Alkotás közben megnyílik a lélek

„Olyan szerencsém volt, hogy többször láttam Kaszás Attilát játszani, sőt A Padlást is az eredeti szereposztásban. Alkalmam is volt vele személyesen beszélgetni. Nagyon szerettem. Felejthetetlen alakításai voltak! Az iránta érzett tiszteletből lett az apartman neve Padlás.”  

A falon két kép is szerepel az előadásból. Emese arról mesél, hogy szeretné, ha nem csak a mozaikképeken és a fotókon jelenne meg A Padlás motívuma. Azt tervezi, hogy ha valaki belép ebbe a lakótérbe, akkor Süni és Rádiós duettje, a Csupa-csoda padlás szólaljon meg. Számára ez az apartman pontosan erről szól. Egy olyan helynek álmodta meg, ahol két ember története kibontakozhat. „Mint amikor a Rádiós rájön, hogy Süni mindvégig ott volt az orra előtt, és szereti.” 

„Mikor mi ideköltöztünk, akkor a fölöttünk lévő utcában nem volt kielégítő módon megoldva az esővíz-elvezetés, onnan ömlött be ránk az eső, és mosta alá a majd 200 éves házat. Elmentem a testületi ülésre, és szóltam, hogy hamarosan megsüllyedhet a fölöttünk lévő a templom is, ha sürgősen nem tesznek valamit. Kijöttek a szakemberek, felmérték a helyzetet, és megcsinálták az egész támfalrendszert, és ezáltal nemcsak minket mentettek meg, hanem a felső utca vízelvezetése is megoldódott. Aztán csak néztük a padlást, hogy mit lehetne vele kezdeni.” 

A tulajdonosok kiürítettek mindent, fonott ládákat, vájt teknőket, régi, sváb levelezéseket... és nekiálltak a tetőtér beépítésnek. Odalent, a kertjükben közben életre kelt az alkotóház, ahol mozaik workshopokat is tartanak, a hosszú távú tervük pedig az, hogy a padlásapartman és a mozaikolás valahol egymásba folyjon.  

„Ha valaki eljön ide megszállni, szeretnénk, ha megkapná hozzá az alkotás élményét is.” 

Amíg a kismarosi padlást egy musical, a család másik két, kiadó lombházát a költészet, konkrétan Weöres Sándor kézírásos kötetének verse ihlette:  

„Ketten a lombban 

mikor nyugalom van...” 

Az Árnyas dió elnevezés elég egyértelmű, a fa lombja teljesen betakarja a házat. A Nászház a fán nevű lombházat az hívta életre, hogy legyen egy hely, ahová el lehet bújni, ami valóban a pároknak szól.  

Az Árnyas dió lombház mennyezetén Weöres Sándor-versek olvashatók, melyet Würtz Ádám rajzai egészítenek ki, ezek József Attila Eszmélet-versciklusára készültek. A Nászházban Reich Károly gyönyörű, erotikus töltetű rajzai láthatók a falakon, valamint szerelmes versek: a magyar és világirodalom néhány kincse, magyar, olasz, angol nyelven. 

A család étkezőasztalánál beszélgetünk a lombházakról, mögöttünk egy hatalmas könyvespolccal és a gyerekeik rajzaival, festményeivel. Aztán továbbmegyünk a műterembe. Meglepő látvány fogad, ragasztók, fogók, csipeszek, csempedarabkák... és egy lány, aki épp kávézóasztalt készít. Üvegkavicsból és tengerkék, valamint púderrózsaszín csempéből rakja ki a lágy hullámzást. Éleket illeszt egymáshoz, kaparja a csemperagasztót, fogóval roppantja szét a nagyobb darabokat. Zúz, tör, és közben valami egészen törékenyet alkot, finom mozgásokat rajzol egy hétköznapi tárgyra. 

Az édesanyját közben a workshopokon megjelenő érzelmekről kérdezem. 

Zirig Emese eredeti foglalkozása gyógypedagógus/pszichopedagógus. Amikor elkezdte a mozaik alkotóműhelyt, nem is remélte, hogy az alkotói folyamatok közben lelki mélységek nyílnak meg a résztvevőkben.  

„Kezdetben a produktum volt a cél. Hogy a darabok a helyükre kerüljenek, hogy a mű megszülessen… De közben kiderült, hogy meg-megnyílnak az emberek. Akár a meghatottságtól elpityerednek, vagy önfeledten kacagnak. A háttérben szóló zenére elábrándoznak. Az alkotói folyamat alatt mély beszélgetésekre is sor kerülhet. És egy kiállítás is született 2024-ben, melyet Vályi Horváth Erika art coach és műfordító nyitott meg. Ahová az alkotók visszahozták a műveiket, azokat is, amiket otthon készítettek a kismarosi workshop óta eltelt időben, hiszen az alkotó folyamat nem áll meg egy hétvége után.” 

Mögöttünk egy mozaiklapos asztal van, erről is mesél. Hogy több van azon néhány szép, kék csempénél. Van azon olasz csempe, az édesanyja a tortatartójának darabkái, egy szicíliai, széttört váza, a nagymamája porcelánja. A képeibe szívesen belemozaikolja, ami csorba, törött. Régi tányér, egy kedves bögre füle, örökölt porcelán így él tovább, egy másik műben.  

Az első inspirációt egy barátja adta, aki még Dunaszerdahelyen csinált csempedarabokból fürdőszobát. Aztán egy Gaudí-ajándékkönyvvel folytatódott, majd egy barcelonai és egy ravennai úttal.  

„Ravenna! Az a legmagasabb szint, a bizánci a mozaikolás csúcsa. A ravennai templomokat, sírhelyeket látva rázott a hideg.” 

A technikáról kérdezem, mire elmeséli, hogy kénytelen lenne azokkal az anyagokkal dolgozni, amelyek itthon is fellelhetőek, de igyekszik felkutatni a színes kerámiacsempéket. Mostanság a kínálatban leginkább nagy méretű, bézs vagy szürke színű csempék vannak, ez a divat. A színes alig vagy nehezen elérhető.  

A szobrászok látják az anyagban a formát, amit ki akarnak szabadítani… „Én látok valamit, amiből más lehet, mint ami volt. Átalakul. Újjászületik. Látok egy fürdőszobát, unalmas, csúnyácska hetvenes-nyolcvanas évekbeli csempéket a falon, és az jut eszembe, hogy de szívesen összetörném.” Először pusztítasz, hogy alkothass?  

Emese először mindig hagyja, hogy a workshop résztvevői felvegyék a védőszemüveget, és törjenek-zúzzanak erőből, és csak utána mutatja meg, hogyan kell csippentővel a kívánt formára alakítani a darabokat.  

„Ez elsősorban nem arról szól, hogy 15-20 ezer forint/négyzetméteres áron megvásárolom a csempéket, amiket összezúzok, hanem arról, hogy a résztvevők és én magam is felkutassuk a nagymama, a szomszédok régi csempéit, csetreszeit, vagy amiket egy felújítás során lecserélnek, és abból dolgozzunk. Az újrahasznosítás elsődleges szempont. Ami másnak szemét, az nekünk érték. 

Az alkotóknak nem szoktam témát meghatározni (bár a legutóbbi Facebook-eseményben a nyár szerepelt címként), sokkal jobban szeretem, ha maguktól indulnak el.” A reggeli kávézás, teázást közben könyveket, művészeti albumokat lapozgatnak, Gaudí, Hundetrwasser munkásságával ismerkedhetnek meg a résztvevők. Majd a műhelyben megkezdődik az ötletelés, a tervezés, a rajzolás és végül a mozaikolás.  

„Soha nem gondoltam ezt művészetnek nevezni. Ez egy olyan alkotói folyamat, amely során lelki mélységekbe és magasságokba is betekinthetünk, de van, hogy megmaradunk a kellemes beszélgetés szintjén. Semmit nem erőltetek. A gyógypedagógiai munkámban találkoztam azzal az előítélettel, hogy ha kimondod a terapeuta elnevezést, sokan feltételeznek valamiféle diszfunkciót.” Fejlesztő pedagógusként Emese a mozaikolást munkaidőben, az iskolájában is végezheti. Idén egy nagyobb méretű Szent László-portré született a foglalkozásokon, amit a gimisek a suli logója alapján készítettek. Büszkén mutatja a felvételeket a végeredményről, meséli, hogy alig találtak arany csempét a szent glóriájához. Tervezték, hogy a kép hátterét inkább megfestik, végül azt is kimozaikolták. A mozaikot a gimnázium lelkésze avatta fel. „Mikor befejeztük, máris kérdezték, hogy mikor mozaikolunk ismét. Mondtam, gyerekek, most hagytuk abba. Aztán kinéztem az ablakon, a nagy, ronda betonkerítésre. A gyerekek kirohantak a mérőszalaggal, tanárnő, ez 12 négyzetméter, erre ötletelni, tervezni kezdtünk, és két hét alatt megfestettünk egy színes, vidám vízparti jelenetet, ami, azt hiszem, evidens itt a Dunakanyarban.  A halakat, kagylókat festetlenül hagytuk, azokat szeptemberben mozaikolni szeretnénk.” 

Azt mondja, a gyerekeknél ugyanúgy beindulnak azok a lelki folyamatok, mint a felnőtteknél. Vagy megnyílnak, vagy épp az, aki azelőtt harsány, hangos volt, az alkotásban lecsendesül. A zárkózott azonos hullámhosszra kerül a többiekkel, mind együtt alkotnak. „És én hátraléphetek.” 

A beszélgetésünk után visszasétálunk a felső utcába, a padlásunkra, a tengerkék bútorok, az új életet kapó biedermeier szekrény és a mozaikkal kirakott lépcső díszletei közé. A képeken halak mint a kereszténység ős- és óegyházi szimbólumai. Vár ránk a késő délutáni fürdőzés a Dunában, majd másnap a Kisoroszi Szigetcsúcs, vadregényes tájak és aprócska, eldugott szigetek, homok- és kavicszátonyok. „Ez az én szigetem, az pedig a tiéd.” „Ez a mi szigetünk.” Amikor este megérkezünk, a műhelyből jazz szól. Emese mozaikozik. Búcsúzkodunk, de nem hosszú időre. Augusztus közepén újra visszatérünk. Akkor épp Duna-virágzást ünnepelni. S talán ősszel a lombházba is bekuckózunk. 

Gyönyörű mese, szépen gurul. Csoda, hogy létezik egy ilyen hely.