Amikor partizánok garázdálkodtak Nádszegen

Tisztelt szerkesztőség! 

Nagy Margit vagyok (született Csóka), nádszegi lakos. Ha megérem szeptember 20-át, akkor töltöm be a 80-ik évemet. Jelenleg nem vagyok a Vasárnap előfizetője, de évekig az voltam, most pedig a barátnőm hozza el nekem mindig a lapot Dunaszerdahelyről, miután kiolvasta. Üdvözlöm a szerkesztőség minden tagját, jó egészséget és sikeres munkát kívánok: 

Manyi néni 

Édespám, Csóka Lojzi 1903-ban született, 1987-ben halt meg. Édesanyám 1913-ban született, 1975-ig élt. Négyen voltunk testvérek, István, Erzsébet, Laci és én. Nagyon sajnálom mindannyiukat, nem is tudom, hogy a Jóisten miért engedte, hogy én ilyen sokáig éljek. Szüleim negyvenegy évig éltek együtt szeretetben, de sok viszontagságot is el kellett viselniük. Édesapámat 1941-ben elvitték katonának, és csak 1944 karácsonyára engedték haza. Sajnos a katonaéveiből nincs fényképem róla. 

Hófúvásban, 50 kg-os csomaggal 

Megvan viszont az első családi fényképünk, amely még a csehországi deportálás idején készült. Családunkat ugyanis 1947 februárjában felszólították, hogy másnap reggel 5 órára, 50 kg-os csomaggal legyenek készenlétben. Teherautóra pakoltak minket, majd hófúvásban elvittek Galántára, ahol tehervagonba kényszerítettek. Én akkor csak másfél éves voltam, anyukám elbeszélése alapján tudom felidézni a történteket. Sokszor elmesélték a szüleim, nehogy elfelejtsük, mi történt velünk. Napokon át mentünk, Prágában mozdonyt cseréltek, Žatec és Louny közötti majorba szállítottak minket. Ott kiutaltak nekünk egy házat, ahová beköltözhettünk. Később tudtuk meg, hogy innen szudétanémet családokat költöztettek ki. Volt, ahol félig főtt ételek maradtak utánuk a konyhában a sparhelten, mert nekik még annyi időt sem hagytak, hogy össze tudjanak rendesen pakolni. 

Azon a környéken főleg komlót termesztettek, a szüleimnek is a komlóban kellett dolgozniuk, ahogy erről a másik fényképünk is tanúskodik. Voltak ott családok Nagymácsédról, Keszegfaluról és Kéméndről is. A nagymácsédi családnak, Rózsa Imrééknek ott született meg Genovéva lányuk, anyukámat kérték fel keresztanyának. Miután később hazaköltöztünk, tartottuk velük a kapcsolatot, egyszer meg is látogattuk őket Mácsédon, volt egy Margitka nevű lányuk, egy Imre nevű fiuk és a legkisebb, Genus. A keszegfalusi családnak, Buzássyéknak, ha jól emlékszem, volt egy Magdi nevű nagylányuk, aki ott ment férjhez, Fercsi nevű fiuk pedig István bátyámmal lehetett egyidős. 

Születésem után ránk rúgta az ajtót 

Visszatérek a születésem idején történtekhez. Apukám Úrföldön kapott munkát a gazdáknál, bármilyen munkát elvállalt, csak hogy el tudja tartani a családját. Épp a születésem napja előtt vonultak át a falun a szlovák partizánok, és erőszakoskodtak a lakosokkal, italt, pálinkát követeltek, és már akkor sem voltak józanok. Az egyik háznál a kazal mellől egy suhanc parittyával meglőtte az egyik katonát, erre segítséget hívtak, és elkezdték összefogdosni a férfiakat az egész faluból, a templomba zárták, közben össze-vissza verték őket, még a papot és az orvost is. Valakinek sikerült kiszöknie Úrföldre, és figyelmeztette az ott dolgozó nádszegieket, hogy ne menjenek vissza a faluba, mert mindenkit agyba-főbe vernek puskával. Mikor anyukám ezt meghallotta, elkezdett vajúdni. Megkérte öregapámat, hogy hívja el a bábát. Róza néni, a bába el is jött, elég gyorsan megszülettem, és épp csak rendbe tett bennünket a Róza néni, hajnali négy óra volt, amikor egy partizán berúgta a szoba ajtaját, és máris odaugrott az ágyhoz, és szuronyos puskával készült a dunyhába beleszúrni, mert azt hitte, hogy férfi van elbújva a fölpúposodott dunyha alatt. Persze anyukám elnyerítette magát, meg én is fölsírtam, Róza néni meg fölkapott, és mutatta a katonának, hogy épp most születtem, s szidta a maga nyelvén. Akkor a partizán valamit hebegett, bocsánatkérően fejet hajtott, és elrohant. Hát ez az én születésem története. A mai napig, amikor a fiatalok robbantgatják ezeket a petárdákat, majd kiugrik a szívem. 

Szegénykém azóta is vár... 

Még azt elmesélem, hogy a bátyám, István halálának tizedik évfordulóján otthon voltam, mert a munkából hazafelé (óvodában dolgoztam szakácsnőként) a járda mellett kibicsaklott a lábam, és be kellett gipszelni. Egész nap valahogy furcsán éreztem magam, gondoltam, kimegyek, és kinyitom az előszoba ajtaját, engedek be friss levegőt. A kulcsot a zárba illesztettem, majd kiestem a bejárati ajtón, a tekintetem a lámpára esett, és abban a pillanatban jutott eszembe, hogy pont tíz éve halt meg István bátyám. Mondom hangosan: no, bátyus, megyek utánad! De felkelni nem tudtam, forgott velem a világ. Úgyhogy szegénykém azóta is vár. Csak segítséggel tudtak bevinni, de többet erről már nem írok, mert az egy regényre való volna. 

Összeállította: VI 

Olvasóink által beküldött családi történeteket találnak még Krónikás rovatunkban, illetve itt és itt is.