A gombai kocsmáros, aki megjárta a Don-kanyart

Kedves Szerkesztőség!

Mellékelve küldöm néhai apósom, az 1916. március 15-én született, és 2004-ben elhunyt Szabó József élettörténetét. Még a 90-es években diktálta le nekünk, akkor le is gépeltem, és nemrég akadtam rá iratok rendezgetése közben. Ő is „a szerencse fia” volt, hiszen visszatért a Don-kanyarból. Nagyon jó ember volt, minden nőnek ilyen apóst kívánok! A halála napjáig tartottuk a kapcsolatot, még a válásom után is. A távolság miatt minden-szentekkor szoktuk meglátogatni unokájával a diószegi temetőben. 

Szabóné Kósa Gabriella és Csaba, Nagymegyer

Mínusz negyvenhárom fokban

Innen Újvidékre irányítottak bennünket, ahol részt vettem a visszafoglalásban, ami kisebb-nagyobb támadásokkal végződött. Újvidék visszafoglalása után, 1941-ben visszakerültünk Jászberénybe. Itt felszereltek minket, és irány az orosz front: a Don folyó és Voronyezs környéke, ahol nehéz támadásokban és bombázásokban volt részünk.

Korotoja községben egy utcakereszteződést kellett lezárnunk. Kemény harcokba keveredtünk, teljesen kimerültünk, ezért leváltottak bennünket, és pihenőre mehettünk. Egy alkalommal az oroszok olyan pontosan bemértek és lőttek bennünket, hogy amikor felébredtem, a sátoron nyolc, szilánk által ütött lyukat számoltam meg. A szakaszvezető kiadta a parancsot, hogy vegyem ki a géppuskából az elsütőszerkezetet, hogy ha az ellenség kezébe kerül, ne tudjanak vele ránk lőni.

Egyszer kerékpárral jöttem vissza a főfigyelési állásról, amikor egy lövedék a kerékpárom kerekei közé csapódott. Szerencsére hibás volt, így nem robbant fel. Szabadidőmben mindig imádkoztam, és kértem a Jóistent, hogy ne essen bajom.

Utolsó támadásunk 1943. január 30-án volt, ekkor huszonhárman estek el. Egész éjszaka csak a lövöldözés hallatszott a mínusz 43 fokos hidegben. Itt három katonatársammal fogadalmat tettünk, hogy egymást semmilyen körülmények között nem hagyjuk el.

Olyan is előfordult, hogy egy orosz harckocsi követett minket, mi pedig egy fahíd alá bújtunk. Szerencsénk volt, mert a német tüzérség észrevette: tüzet nyitottak, így a harckocsi visszavonult.

Leszerelt honvédből kocsmáros

Visszavonuláskor a budeni vasútállomáson vagoníroztak be bennünket. Négyünknek sikerült a sebesülteket szállító vonattal eljutni Nizsnyéig, ahol már a tisztjeink vártak minket. Egy kastélyban helyeztek el, ahol megmosakodhattunk. Egynapi pihenés után indultunk tovább Budapestre, ahová szerencsésen megérkeztünk. Egy hónapig orvosi megfigyelés alatt voltunk, majd 1943 májusában leszereltem.

Hazatérésem után ismerősök jöttek érdeklődni hozzátartozóik felől, de sajnos nem tudtam róluk semmi hírt adni, hiszen ők csak 1942-ben vonultak be.

1944 augusztusában meghívtak Gombára a kocsmárosék, hogy vegyem át a kocsmát – várták a menyüket, a család ismét együtt lett volna. A fiú a fronton maradt, két kisgyerek maradt utána. Hozzájuk költöztem, és elkezdtem a kocsmároskodást. A gyám a harmadik faluban lakott, és helyeselte, hogy átvettem a kocsmát az istállóval együtt. A menyecske apósa odaadta az iparengedélyét is, mondván, ha tudok, szerezzek italt. Mivel a kocsma belső állapota nagyon rossz volt, egy jó barátommal tíz napon belül rendbe hoztuk.

Pozsonyból sört, Bazinból bort

Egyik nap az oroszok átvonultak a falun, és hajtották a magyar hadseregtől zsákmányolt lovakat is. Egy rühes, csontsovány lovat otthagytak. Megsajnáltam, bevittem az istállóba. Langyos moslékot adtam neki darából és korpából, két óra múlva megismételtem az etetést, és reggelre a ló talpra állt. Az állatorvos tanácsára jó meleg vízzel háromszor-négyszer leáztattam, betakartam pokróccal, és kátrányos szappannal habosra mostam. Két óra múlva megismételtem a procedúrát. Hat hétig ápoltam, a kertben legelt, korpás moslékot kapott. Később már könnyebb munkákat is el tudott végezni.

Egyszer csak jött a parancs, hogy akinek lova van, annak kölcsön kell adnia a magyarszigeti kolonistáknak aratógépek vontatására. Ezért a lovamat Hollósy Erzsébet hadiözvegy nevére írtam át, két árvával. Tudtam, hogy tőle visszakapom – négyen viszont nem kapták vissza a lovukat.

1945-ben partizán „národný správcát” kaptunk. Akkoriban már Pozsonyba jártam mindkét sörgyárba, ahol májusban újraindult a termelés. Már jártas voltam, ismeretségem is volt. Vidékre még nem szállítottak, kevés volt a jármű. Én szekérrel több alkalommal is sört szállítottam. Lovas kocsival Bazinba hordtam az árut, visszafelé pedig bort hoztam. Ez így ment két és fél éven keresztül, szépen gyarapodtunk. Nekem személy szerint nagyon megterhelő volt, mivel a földeken is nekem kellett dolgozni.

Bujkálás a kitelepítés elől

A szerdahelyi szeszgyárral is szerződést kötöttünk, és krumplit termesztettünk a gyár részére. A kocsmában a bort öt koronával olcsóbban adtuk, mint más vendéglősök, így hamarosan visszaszereztük a vendégeinket. Volt olyan is, hogy a szomszédos vendéglős megkért, adjak el neki legalább 150 liter bort.

A likőrgyárak is elkezdték a termelést, és mivel már ismerős voltam ott, elsőként kaptam annyi árut, amennyire csak szükségem volt. Jól ment a vendéglő, volt forgalmunk, hiszen jó minőségű italt mértünk.

1947 januárjának elején jött a deportálás. Egyik barátom jótanácsokkal látott el, kit kell megfizetni, hogy kimaradjak a kitelepítésből. Sajnos a komisszár minden igyekezet ellenére sem írta alá az otthonmaradási papírt, így bujkálnom kellett. A szomszéd faluban húzódtam meg ismerősöknél és rokonoknál. Meguntam a bujkálást, és a sógoromék bunkerjában húztam meg magam. Mindenemet elkobozták. A csendőrparancsnok azt tanácsolta, menjek Diószegre, mert az másik járás, és „az ellenség a házban van”.

A partizán telefonált a csendőröknek, hogy már megint Bazinba készülődöm. A szolgálatos csendőr figyelmeztetett, hogy ne induljak el, mert elfognak. Végül kerülőúton mégis eljutottam oda, ahová akartam. Visszafelé a csendőr megkérdezte, nincs-e egy noteszem, amibe felírtam, kinek mit vittem. Mutattam neki. Az első bejegyzés egy csend-őrszázadosé volt, mire a csendőr szlovákul csak annyit mondott: „Boha jeho, ten bol môj veliteľ…”, és elment.

„Hetvenkilenc patkányt fogtam”

Éjjelente titokban tettem meg ezeket az utakat. Végül Diószegre mint menekültek érkeztünk. Egy idős asszony fogadott be minket bizonytalan időre, de látszott, hogy alig várják, hogy elmenjünk. A legidősebb fia hasonló helyzetben volt, az apósáékkal együtt. Nekik volt üzletük, de elvették tőlük. Hetven év körüliek lehettek.

A következő évben nagyon jó kukoricatermésem volt. Nálam törték a kukoricát a vejemmel együtt – ez volt az ő keresetük. A sógoromat kitelepítették, így odaköltöztünk. A feleségemnek volt ott részesedése. Egy istállóból leválasztott konyhában éltünk. Sajnos a patkányok átjártak rajta, kirágták a konyhakredencet. A fal alját kibetonoztam, ami sok munkába és pénzbe került.

Éjjelente arra ébredtünk, hogy a patkányok a padláson futkároznak. Megszámoltam – összesen 79 patkányt fogtam csapóvassal. Kevés pihenés jutott nekem az éjszakákon, hiszen állandóan a patkányokkal kellett küzdenem. Nem volt kellemes a meleg ágyat otthagyni, és a hideg, zúzmarás, pókhálós istállópadlásra mászkálni.

Cukorgyár, JRD, bánya

Szavamat adtam a két mostohagyerek nagyanyjának, hogy nem hagyom el őket. Így küszködtem, vittem az árut Bazinba és Szentgyörgybe mínusz 18-20 fokos hidegben. Ki voltam téve a hóviharnak meg a vlaszovisták kénye-kedvének. Az úton szundikáltam vagy imádkoztam. A lovam már magától is simán hazatalált. Összesen 52-szer csináltam meg az utat, ami hatvannyolcezer koronát hozott.

Utána egy építkezési vállalatnál dolgoztam. Reggel ötkor megetettem az állatokat, héttől háromig dolgoztunk, utána mentem szántani sötétedésig. Még a cukorgyárba is elmentem akkordpartiba dolgozni napi 12 órában. 

Ha a két és fél hektár föld nem kerül a nevemre, nem kényszeríthettek volna a JRD-be. Ott dolgoztam egy évet, de miután nem tudtak kifizetni, kiléptem. Bányával fenyegettek, én meg vettem egy lovat, amit szintén Hollósy Erzsébetre írattam. Büntetésből több kontingentet írtak ki nekem, de jó termésem volt, 156%-ra teljesítettem. A munkára mindig magam voltam. Meggyűlöltem Diószegnek minden zegét-zugát.

Összeállította: VI