Apám fél karral tért haza a frontról, mégis irigyelték

Amikor apám negyvenkettő őszutóján hazajött a háborúból, nővérem, Zita már hároméves volt, én pedig éppen csak betöltöttem az első évemet, és elkezdtem egyedül totyogni. Zita nagy örömmel ugrott a katona bácsi nyakába, de én elhúzódtam tőle, hisz még sose láttuk egymást, és valójában azt se tudtam, hogy mit jelent az apa szó. Anyám elmondása szerint kimondottan féltem tőle, nemcsak a szőrös arca meg posztómundérja miatt, de azért is, mert hiányzott a bal alkarja. A csonka alkar valóban félelmetes lehetett egy egyéves gyerek számára.

Fakezével az asztalra csapott

Csak később tudtam meg, hogy apám tulajdonképpen pont azért jött haza, azért szerelték le, mert ellőtték a bal kézfejét, és mikorra bekerült a tábori kórházba, már csak az amputáció segített rajta. Más baja nem esett, ezért sokan nemhogy vigasztalták volna, de kimondottan irigyelték, hisz mehetett haza a szülőföldjére, a családjához. Nem tudtam én akkor azt se, hogy mi az a háború, de amikor aztán apámnak csináltak egy fából készült protézist, többször is átéltem, és ezért nem felejtettem el, hogy amikor kisebb-nagyobb társaságban, vagy éppen a kocsmában az került szóba, hogy mi is a háború, akkor apám először az asztalra csapott a fakezével, majd ledobta a kabátját, feltűrte az ingujját, lecsatolta a fakezét, és az asztalra tette. Ez a háború, kiáltotta.

„Nem volt ott semmi keresnivalónk”

Amikor már nagyobb gyerek voltam, átéltem azt is néhányszor, hogy mindenféle vitákban apám mindig az oroszok védelmére kelt. Nem volt ott semmi keresnivalónk, hajtogatta nemegyszer. Nem szerette azt se, ha valaki ruszkiknak nevezte az oroszokat. De nem szerette a németeket se, nyíltan kimondta mindig, hogy ők kergettek bele bennünket az esztelen háborúba. Ugyanakkor nem emlékszem, hogy mesélt volna a háborús élményeiről. Lehet, hogy anyánknak mesélt ezt-azt, de abban se vagyok biztos. Emlegette persze a sztálinorgonákat, vagyis a katyusákat is, meg azt, hogy néha minden fa mögött egy partizán rejtőzött. Emlékszem, hogy fiatalkoromban több kortársam is elmondta, hogy az ő apja is keveset mesélt a háborúról. Ha meséltek is, nem a harcokról, a partizánvadászatokról, hanem a Don-kanyartól való hazafelé menetelésről vagy a szibériai fogságról. Már felnőttkoromban többször is szóba hoztam, hogy meséljen már valamit a fronton eltöltött majd két évéről, de csak azt mondta egyszer, hogy alapjában véve szerencsés fickó volt, mert géhás volt, hadtápos, vagyis a gazdasági hivatalhoz tartozott, melynek az utánpótlás volt feladata. Elmondta azt is, hogy csak falusi gyerekeket ültethettek a kocsikra, hisz a lovakhoz és a kocsihoz érteni kellett. „A környékről csak én meg egy szomszéd falusi gyerek, a Dózsa Pista voltunk a géhánál.”

Pocsék volt a német koszt

Egyszer arról is mesélt, hogy milyen pocsék volt a német koszt. Otthonról nem tudták biztosítani a magyar élelmet. „Gyakran nem kaptunk mást, csak egy szögletes kenyeret egész napra, egy deci pálinkát, hat darab német cigarettát, majd reggelente tíz deka vajat, feketekávét, három deka cukrot és két szivart. Voltak, aki még ezt is dicsérték. Mivel én nem bagóztam, a cigarettákat és a szivarokat mindig elcseréltem valamire, vagy eladtam.”

Megjegyzem még, hogy apám a katonaságnál elvégzett valamilyen számvevői tanfolyamot Komáromban, és aztán egész életében hű maradt a könyveléshez. Belépett a szövetkezetbe is, és nemegyszer emlegette, hogy valójában ő irányítja a szövetkezetet, nem az elnök meg az agronómus, akit még nyilvánosan is agromókusnak szokott nevezni.

Ám a harcokról sohasem volt hajlandó beszélni. Először azt mondta, hogy az nem gyerekeknek való, aztán meg azt, hogy felejtsük el. Amikor hetvenkét éves korában meghalt apám, már én is az ötvenhez közeledtem, anyám azt mondta, hogy most már az enyém apám katonaládája, amelyben Isten tudja, milyen kincseket és emlékeket szedett össze és rejtegetett ötven év alatt.

Kerülte a templomot

A katonaláda tartalma azt az érzést keltette bennem, hogy apám nem hitt sem a papoknak, sem a tiszteknek. Hogy már a háború előtt is istentagadó lett volna, azt még anyám se tudta. De ő is megerősítette, hogy a frontról való hazatérése óta csak akkor volt templomban, amikor Zita és én esküdtünk, meg a gyerekeinket kereszteltük. Anyámnak nem tiltotta a templomot, még azt is eltűrte, hogy anyám vasárnap először elment templomba, és csak aztán fejezte be a vasárnap ebéd elkészítését. Zita eljárt anyámmal a templomba, nekem nem kellett járnom, hogy apám ne legyen vasárnap délelőtt egyedül. Aztán csak a konfirmáción voltam a templomban. Középiskolás koromban aztán néhányszor elzavartak engem is, hogy csak hallgassam jól a pap dumáját, hogy megértsem, ő miért kerüli a templomot és a papokat.

Kurszk mellett

A további kézírásos papírlapok meg cetlik aztán sok mindent megmagyaráztak, mert a háborús idők dokumentumai voltak, akárcsak Dózsa Pista versei, amelyekről a későbbiekben még szó lesz. Először apám néhány frontélménye villant fel a lapokról, de voltak ott olyan cetlik is, amelyeken nem apám kézírása volt. Apám jegyzetei mintha naplónak készültek volna, de aztán csak néhány eseményt és élményt jegyzett fel. Köztük voltak Komlósi Géza feljegyzései is, az alábbiakban ezekből idézek.

„Rettenetes volt a sok gyaloglás, volt nap, amikor negyven kilométert is gyalogoltak a bakák, gyakran sárban, vízben. Néha napközben nem volt érdemes kiönteni a bakancsukból a vizet. Többen is felkéredzkedtek a kocsira, de nem volt szabad senkit se felvennünk, a kocsi teli volt élelemmel, kímélni kellett a lovakat is. Morogtak is sokan, hogy a sereg jobban kíméli a lovakat, mint a bakákat. Aztán már megtudtuk, hogy csak 10-20 kilométerre vagyunk Kurszktól. Minden éjjel bombatámadások voltak, ez rettenetes dolog. Biztos vagyok benne, hogy most sokan becsináltak a gatyájukba. Három-négy bomba is egészen a közelünkben esett le.

„Nem olyan asszony volt”

Beálltam a kocsival egy lebombázott ház udvarára. A ház azonban olyan romos volt, hogy nem volt alkalmas szálláshelyre. Aztán megláttam, hogy a kert mögött egy másik, kisebb ház áll, és füstölög a kéménye. Istenem, ha ég a tűz, talán még meleg víz is akad. Hetek óta csak hideg patakokban meg folyókban mosakodtunk, a vérmesebbek még meg is fürödtek. A kis házban egy fiatalabb asszony, egy kislány és egy vénasszony volt. Kézzel-lábbal elmagyaráztam az asszonynak, hogy meleg víz kellene lemosakodni. Felajánlottam neki fél kenyeret és egy halkonzervet. Bólogatott, hogy megértette, és rögtön fel is tett a sparheltre egy nagy fazék vizet. Aztán a kis kamrába egy nagy teknőt állított be nekem. Amikor meglátta, hogy előveszem a szappanom, ki akarta cserélni a szardíniát a szappanra. Neki adtam a szappant is, nekem még volt kettő. Hálából az asszony az ágyban adott fekvőhelyet. Végre jól lefürödtem, és jót aludtam. Csak reggel jutott az eszembe, hogy éppenséggel elmetszhette volna a torkomat is, de hát nem olyan asszony volt.”

Harc a partizánokkal

„Korábban úgy döntöttem, hogy nem érdemes semmit se feljegyezni, hisz innen élve nem jut haza senki se, de még egy dolgot most mégis feljegyzek, mert ezen bizony el kell gondolkodni. A németek most egy partizánosztag ellen vetettek be bennünket. Kizavarták harcolni nemcsak a kocsisokat, de még a szakácsokat is. Megint egy erdőből kellett volna kifüstölni a partizánokat. Mondtuk többször is, hogy mi nemcsak a partizánok ellen harcolunk, de az erdők ellen is, hisz azok mindenhol az oroszok oldalán állnak. Az első támadásunkat a partizánok visszaverték. Csak puskáik, géppisztolyaik és aknavetők voltak ugyan, de nagy volt a tűzerejük. Erre az akciót vezénylő német ezredes két géppuskát állíttatott fel a mieink háta mögött, és parancsot adott az újabb támadásra, majd elhajtott. A mieink csak lassan nyomultak előre, vissza-visszakúsztak, a két géppuska megeresztett néhány sorozatot a mieink talpa mögé. Erre jobbról, majdnem a két géppuskafészek háta mögül, négyen elkezdtek rohanni a géppuskák felé. Aztán lelőtték a négy németet, majd a gépfegyvereket a magyarok mögött várakozó németek ellen fordították, és tüzet nyitottak. A németeket meglepte a tüzelés, alig viszonozták azt, felugráltak a teherautóikra, és elhajtottak. A mieink visszafordultak, ketten pedig a vállukra vették a gépfegyvereket, és elindultak az erdő felé. Majd a fejük fölé emelték a fegyvereket, és úgy mentek be az erdőbe. Nemcsak ők vették biztosra, hogy az oroszok nem lőnek rájuk, biztosra vettem én is. Két német gépfegyver sokat megért a partizánoknak.”

Ezek voltak apám feljegyzései és cetlijei. Szinte hihetetlen, de ezek autentikus feljegyzések. Amikor apám az asztalra csapott a fakezével, hogy ilyen a háború, akkor ő tudta, hogy miről beszél.

Folytatása következik.