Beszéljünk végre a nőkről is! - Második világháborús női sorsok

Hova tűntek a nők a háborús történetekből? Miért szólnak még a népdalaink is szinte kizárólag a férfiakról?
Úgy nevelkedünk fel, hogy a történelemórán nem tanulunk nőkről, az irodalomórán talán a huszadik századhoz érve hallunk először Janikovszky Éváról, egyébként mindenki múzsa vagy szerető. Nem ismerünk nőket, akik hősök. Márpedig a háborúkat a hősökhöz és az áldozatokhoz kötjük, és a hősök, a királyok évszázadokig férfiak voltak, egy-két kivétellel. Nem hallunk olyanról, hogy lehetett volna női hadvezér, női katona. Ha pedig sétálunk a városokban, és látjuk a második világháborús áldozatok emlékművét, rajta a nevekkel, még véletlenül sincs ott női név. Nincsenek rajta a gyerekek, akik ugyanúgy áldozatul estek a háborúnak.

A történészeket sem érdeklik a nők?
Ha megnézzük a nagyobb oral history adatbázisokat a háborúval kapcsolatosan, ott is főként azt látjuk, hogy megkérdezik a férfiakat, milyen volt leventének lenni, milyen volt a Don-kanyarban, a szovjet hadifogságban. Sokkal kevesebb esetben jut eszébe a – leggyakrabban férfi – kutatónak az, hogy megkérdezze a nőket, például Juliska nénit a szomszéd utcából, hogy milyen volt fiatal nőként átvészelni azt, amikor itt húzódott a front, és jött az egyik nap a szovjet, a másik nap a német hadsereg. 

Pedig, feltételezem, lenne mit mesélni…
Sajnos még családi szinten sem tudjuk, mi történt a nőkkel, mi történt a dédanyáinkkal, a nagyanyáinkkal a háborúban, mert nagyon sokszor arra, ami történt velük, egyszerűen nincsenek szavak. Akkor sem lehetett elmondani, miután megtörtént, és később sem lehetett ezeket az emlékeket továbbadni. Azt hiszem, Polcz Alaine volt, aki megtörte a jeget a magyar nyelvi közegben, és utána Pető Andrea lett az egyik legnagyobb szószólója az ügynek. Vagyis ha a háborúról beszélünk, akkor többek között a háborúban megerőszakolt nőkről is kell beszélnünk. És még ha nem is tudjuk számszerűsíteni az áldozatokat, de fel kell tárni ezeket a történeteket akár országos, akár regionális, de helyi szinten is.

Tehát tudatosítanunk kell, hogy a háború nemcsak a csatatéren zajlott, hanem ugyanúgy történt a fronttól távolabbi falvakban, az otthonokban is. 
Így van. És bár május 8-án a második világháború befejezésére emlékezünk, a társadalomkutatók, a történészek azt mondják, hogy ez a háború máig nem ért véget. Mert transzgenerációsan ezek a történetek és a következményeik továbböröklődnek. Széles körű kutatások zajlanak ezen a területen is arról, hogy miként öröküljük és örökítjük át ezeket a traumákat – hogyan működik az agyunk, mit hallunk meg, mit nem hallunk meg, mire reagálunk. De ez az „örökség” hatással van a viselkedésünkre is, például arra, hogyan keresünk munkát, kit választunk párnak, vagy hogyan neveljük a gyerekeinket. De természetesen fontos tudatosítanunk azt is, hogy melyik generációba tartozunk, ugyanis a nagyszüleink, akik még átélték ezeket a szörnyűségeket, másként hordozzák magukban a traumát, mint a gyermekeik, az unokáik vagy a dédunokáik. 

Térjünk vissza arra, amit korábban mondtál, miszerint a szörnyűségekről az érintettek gyakran azért nem tudnak beszélni, mert nincsenek rá szavak. Hogyan értsük ezt? 
Kutatásaim során Perbetén hallottam többször azt, hogy „őt is elvitték krumplit pucolni az oroszok”. Tudjuk, hogy volt egy nagy magtár, amit elfoglaltak a katonák, és azokat a nőket, akiket odavittek az oroszok, általában nemcsak konyhai munkára használták, hanem másra is. Senki nem tudta pontosan, mi történt ott. Ha tehát nincsenek szavak, például a háborúban elkövetett nemi erőszakra, az azt is jelenti, hogy nem tudunk beszélni a testünkről, a testrészeinkről, nem tudunk beszélni a szexualitásról békeidőben sem. Másrészt, ha egy olyan szintű borzalmat kellett átélnünk, amit előtte senkinek, és ezért váratlanul ért minket, akkor amíg történik, próbáljuk túlélni valahogy, úgymond disszociálunk – vagyis a testünk ott van, de a lelkünk nincs ott. És a későbbiekben is lehet, hogy az elménk lezárja teljesen ezt a történetsort, tehát emlékezni sem fogunk rá, nem fogunk tudni előhívni emlékképsort az eseményekről. A testünk viszont emlékezni fog rá. Lelki és fizikai reakciói lesznek. Gondoljunk csak arra, hogy sokan szifiliszesek lettek, vagy éppen terméketlenek az abortusz után. Nem beszélve arról, hogy szégyen kapcsolódott mindehhez, és maga a közeg is kivetette magából a „tisztátalan” nőt. Tehát az elhallgatás, a csend ilyen szinten is a túlélés eszközévé vált.  

Magyarázd el, kérlek, a disszociáció fogalmát.
A disszociáció tulajdonképpen egy túlélési stratégia. A jelenségről nemcsak a nemi erőszak kapcsán beszélünk, hanem olyan esetben is, amikor például a gyerek érzékeli, hogy a szomszéd szobában üvöltöznek a szülei, vagy a tanár, aki sokkal hatalmasabb nála, erőt fitogtat a tábla előtt, és neki esélye sincs arra, hogy ebből a helyzetből kimozduljon, és azért, hogy ezt túlélje, tulajdonképpen lehasítja magáról az érzelmeket. Hallja, mi történik, tud alapszinten reagálni, de általában az elméje valami másra fog koncentrálni. Például a lámpa sárga fényére, a légy zümmögésére, és semmi másra nem fog érzelmileg reagálni. Ha pedig a későbbiekben nincs kezelve a trauma, ez a disszociatív állapot egész életében el fogja kísérni az illetőt. Túlélő üzemmódban fogja leélni az életét, nem fog érezni. Ott lesz fizikailag, működik a mindennapokban, de benne marad egy saját maga köré kreált burokban. Ez tulajdonképpen az elménk védekező mechanizmusa.

Mit tudunk az elkövetőkről? Azokról a katonákról, akik nőket, de akár gyerekeket, időseket, vagy adott esetben férfiakat erőszakoltak meg?
Szinte soha nem tesszük hozzá ezekhez a történetekhez, hogy kik voltak az erőszakolók. Főként szovjet katonákról esik szó. De nagyon-nagyon nehezen kutatható a dolognak az a része, hogy vajon a magyar férfiak mit tettek azokon a területeken, ahol tovább állomásoztak. Vajon azok a férfiak, akik visszatértek a falvainkba a háborúból, azért is nem tudtak beszélni ezekről a dolgokról, mert áldozatiságukban részben elkövetők is voltak? Ismertük a nagyapánkat, ismertük a dédapánkat, aki lehet, hogy velünk édes volt, és együtt szedtük vele az almát a kertben, megtanított minket biciklizni, de hogy mit csinált áldozati helyzetben, tizen- vagy huszonévesen, nem tudjuk.

Milyen további témákat érint a világháborús női történetek kérdése?
Még nem beszéltünk például arról, hogy ételhiány, éhezés volt. Amikor el kellett bújni, a pincékbe, földbe ásott kis vermekbe vagy éppen nyúlketrecekbe bújtatták a nőket – mint például Perbetén –, és napokig ott kellett hogy legyenek. Mi történt ott? Hogyan lehetett túlélni a nagy hidegben, a gyerekekkel összebújva? Nem beszélünk ezeknek a következményeiről sem. Mint ahogy arról sem, mit éltek meg azok a nők és gyerekek, akikhez lelkileg meggyötört – például poszttraumás stressz szindrómás – férjek, apák jöttek vissza a frontról. Őket sem kérdezte, nem kezelte senki.

Mit tud kezdeni az utókor ezekkel a történetekkel? Nem éppen azzal traumatizáljuk a következő generációkat, ha ilyen súlyos és megterhelő eseményeket ismertetünk velük?
Senkit nem okolhatok azért, amiért nem foglalkozik ezzel a témával, hiszen ez fáj. Mindenkinek fáj – még 80 évvel később is. Kutatóként nehéz ezeket a történeteket hallgatni, de leírni is. Elmesélek egy bécsi esetet, amely érzékelteti, miért fontos ismernünk a családi történeteinket. Egy fiatal, huszonéves nő visszaemlékezéseit hallgattam. Bécsi orvosdinasztiába született bele, Bécs első kerületében, elit családba. A húszas évei közepéig nem tudta, mi történt a családjával a második világháborúban. Ő is elkezdte az orvosi egyetemet, de másfél év után abba kellett hagynia, mert az anorexiája annyira elhatalmasodott, hogy meg kellett menteni az életét. Félbehagyta az orvosi egyetemet, amit soha senki előtte a családban nem tett meg, és elkezdett pszichoterápiát tanulni. És a terápiás folyamat során rájött arra, hogy nemcsak neki vannak az evéssel problémai, hanem az anyukájának és a nagymamájának is. Mert mi történt a nagymamával? Bécs belvárosában élt ugyan, de itt is háború volt. Nem volt étel, le kellett menni a pincébe, és a gazdag lány is hetekig éhezett. Amikor pedig jöttek a felszabadítók, hozták a csokit, hirtelen mindent meg kellett enni. Emiatt később anyaként a gyerekeit túletette. Semmit nem szabadott otthagyni a tányéron, mert az tiszteletlenség, és legyél hálás, hogy nem kell éhezned. Amikor pedig a gyermeke lett anya, nem volt az ételhez semmiféle viszonya, mert gyerekként nem akkor és úgy evett, ahogy az elvárt volt. Felnőttként pedig a hűtője mindig üres volt, nem tudta megfelelően táplálni a gyerekeit. Azt a fiatal nőt, aki aztán később nagyon súlyos anorexiával küzdött. Szóval miért kell hogy tudjuk? Ezért. 

Mit lehet tenni akkor, ha már nincs kitől megkérdezni? Ha már nem élnek a szülők, nagyszülők? 
Sokan keresnek meg ezzel a kérdéssel. Ilyenkor érdemes visszagondolni arra, mi történt a gyerekkorban, hogy milyen volt e mellett az anya vagy apa mellett felnőni, mi volt az ő „bogara”? Amit talán nem is értettünk, de egész életében ragaszkodott hozzá. És általában ott a megoldás kulcsa. 

És még akkor is fel tudjuk ezeket oldani, ha csak sejtéseink, megérzéseink lehetnek velük, az őket ért traumákkal kapcsolatban? 
Nem feltétlenül kell tudnunk a pontos történéseket. Nem feltétlenül kell hogy kiderüljön az „igazság”. Mert az igazság mindig képlékeny. Az én szempontomból más az igazság, mint az elődeim nézőpontjából. De ha érzelmileg ezt az egészet helyre tudjuk magunkban rakni, és árnyalni, azzal már nagyon-nagyon sokat tettünk magunkért. 

És vajon társadalmi szinten miért kell ezekkel a történetekkel fogalkozni? 
Van egy amerikai kutató, aki a 80-as évektől kutatja az izraelieket – palesztinokat és zsidókat, vallásosakat és istentagadókat –, és arra jött rá, hogy teljesen mindegy, ki honnan jön, holokauszttúlélő-e, vagy sem. Ha van benne bármilyen szintű kezeletlen trauma, az hajlamosítja az embert a dep-resszióra és a szorongásra, egy idő után pedig az erőszakra. Mert amikor depresszióval és szorongással küzdök – ráadásul nem csak én, hanem a környezetemben mindenki –, akkor csak egy icipici szikra kell, egy megrajzolt ellenségkép, vagy annak az esélye, hogy megint nehéz idők jönnek, ínség lesz, és ez hajlamossá tesz engem arra, hogy megtámadjam a másikat, a másik ellen forduljak. 

Akkor tehát továbbra is érdemes olvasóinknak tollat ragadni, és elküldeni világháborús történeteiket a Vasárnap szerkesztőségébe.
Én azt gondolom, hogy a Vasárnap elképesztően sokat tesz azzal, hogy összegyűjti és közli ezeket a történeteket. Ugyanis az emlékezéshez közösségek kellenek, ez az egyik legalapvetőbb dolog. A Vasárnap ezzel a sorozattal teret ad az emlékezésnek, lehet róla beszélni, mert ő is leírta, meg ő is leírta, el tudom vinni az újságot, és leülhetek a mama mellé, hogy megkérdezzem, hogy is volt akkoriban, és akkor a mama is elmesélheti. Nagyon-nagyon-nagyon fontos mindez.