével?
Persze. Előfordul, hogy túl hosszúvá válik a műsor, vagy azon bosszankodom, hogy kihagytam valamit. Ezek csiszolni való dolgok, amelyeket a következő alkalomra javítok is. De olyan hiba, amely miatt azt gondoltam volna, hogy fél évig nem állok színpadra, nem volt.

Van a humoristák között rivalizálás? 
Nincs, mert mindegyik humorista más és más. Amikor az ember a színpadon van, akkor rá figyelnek, az az ő estéje, abban a pillanatban teljesen mindegy, hogy hány humorista van még rajta kívül a világon. Nincs is értelme rivalizálni, mert teljesen más közönséget vonz be egy harmincéves új humorista meg egy hatvanéves régi motoros.

Van a szakmájában kiégés?
Amikor szakmailag már nem érezzük, hogy tudunk újat mondani, vagy – ami a legrosszabb – nem érezzük jól magunkat a színpadon. Ezt a néző is megérzi. Ez óhatatlanul eljön, és ilyenkor jó, ha tartunk egy kis szünetet. De az is lehet, hogy egyszer csak kifogy belőlünk a lelkesedés. Ez olyan, mint az öregedés. Tudomásul kell venni, és méltósággal kezelni.

Lassan húsz éve van jelen a színpadon. Ez idő alatt változott a stand-up megítélése?
Én azt látom, hogy még mindig folyamatosan növekedik a népszerűsége. Korábban a középkorúak műfaja volt a kabaré: szüleink vasárnap délutánonként ezt hallgatták a rádióban. A Dumaszínház hálózatának köszönhetően a stand-up beemelkedett a színházi műsorok közé – mindenkié lett a humor. Ez volt az igazi célkitűzésünk, de nem gondoltuk volna, hogy tényleg így is lesz. A műsorokra járnak nagyon fiatalok és roppant idősek is: az összes generációs szakadékot sikerült áthidalni. Még mindig újabb helyszínekre hívnak minket, továbbra is telt házakkal találkozunk. Ez rendkívül megtisztelő.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 26-i számában jelent meg.