Csembaló – a hangszer, amely csendre tanít

A csembaló pengetős hangszer, közeli a gitárhoz, mégis inkább a zongorával hozzuk rokonságba – s nem véletlenül. Ránézésre valóban jobban hasonlít az utóbbira, hiszen a hangszer teste, formája és billentyűi szinte ugyanolyanok, mégis teljesen más hangzásvilág kapcsolódik az egyikhez, mint a másikhoz. A billentyűt lenyomva ugyanis a csembaló esetében a húr egy pengető segítségével pendül meg, míg a zongoránál egy pici kalapács mér ütést a húrra. Azt gondolnánk, ez nem eget rengető különbség. Mégis, sok minden fakad ebből a parányinak tűnő eltérésből.

Méltatlanul mellőzött hangszer
Aki csembalózni szeretne, előbb zongorázni kell megtanulnia. Szlovákiában nem része a zeneiskolai képzésnek ez a hangszer. „Tehát úgy, mint az orgonistáknál, a csembalós is előbb zongorista kell legyen. Nálunk még a konzervatóriumban sem kezelik külön hangszerként, vagyis nem tanulhat valaki kizárólag csembalón. Pedig a környező országokban – akár Magyarországot, Csehországot, Romániát nézzük – mindenhol fő hangszerként szerepel.” Szlovákiában mostohán bánik vele az oktatási rendszer, csupán kiegészítő hangszerként szerepel, ráadásul az elmúlt hónapokban tovább szigorították a képzési lehetőségeket.

A zongora őse
Ez a hátrányos megkülönböztetés egészen messzire visszavezethető, mert maga a hangszer is csaknem teljesen feledésbe merült a múltban. A csembaló „virágkorát” a késő reneszánsz és a barokk idején élte – egészen Mozarttal bezárólag. „Mozart nagyjából hatéves koráig csembalón játszott. Aztán jött a fortepiano, vagyis a zongora, amelynek már a neve is jelzi, hogy hangosan és csendesen lehetett játszani rajta. Ez váltotta ki a csembalót, és szinte le is söpörte a színről, mert az emberek csodálták, hogy micsoda hangerőt képes előidézni ez az új hangszer” – tudjuk meg a művésztől.
„Más technikával kell a zongorán játszani, mint a csembalón” – avat be a hangszer rejtelmeibe Ferienčík Ágnes. „Mert például ha a csembaló billentyűit erősebben nyomnám le a nagyobb hangerő elérése érdekében, csak azt érném el, hogy zörögni kezdene a mechanika. A zongora esetében pedállal tudjuk szabályozni a hang hosszát, itt pedig nincs pedál sem. Addig zeng a hang, amíg lenyomva tartom az adott billentyűt – ezzel tudunk dúsabb hangzást előidézni. Tehát meg kell nyugodni, el kell egy kicsit csendesedni, mielőtt az ember leül ehhez a hangszerhez. Erre ösztönzöm a diákjaimat is” – teszi hozzá mosolyogva a művésznő.

A csembaló reneszánsza
Csak a huszadik században fedezték fel maguknak a zenészek újra a csembalót, amikor a régi zene iránti érdeklődés fellángolt, s ez a különleges hangszer ismét érdekessé vált a művészek számára. „Újra kellett tanulmányozni a régi kottákat és iratokat, hiszen a barokk kotta olyan, mint a félkész áru” – mutat rá a régi zene játszását érintő kihívásokra Ferienčík Ágnes. „Akkoriban a kottaírás nem ugyanazt jelentette, mint manapság. Részben azért, mert mindennemű jel a nyomtatott papíron, mint például a tempóra, dinamikára vagy díszítésre utaló jelzések, növelték a nyomtatás árát. Ezáltal kevés instrukció olvasható ki azokból a kottalapokból. A mai zenésznek ezért jól kell ismernie a korabeli zenei szokásokat, hogy híven tudja közvetíteni az akkori zenét, másrészt pedig teret kap a díszítésre, az improvizációra. Gondolkodni kell a zenén, meg kell fejteni – olyan ez, mint egy izgalmas feladvány.”

Ritka (érzékeny) hangszer
Szlovákiában kevés csembalóval találkozhat a zeneszerető közönség, nem olyan hangszerről beszélünk, amely minden koncertteremben megtalálható. „A filharmóniában van kettő, a zeneművészeti főiskolán és az állami konzervatóriumban egy-egy, nálunk az egyházi konzervatóriumban szintén kettő, és még magánszemélyeknél néhány.” A kassai filharmónia néhány éve vásárolt egy gyönyörű hangszert egy magyarországi hangszerkészítő műhelyből. Ferienčík Ágnes otthoni hangszerét – amely tulajdonképpen a csembaló kisebb, hordozható változata, más néven spinét – cseh mester készítette.
A koncertekre tehát gyakran szállítani kell a hangszert, ami nem kis megterhelés a csembaló számára. „Egy nagyon érzékeny hangszerről van szó, amelyiknek akár egy fuvallat is árthat. Fontos, hogy órákkal a koncert előtt már az adott helyszínen legyen a csembaló, hogy átvegye a terem hőmérsékletét, és minden koncert előtt fel is kell hangolni.”

Miért éppen a csembaló?
Ferienčík Ágnes zenészpályája zongoristaként indult. A kezdetekben korrepetítorként dolgozott a Szlovák Állami Népi Együttes társulatában, amely a nyolcvanas években még az oroszvári kastély impozáns belső tereiben próbált. „Különleges évek voltak azok. Nem csupán azért, mert egy szemet gyönyörködtető kastélyba jártam dolgozni, de izgalmas kihívás volt korrepetítorként a táncosok bemelegítését zongorajátékkal kísérni. Volt, hogy kottából játszottunk, de volt, hogy szabad kezet kaptunk – improvizálhattunk, szárnyalhattunk. Szívesen gondolok vissza azokra az évekre” – meséli Ágnes.
Csembalózni szinte egyik napról a másikra kezdett el a nyolcvanas évek második felében. „Akkoriban az Ifjú Szivek tagja voltam, és kollégám, Németh Imre felvetette, hogy alakítsunk egy régi zenei együttest furulyákkal és csembalóval. A Szivekben volt egy spinét, de elég kezdetleges hangszer volt, préselt fából készült, acélhúrokkal. Imre azt mondta, ne aggódjak, ugyanolyan könnyen lekísérem majd az együttest, mintha zongorán játszanék. És valóban, akkoriban olyan módon játszottam a csembalón, mintha zongoráznék” – teszi hozzá nevetve Ágnes.

Ez lett a Gaudium régi zenei együttes, itt ismerkedett meg a hangszerrel, de az igazi áttörés akkor jött el számára, amikor a kilencvenes években francia csembalistát hallott játszani a somorjai Samaria Régi Zenei Napokon. „Akkor láttam először igazi csembalót, ledöbbentett maga a hangzás, és elképedtem, hogy teljesen más technikát és játékmódot igényel ez a hangszer. Brünnben pedig akkor indult egy régi zenei képzés külföldi lektorokkal, én pedig már kétgyerekes anyukaként jelentkeztem be, és jártam újra iskolába. Később Németországban és Franciaországban is továbbképeztem magam, végül itt ragadtam – a csembalónál.” Ha csembalóművészre van szükség, hívják a Szlovák Filharmóniába, tagja a Thesaurus Musicum régi zenei együttesnek, és számtalan koncerten vendégszerepelt csembalistaként és zongoristaként is. A hétköznapokban pedig a pozsonyi egyházi konzervatórium csembalótanára.

Vissza a kezdetekhez
Ferienčík – lánykori nevén Zahovay – Ágnes Párkányban nőtt fel. De úgy is mondhatnánk, a zenében nőtt fel. Zenész és zeneszerző apukája által körülölelte őt a muzsika. És nem akármilyen muzsika volt az! Zahovay Ernő neve nem csupán a városban volt legenda. A második világháború előtt az ő zenéjére táncoltak a fiatalok, a tangó mestere volt, saját szalonzenekarral járta az országot, a magyar és a szlovák közönség is szerette dalait, Budapesten lemezen adták ki szerzeményeit. A háború után pedig visszatért a német hadifogságból, és tovább alkotott – igaz, gyakran szembeszélben, hiszen hiába volt elismert zenész és zeneszerző, magyar nyelvű dalait nem adta le az állami rádió. Később, a kilencvenes években életművének egy részét – az akkor már idős zeneszerzővel és lányával együttműködve, illetve többek között Hernádi Judit közreműködésével – a rádió stúdiójában rögzítették. A hanghordozó a Még egy tangót címet viseli, de 1999-es kiadását már nem érte meg a párkányi zenészlegenda.

Ágnes szívesen emlékszik vissza azokra az időkre, amikor a Dunaparton álló – sajnos nemrégiben lebontásra került – egykori Zahovay vendéglőben kislányként twistet „rendelt” az apukájától, aki gyakran bűvölte el a vendégeket játékával. Kislányként, de később felnőtt zenészként is sokat tanult abból, hogy látta, hallotta apukáját zenét komponálni, ami gyakran egy-egy versszöveg megzenésítését jelentette. „Apukám gyakran kikérte a véleményünket, anyukámmal pedig – akinek jó zenei hallása volt, és gyönyörűen énekelt – szigorú kritikusok voltunk” – meséli huncut mosollyal a művésznő, akit egy Zahovay-dalhoz különleges emlék fűz. Dénes György versét, az Élt egyszer egy szőke lányt a zeneszerző éppen lányának komponálta.

A kör bezárul
A fiatal Zahovay Ágnes tehát olyan közegben nőtt fel, amely alapjaiban határozta meg a zenéhez fűződő viszonyát. Nem csoda, ha őt is – csakúgy, mint édesapját – elbűvölte a zongora. „Jazzt szerettem volna tanulni. Budapestre készültem, fel is vettek, de emlékszem az otthoni zongoratanárnőm szavaira, amivel édesanyámat fogadta, amikor megtudta, jazzel szeretnék foglalkozni: Azt akarja, hogy füstös, cigis kocsmákban és bárokban játsszon esténként? Ilyen jövőt szán maga a lányának?! – ezzel eldőlt a sorsom. Máig őrzöm a táviratot, amit Budapestre küldtem, hogy mégsem megyek” – idézi fel az ifjúkori eseményeket Ágnes.

A zene sokféle: beszélhetünk komoly- vagy könnyűzenéről, egyházi vagy világi, akusztikus vagy elektronikus zenéről, és még sorolhatnánk. Címkézhetjük sokféleképpen, ami azonban fontosabb kérdés, hogy igényes zenéről beszélünk-e. Hiszen egy tánczene is lehet magas szintű muzsika, de egy komolyzenei darab is lehet „olcsó”. Mégis sokan tévesen fennköltebb képzeteket társítanak a komolyzenéhez, pedig a zenészelődök is valószínűleg ugyanazt keresték a zenében, mint a mai kor muzsikusai. „Itt ér körbe az én történetem” – zárja a beszélgetést Ferienčík Ágnes. „Ugyanis – bár fiatalon jazzt szerettem volna tanulni – a barokk zenében ugyancsak megtaláltam a szabadságot, az improvizáció lehetőségét, amire mindig is vágytam.”