Akit a rizling királyának neveznek: Miroslav Petrech

A bélai kastély éttermében kávézunk. Beszélgetőpartnerem különleges szlovák–magyar keveréknyelven beszél. Nem idegen ez számomra, hiszen jól emlékszem rá gyerekkoromból, a nyolcvanas-kilencvenes évekből Muzsláról. Akkoriban olyan emberként ismertem meg, akinek mindig mindenkihez volt néhány kedves vagy vicces szava – most is kedélyesen és könnyedén társalog hol magyarul, hol szlovákul. És még egy dolog eszembe jut: akkoriban a faluban mindenki így hívta: a „kismérnök”.

A kezdetek
„Amikor a hetvenes években Muzslára érkeztem, a szövetkezetben senki nem beszélt szlovákul, kivéve az akkori főnökömet, Koňuch mérnököt. A felettesem volt, így ragadt rám a kismérnök megnevezés – mint a mérnök segédje. Vannak, akik máig így ismernek”, idézi fel a kezdeteket Miroslav Petrech.
De hogyan került a bošácai származású fiatal – aki Modorban, majd Brünnben és Lednicén tanulta ki a szőlőtermesztés mesterségét – éppen Muzslára? „Nővérem a hatvanas években a muzslai iskolában tanított szlovákot. Nyaranta gyakran meglátogattam, és megtetszett a vidék”, hangzik a válasz. Arra a kérdésre, vajon más mentalitású volt-e a dél-szlovákiai magyar vidék, mint a bošácai környezet, nemmel válaszol. „Az emberek kedvesen fogadtak. Az 55 év alatt soha senki nem csinált nemzetiségi kérdést abból, hogy szlovákként itt vagyok.”
De a bizalmat bizony el kellett nyernie eleinte. „Nálunk nincs olyan iskola, ahol azt lehet megtanulni, hogy hogyan kell bánni az emberekkel. Bármilyen jó szakember lehetsz, ha nem tudsz az emberekkel bánni. Amikor fiatal voltam, nem tudtam, hogyan kell 90 embert irányítani. Ha valamit el akartam érni, az ő észjárásukkal kellett gondolkodnom. Nem mindenki fogadta könnyen, hogy egy fiatal dirigáljon, bár én mindig közvetlen voltam, elbeszélgettem az emberekkel. Sokan a családi problémáikba is beavattak. Volt olyan, hogy otthon, a kis bérlakásom nappalijában gyakoroltam az oltást, hogy ne valljak szégyent az öreg szakik előtt. De csak egyszer kellett megmutatnom, átmentem a vizsgán”, mondja nevetve az idén 81. életévét betöltő borász.

Kézzel-lábbal kommunikáltunk
A szlovák anyanyelvű fiatalember attól sem jött zavarba, hogy egész nap magyarokkal volt körülvéve. „A szövetkezetben dolgozó férfiak még csak-csak tudtak néhány kifejezést, hiszen általában a katonaságot szlovák vagy cseh vidéken töltötték, onnan ragadt rájuk valami, de az asszonyokkal más volt a helyzet. Velük kézzel-lábbal kommunikáltunk, de egy idő után belejöttem a magyar nyelvbe is.” Olyannyira, hogy három évvel később már előadásokat tartott magyar nyelven a környék falvaiban Korpás Andrással, a neves kürti szőlőnemesítővel, akit már az egyetemi évek óta jól ismert. „Bandival igyekeztünk elmagyarázni az embereknek, hogy milyen hibákat vétenek. Az idősebbekkel nehezebb volt, ők még ragaszkodtak a régi szokásokhoz. Gyakran az volt az érv, hogy a nagyapám, az apám is így csinálta – én is így fogom. 35 éve kezdtünk borkóstolókat és borversenyeket szervezni. Az emberek eleinte nem mertek jönni, féltek. Meg is értem, hiszen ez olyan, mintha meztelenre vetkőznél mások előtt”, tudjuk meg a szakembertől.
A falusiak tehát egyre inkább megbíztak a „kismérnökben”. A szőlőhegy ugyanis a falu közös ügye volt. A muzslai szőlő pedig védjeggyé vált – biztosítékká a minőségre. „Ha vittük leadni a szőlőt a párkányi borászatba, tudták, hogy jó alapanyagot kapnak. A muzslai az mindig muzslai volt.” A nyolcvanas években virágzott a szőlőtermesztés, sok pénzt hozott a falusiaknak. Volt év, hogy 3,5 millió koronát hordott szét a postás a községben – ennyi volt az eladott szőlőért járó díj, meséli büszkén a borász.

A kilencvenes évek tanulsága
Nagy változást hoztak azonban a kilencvenes évek, amikor a szőlő felvásárlási ára a felére, sőt az alá csökkent – többek között a nagy konkurencia, a szabadpiac, a káros privatizáció hatására. „Olyanok vettek át borászatokat, akik nem értettek a szőlőhöz, csak a pénzt várták belőle”, idézi fel a rendszerváltást követő időszakot a mérnök. „A faluban sokan mondtak le akkor a szőlőtermesztésről, a szövetkezetben is bizonytalanná vált a helyzet. Én pedig azt mondtam az egyik gyűlésen, hogy a muzslai bort híressé teszem a világon.” Ez így is lett.
Miroslav Petrech is belekóstolt akkoriban a vállalkozásba – felemás sikerrel. Nem a szőlővel voltak gondok, hiszen addigra már hatalmas szakmai tapasztalattal bírt, de egy vállalkozás az anyagiakról is szól. „Addig csak annyi közöm volt a pénzügyekhez, hogy tudtam, mikor érkezik a fizetés a számlámra. A cégben csak a szőlőtermesztéssel foglalkoztam, az anyagiakat a tulajdonostársamra bíztam. Ez hiba volt. Azt mondják, a saját kárán tanul legjobban az ember. Drága tapasztalat volt”, mondja évtizedekkel az események után is keserű szájízzel a borász.

Új utakon – a szomszédban
Muzsla szomszédos települése Béla, amely különös nevezetességgel bír – kastélya szemet gyönyörködtető látvány, a falu ékköve, amelynek története századokra nyúlik vissza, a pincéje pedig már 1742-ben megvolt. A szárazok során több tulajdonosa is volt, de a huszadik század második fele mostohán bánt vele. Az épületnek hosszú évtizedekig kellett várnia, hogy felébredjen Csipkerózsika-álmából, és visszakerüljön korábbi tulajdonosához, az Ullmann családhoz, akik számára a huszadik század elején nyári rezidenciaként szolgált. Ullmann György báró 1945-ben kényszerült Svájcba emigrálni, unokája, Ilona von Krockow 2000-ben vásárolta vissza az épületet és a családi birtokot az államtól. A kastély hotelként épült újjá, tulajdonosa pedig szerette volna újraéleszteni a családi borkészítés hagyományát is, ezért a grófnő a családba beházasodott, neves, német borszakértővel, Egon Müllerrel karöltve pincészetet alapított – a Château Belát. Ehhez hívták meg a helyi legendát, Miroslav Petrechet, aki eleinte csupán besegített a pincészet működésébe, de néhány év múlva már a kastély felújított pincéjében dolgozta fel a muzslai szőlőt. „Mindig is egy saját borászatról álmodtam”, mondja, és ha nem is pontosan, de a bélai kastélypincészet által a vágya teljesült. A muzslai szőlőt pedig hamarosan világhírűvé is tette, mint ahogy azt a kilencvenes években megjósolta.

Az igazi mester
A bélai pincészetben előállított bor jelentős hányadát külföldön értékesítik. Miroslav Petrech időnként kap telefonhívást ismerősöktől, de akár ismeretlenektől is, hogy éppen a világ mely pontján kóstolták a borát. „A minőséget mindig tartani kell. Ha egyszer becsapod a vásárlót, akkor többet nem fogja megvenni a borodat. Ha látom, hogy rossz évjárat van – szerencsére, csak egyszer volt ilyen, a 2010-es –, akkor azt nem dobom piacra. 

Nem ismerek olyan borászt, aki rossz szőlőből jó bort készít. Jó szőlőből rossz bort sokan képesek. Szokták azt is mondani, hogy a Petrech a rizling mestere. De az igazi mester nem én vagyok, hanem a természet maga.”

A muzslai szőlőhegy ugyanis déli fekvésű, sok napsugár éri egész évben. A dél-szlovákiai borvidék párkányi régiója különleges adottságú, hiszen a Duna közelsége, a Garam, az Ipoly mind hozzátesz a térség klímájához. „A löszföldek ugyan nem tartják meg a vizet, de meszes talaj van itt, ezért nincs gond a savakkal, mindig harmonikus, szép borokat ad. Az ásványi anyagok adják a testet a bornak”, ecseteli a mester, és hangsúlyozza, hogy a pincészetben a mennyiség helyett a minőségre koncentrálnak. „Vannak borászatok, amelyek futószalagon termelik a bort, inkább hasonlítanak borgyárra, mint egy pincészetre. Több millió üveget forgalmaznak. Mi 60 ezer üveget gyártottunk a covid előtt, azután 40 ezerre csökkentettük. 

És amikor a nagy vállalatok azt kérdezik tőlünk, hogyan tudjuk ezt a minőséget hozni, akkor azt szoktam mondani, hasonlítsák össze az otthon készített mákos kalácsot és a tescósat.”

A nagy verseny
A világhírt először a 2001-es rajnai rizling hozta meg. „Az egy kivételes évjárat volt, azóta sem tudtam olyan bort készíteni”, szerénykedik a borász. A neves Wine Spectator hasábjain 94 pontra értékelte a bort a világhírű amerikai enológus, Robert Parker, s ezzel a bélai pincészet egy csapásra felkerült a borászok világtérképére.

A következő hangos siker 2021-ben érte a Miroslav Petrech és Egon Müller nevével fémjelzett pincészetet. A 2019-es évjáratú Breslava bor a chilei nemzetközi versenyen száraz fehérborként 1700 minta közül bizonyult a legkiválóbbnak. „A Breslava különleges fajta: nemesítői Dorota Pospíšilová és Korpás András. Illatában benne van a grapefruit, a narancs, utóízében a tramini”, tölti a kóstolót a borász. 

Próféta a saját hazájában is
Miroslav Petrech ma sem szakadt el teljesen Muzslától, hiszen visszahívják borkóstolókra, borversenyekre. A faluban jelenleg is számos családi borászat működik – bár jóval kevesebben foglalkoznak szőlővel, mint azelőtt. „A fiatal generációk fantasztikus borokat készítenek”, mondja a borászlegenda, de sajnálattal teszi hozzá, hogy a muzslai szőlőhegy nagy része elhagyatott. „60 százaléka dzsungel”, mondja, de nem rója fel senkinek, hiszen a szőlő felvásárlási ára botrányosan alacsony a belefektetett munkához képest, csak a legkitartóbbak képesek versenyben maradni. De olyanokat is látunk a muzslai dombokon, akik saját és családjuk örömére gondozzák az ültetvényeket. Miroslav Petrech azt mondja, nem szabad lebecsülni az amatőr borászt, mert ő szívből végzi a munkáját. Míg aki hivatásszerűen dolgozik az ágazatban, gyakran nem akkora lelkesedéssel készíti a bort.
Élete során két megyétől kapott kitüntetést, a nyitraitól és a trencsénitől is, nevezik őt borászlegendának, de a rizling királyának is. 

„De az, amelyikre a legbüszkébb vagyok, a muzslai kitüntetés, amit 75 éves koromban kaptam a falutól. Nem vagyok muzslai, ráadásul szlovák vagyok, de ötven évig együtt éltem a faluval. Többre értékelem, mintha Nobel-díjat kaptam volna.”