Csallóközi leventék német szolgálatban

„Családunk is cipelte a maga háborús terhét, amit emlegetni a szociban nem volt célszerű, manapság meg mintha idegen bolygón élnénk, szőnyeg alá söpörten hallgat, vagy ellenségkép festegetésével riogat a világégés lehetősége. Apám, nagybátyáim a második világháború katonái voltak, sajnos a korabeli fényképek nagyrészt elkallódtak a családi albumból. A meglévőkön anyai nagyapám, Horváth Gyula és öccse, Horváth Pista számomra ismeretlen időben pózoltak a fényképész masinája előtt.” 

Gazdag József, Jányok 

Erdészre volt szükség kilencszáznegyvenegyben a bevonultatott nagyapám helyére. Megoldásként apámat tizenhét évesen nagykorúsították, rábízták a vőki erdőgazdaságot. Negyvennégy szilveszterén a harmadik behívót már nem lehetett „elintézni”, kézhezvétele után, némi kis tartalékkal a hátizsákban, apámnak is be kellett sorolnia a somorjai járás falvaiból indított leventék menetébe. Az első napon gyalogmenetben Vereknyére, onnan tovább, saját koszton, alkalmi szállásokon, három nap alatt Bécsújhelyre meneteltek, ott bevagoníroztak ismeretlen úti céllal.  

Sokat ettek… álmukban 

Két hét alatt érkeztek meg a barakktáborba, a Keleti-tenger partjára. Útközben rommá bombázott állomások, városok lehangoló látványa kísértett, Németországban már teljes brutalitásával pusztított a háború, de a táborban csend volt, rend és tisztaság. Megérkezésük után néhányan átkíváncsiskodtak a közeli barakkban elszállásolt fiatalokkal ismerkedni. Alapiskolából alig kinőtt Hitlerjugend-fiúk voltak a szomszédok, és az odakíváncsiskodó néhány magyar leventét kékre-zöldre verték. Erre a pofátlanságra a leventék testületileg rohanták meg a szomszédokat, és megrakták őket betyárosan. Másnap mindenesetre sorakoztatták, elmasíroztatták az öntudatos fiatalságot. Apámékat szintén sorakoztatták, majd beöltöztették német egyenruhába.  

Megkapták a katona legfontosabb felszerelését (nem a puskát, azt csak később, hanem) a sajkát és az evőeszközt. Éjszakánként álmában hangosan csámcsogva tömte a hasát a legénység, de napközben is a sajka tartalma volt a legfontosabb téma. Közben alapkiképzést kaptak, gyorstalpaló híradós tanfolyamot végeztek, és a penemündei rakétakilövőkhöz is jutott a jányoki leventékből.  

Czére Lajos bátyám párszor felidézte levente kori emlékeit, miként eregették Angliába a V-1-eseket (Vergeltungswaffe, azaz megtorlófegyver – német fejlesztésű, pilóta nélküli robotrepülőgép, a mai harci drónok egyik elődje – a szerk. megj.). Mesélt arról is, hogy a háború végén hogyan jutott francia fogságba, és a nagy nemzet fiai miként géppuskázták végig minden éjjel a fogolytábort, reggelre teherautónyi hullával apasztva a volt ellenséget. Mint minden hadseregben, úgy ott is szerepet kapott az emberi faj legalja, söpredéke. Végül az amerikaiak elsokallták az ocsmány bosszúállást, falhoz állították a táborparancsnokot, és agyonlőtték, a rend helyre állt.  

A legdrágább krumpli 

Nagyjából március közepéig voltak apámék a mesterien álcázott táborban, állítólag még az erdő fái is be voltak építve a barakkokba, és mégis, a repülők egyre gyakrabban géppuskázták, bombázták az erdőt. Lehetetlenné vált a kiképzésük, és nyilván egyre égetőbb szükség volt katonákra, bevagoníroztak, és irány Berlin. Szükség szerint pályajavító alakulat voltak, gyújtóhasábokat távolítottak el a sínekről. A vasutak környékén rommá bombázott falvak, tanyák.  

Egész katonáskodásukat végigkísérte az állandó koplalás, némi ételért néha sokat kockáztattak. Valamelyik állomás közelében krumplis sáncot őrző német katonát próbáltak megkörnyékezni falubeli haverjával, Makay Lajossal. Amíg apám szerény némettudásával igyekezett a durván fellépő őrszem figyelmét lekötni, Lajos a sánc végét takaró ponyva alá csúszott. Az őr, puskacsővel lökdösve apám mellét, terelte félre a sánctól, de az a pár másodperc elég volt Lajosnak tűnőbe lépni. Lajos kenyérzsákja, zsebei, a keble is tele volt fagyos szeszkrumplival, az állomás környéki romokban fatörmelék volt bőven, a vagon kis kályháján krumpli főtt egész éjjel. Kettő-három darab jutott belőle fejenként a kompániának. Apám szerint soha az életben nem evett olyan drága krumplit.  

Ferit kiásták a földből 

És az élet, vagyis a vonat ment tovább, a leventék szerencséjére nem az előzetes parancs szerint Berlinbe, hanem dél felé. Halléban kibombázták a szerelvényüket, menekült ki merre tudott, apám egy kertben, barackfa alatt vészelte át a bombázást. Feri nagybátyámat bombarobbanás földtömege temette maga alá, de a bajtársai kiásták, túlélte az élve eltemetést, de élete végéig kissé akadozva beszélt.  

A riadó után sorakozó, néhány napig gyalogmenet, majd egy német laktanyában fegyvereket kaptak, puskákat, öt töltényt és sebesülésből felépült, új parancsnokot. Ő már ismerte a harci regulát, teherautókat szerzett, és bármennyire silány volt a menázsi, minden nap megkapták a járandóságot. Ami szintén kivívta az újoncok elismerését: egy konyháról evett a tiszt és a legénysége. A németeknél gyakran szerepelt az étlapon a művaj, műméz, és katonaként evett apám első ízben pudingot. Kocsonyának nézte, csak az édes íze és a lilás színe zavart bele a képbe.  

„Az a marha csaknem agyonlőtt!” 

Csehországban, Budějovice környékén telefonvonalakat vezettek, minden nap más szakmát végezve a póznák készítésétől a huzalok feszítéséig. A gyenge koszton leromlott legénység számos alkalommal összeroskadt az ötven kilós dróttekercsek alatt. Fogatolt szekerekkel magyar gyalogosszázad tartott pihenőt a közelükben. Oldalkocsis motorkerékpáron két SS-katona kanyarodott hozzájuk, le akarták fegyverezni a századot. Ketten. Kezdték a parancsnokkal, ő természetesen vonakodott átadni a pisztolyát. – Ne adja, hadnagy úr, ne adja! – biztatták az emberei. Rövid sorozat csattogott az SS géppisztolyából, a hadnagy elvágódott, a magyar katonák a két SS-t ezután szó szerint ronccsá lőtték. Dühükben még a motorkerékpárt is összelőtték, majd sorakoztak és továbbmentek. 

Néhány nap múlva zsidók tömegét terelte néhány SS-katona. – Hova viszitek őket? –  kérdezte az egyik őrt. – Hát csak hajtsuk! A menet vánszorgott, mögöttük néha lövés csattant, a lemaradókat tarkólövéssel egy szekrényes teherkocsiba rakatták a társaikkal.  

Apámékat riadóztatták, lőszert vételeztek, a parancs: bevetés Passau irányába. Felderítőket indított a parancsnok, apámék lőszeres ládákat raktak a teherautókra, menni kellett! A nehéz ládákat málházva alig lézengtek, bámész gyerekek, sajnálkozó asszonyok álltak a készülődők körül. Apám, hogy könnyebben jusson fel a platóra, az ott ácsorgó gyerek kezébe adta a puskát, hadd nyújtsa fel utána. A rakodást felügyelő német katona abban a pillanatban lerángatta az autóról, félretaszigálta, agyon akarta lőni, mert ellenség, azaz egy gyerek kezébe adta a fegyverét. Köré tömörülő társai mentették meg, amíg a parancsnokuk előkerült, és a fegyverrel hadonászó emberét parancsszóval el nem hallgattatta. – Az a marha csaknem agyonlőtt! – kommentálta apám még évek múltán is. Még tartott a rakodás körüli hercehurca, amikor visszatért az egyik motorkerékpáros felderítő. – Nem megyünk ám sehova, vége a háborúnak! – ordította, hogy mindenki hallja.  

Negyvennyolc kilósan ért haza 

Apám nyelvtudására alapozva hárman azonnal bementek a falu bírájához. Kiderült, hogy Komáromban szolgált a húszas években. Hivatalosan igazolta: a névsorban feltüntetett negyvenegynéhány személy kényszermunkára elhurcolt csehszlovák állampolgár (pedig akkor még magyarok voltak). Másnap a bíró (a háború mocskában is egész ember!) megszervezte a szállításukat, és elkísérte, átadta őket a legközelebbi szovjet parancsnokságon mint kényszermunkára elhurcolt személyeket. Kéttenyérnyi rántott húst kaptak ott az első étkezésre, puha kenyeret, apám a másnapra gondolva még az inge alá is csúsztatott. Pozsonyban mozdulni sem lehetett a szovjet seregtől, mégis kaptak némi harapnivalót, utána valamilyen szesz is kijárt, és egy hatalmas pödrés mahorka (kapadohány). Apám így Galánta és Jóka érintésével ért haza. – Mama, vigyázzunk, orosz jön! – hallotta a húga hangosra sikeredett figyelmeztetését, de a házőrző kutya már farkát csóválva ismerőst jelzett. Hazaért! Hatvannyolc kilóról negyvennyolcra fogyva, testben és lélekben kizsigerelve, de hazajutott 1945. május 17-én.  

Keveseknek volt ilyen szerencséje. Nagyapám szerint a háborúban nincsenek hősök, csak szerencsések és áldozatok. És ő már csak tudta. A nagy háborút elejétől a végéig szolgálta, öt harctéri kitüntetéssel a mellén, honvédból törzsőrmesterré emelkedve.  De maga sem tudott szabadulni a háború lelki terhétől. Gyerekként döbbenten figyeltem nagyapám szenvedését, a halálos ágyán, önkívületben markolva takaróját is a frontot járt: Roham! Tartalék előre! – suttogta kihunyó élete utolsó pillanataiban. Évtizedekkel a háború után. 

Összeállította: VI