A tél nagy túlélői. Ha a vándorlás vagy a pihenés nem opció

Ők azok, akiknek nincs szükségük sem melegebb tájakra, sem téli pihenésre. Ennek az egyszerű oka az, hogy kellő mennyiségű táplálékot találnak még ezekben a szűkösebb időkben is. Az élelem elegendő tüzelőanyagot jelent, amivel fenntartják testük hőmérsékletét. Csapatokba verődnek, bundát növesztenek, átállnak más táplálékra, raktároznak... alapvetően ezek a fő stratégiák, ezen belül azonban nagyon széles a paletta. A végén pedig látni fogjuk, arra is van példa, hogy a tél örömforrás is.

A csoportosulás előnyei

Főleg a kisebb testű madarak melengetik egymást összebújva a fagyos téli éjszakákon. Az őszapók kis csapatai szorosan egymás mellé húzódva éjszakáznak. Ám a csoport szélére szorult egyedek törvényszerűen nagyon fáznak. Ennek nyilván nem örülnek, egyikük sem akar beletörődni helyzetébe, emiatt befelé furakodnak, lökdösődnek. Így folyton helyet váltanak a pihenés közben. Egyiküknek sincs állandó helye, aki középütt kuporgott, egykettőre kívül találja magát.

Ez bunda!

A prém az emlősök kiváltsága, amelyet télre átváltanak, hogy megfeleljen az évszak kihívásainak. Egyrészt sűrűbb, hosszabb lesz, de a színe is változhat, alkalmazkodva a téli tájhoz, így álcázva a viselőjét. Az egyik legnagyobb kontraszt a hermelin átvedlett gúnyájában van. Menyétfélénk az addig barna szőrzetét gyönyörű, fehér bundára cseréli, csupán farka hegye marad fekete. Ez az álcája vadászat közben, de a nagyobb ragadozók is nehezebben szúrják ki a havas tájban. Szépségét látva nem csoda, hogy egykor királyok palástja készült belőle. 

Spájzolók

A takarékosság és gyűjtögetés nagy erény az állatok világában. Hogy télen is aktívak maradhassanak, még ősszel el kell kezdeni a betakarítást. A csuszka – a fatörzseken fejjel lefelé közlekedő madarunk ‒ faodvakban, ágvillákon halmoz. A téli etetőkből is ezekre a rejtekhelyekre hordja el a napraforgót. A szajkó sokkal ismertebb raktáros. Ősszel akár 1000 darab makkot is eldugdos az avarba. A legtöbb makkraktár helyét megjegyzi, szemmel tartja. De azért nem olyan ügyes, hogy ne feledkezzen meg néhányról, s ezzel az erdő természetes megújulását segíti.  

Ha tövises bokor, például galagonya vagy drótkerítés mellett megyünk el, előfordulhat, hogy rovarok és kis testű gerincesek – gyík, énekesmadár, pocok – tetemeit láthatjuk a tövisekre vagy drótvégekre felszúrva. Ez a hátborzongató látvány a nagy őrgébics vagy a tövisszúró gébics munkája. A gébicsek kis, rigó nagyságú madarak egy bűnöző álarcában. Úgy festenek, mint miniatűr ragadozómadarak. Félelmetes vadászok. Furcsa szokásukkal, a feltűzéssel tartalékolnak, rosszabb időkre gyűjtögetnek. Extrém esetben egész készletet halmoznak fel. Ez télen könnyen előfordulhat, ilyenkor a spájz akár mélyhűtővé is válhat, tartósítja is az élelmet.

Nagyobb testű menyétféléink, a görény és a nyuszt is friss húst tartanak az éléskamrájukban. Odújukban, föld alatti raktáraikban az elejtett tetemek (akár mókus- és nyúlnagyságúak is) vagy tojások „mélyhűtődnek”, amik akár hónapokig is frissek maradnak. 

De kisebb rágcsálóink, az egerek és a pockok is nagy raktározók. Ők a hó alatt kész járatrendszert alakítanak ki a tárolóhelyek között. Volt rá példa, hogy egy erdei egér föld alatti tárolóhelyén 7 liternyi magot és makkot találtak. A talajszinten a hó szigetel, alatta még a kinti kemény mínuszok esetén is jóval melegebb van. A hó alatti élet ráadásul biztonságosabb is a kis állatok számára, rejtve maradnak a ragadozók elől – bár a bagoly és a róka kiváló hallását nem tudják becsapni.

A mókus talán a legnagyobb raktározómester. Ősszel magvakat, csonthéjasokat, diót, mogyorót, makkot, de akár gombákat is begyűjt. A finom falatokat fák odvaiba vagy földbe ásott lyukakba rejti. És ugyan sokat pihen a fűvel és hasonló anyagokkal kibélelt, meleg fészkében, de időnként megéhezik, felébred, és olyankor felkeresi ezeket a raktárokat. Még akkor is rájuk talál, ha mélyen a hó alá kerülnek!

Élőhely- és táplálékváltás

Kis testű madaraink különösen érzékenyek a téli hidegre. Gyors anyagcseréjük miatt szinte egész álló nap csipegetniük kell. Elegendő kalóriát kell magukhoz venni, hogy megtartsák testük melegét a fagyos éjszakákon. Testsúlygrammonként sokkal magasabb a kalóriaigényük (1 kcal/g), mint például egy fizikai munkát végző emberé (0,04 kcal/g). A tollak kiválóan szigetelnek, 40 °C fok körül tartják a madár testhőjét még a farkasordító hidegben is. De nem a végtelenségig, mert a test gyorsan égeti az energiát. A megfagyás ellen csapatokba verődnek, a tömeg bizonyos védelmet jelent. Vagy élőhelyet váltanak. Egykor az erdőkbe húzódtak a madarak, most az ember háztájára is. Az ott található táplálékforrások, etetők nyújtanak számukra menedéket. Ilyenkor az év nagy részében félénk, előlünk rejtve maradó madarakat is könnyebb megfigyelnünk – etetőinken süvöltők vagy meggyvágók is megjelenhetnek. A következő stratégia a más élelemre való áttérés. A tavasztól őszig hernyókkal, rovarokkal táplálkozó széncinege télen a könnyen elérhető magvakat fogyasztja, majd tavasszal, mikor megjelennek az apró zsákmányállatok, újra őket részesíti előnyben. A kék cinege az addig erdei életmódját áthelyezi a nádasokba, ahol a nád magvait fogyasztja.

A víz alatt sem áll meg az élet...

...bár nehezített a túlélés. A csíkbogár a lélegzéshez a víz fölé dugja a potrohát, beszívja a levegőt, és szárnyfedele alatt tárolja. A jég alatt ez bajosan kivitelezhető, így takarékosan kell élnie. Azt a kevés oxigént is igénybe veszi, amit ilyenkor a vízi növények állítanak elő. Mindez nem gátolja meg abban, hogy a jég alatt párosodjon! 

Halaink nagy része legalábbis csökkentett élettevékenységet folytat, vagy pihen a vízfenéken. A sügér kivétel ez alól, bár neki is vannak inaktív időszakai. Ám nem a hidegre érzékeny, hanem a légnyomás csökkenésére. Alacsony légnyomásnál halunk „gyomorbántalmakban” szenved. Olyankor az úszóhólyagja megduzzad, nyomja a belső szerveit. A sügér felpuffad, elgyengül, elveszíti étvágyát. Magas légnyomásnál visszanyeri étvágyát. Úszóhólyagja normális nagyságú lesz, nem nyomja a gyomrát.

Vízi madaraink nagy része, így a jégmadár is, télen aktív marad. Jól viseli a hideget, ha csak teheti, az élőhelyén marad a kemény hidegek ellenére is. Egészen addig, amíg a vizek nem fagynak be, és ő hozzájut halzsákmányához. Viszont bizonyos vándorlás megfigyelhető nála is. Ha a kisebb állóvizek télen teljesen befagynak, a jégmadarak az áramló vizekhez kénytelenek vándorolni, ahol halászni tudnak.

A hód igazi építészmérnök, vára valódi mestermű. Gátjainak köszönhetően még télen is biztonságban tudhatja magát. A gátak segítségével egyenletes vízszintet tart, és lakórésze bejáratát is állandóan víz alatt tudja tartani. S hogy talál télen táplálékot? Télre víz alatti faágraktárat alakít ki. A fagy beköszöntével, amikor jég fedi élőhelyüket, a hódok leeresztenek egy adag vizet, mégpedig úgy, hogy kicsit kinyitják a gátat. A jég és a vízfelület között így légtér keletkezik, amelyben levegőt tudnak venni. Felkereshetik raktárukat, ágakat vihetnek be az éléskamrájukba, s biztonságban vannak a ragadozóktól is.

Még a növények sem pihennek

Néhány növény is trükközik, hogy megelőzze szaporodásban a vetélytársait. A fagyöngy ragadós fehér termése télre érik be, benne rejtőznek a magvak. A madarak egy része, élükön a rigókkal, az ínséges téli időben szívesen fogyasztja az édeskés bogyókat. Az emésztetlen mag áthalad a madár bélcsatornáján, majd mikor kiüríti, szerencsés esetben a ragadós massza megtapad egy ágon. Ott csírát, majd szívógyökereket ereszt, s elkezd növekedni.

A szerelem jeges csókja

Bár a telet a természetben „pihenő” időszaknak tekintik, néhány állatfaj nemhogy csak a túlélésre játszik, hanem számukra ezek igazi, élettel teli hónapok. A tőkés récék karácsonykor jegyzik el egymást. A párok télen állnak össze, amint megtalálták megfelelő partnerüket. A párzás előtt a hím egy „táncot” jár el. Nászrituáléja összetett mozdulatsorból áll. A tojó „hűségesebb”, nem törődik más hímekkel, és folyamatosan párzásra ösztönzi a gácsért, különben más tojók iránt érdeklődne. 

A kis termet sokkal inkább ki van téve a hőmérséklet ingadozásainak. Ennek fényében kész csoda, hogy a világ egyik legapróbb emlőse, a törpecickány a legszélsőségesebb éghajlaton is átvészeli a telet. Ezt egészen egyedi módon teszi: összezsugorodik a csontváza! A csontozat kisebb lesz, a teste pedig kerekded! A gömbölyded állatok teste jobban megtartja a meleget, mint a „karcsú” alkatúaké. Amikor a tél véget ér, a csontváza újból megnyúlik. 

A róka kiváló alkalmazkodóképességgel rendelkezik. Télen a hó alól húzza ki a pockokat, amelyeket szökdelve riaszt fel rejtekükből. Hallása bámultra méltó. 50 méteres távolságból érzékeli a cincogást. De ez nem minden.  A tél annyira lételeme, hogy párzási ideje is január-februárban van. Egy nőstény kegyeiért több hím is verseng, és ugyancsak igyekezniük kell, ugyanis a rókahölgy csak egy-két napig mutat hajlandóságot az udvarlók fogadására. 

Egy másik emlősünk számára is hasonlóan aktív időszak a tél. A vaddisznók kanjai ugyan remete módon élnek, ám a téli nász idején felkeresik a kondát.  Ha itt egy másik kannal találkoznak, súlyos, véres csatákat tudnak vívni az emsék (a nőstény vaddisznók) kegyeiért. 

A vidra nagyon ritkán kerül szem elé, így kevesen tudják róla, hogy zavartalan körülmények között igazi bohémként viselkedik. Nagyon játékos állat. Télen mutatja be az egyik legmulatságosabb jelenetét. Ilyenkor egész vidracsaládokat lehet látni, amint a vízparton szánkóznak. Jó magasra felmásznak a parton, onnan hason csúsznak le a vízig. Órákig eljátszanak így, pusztán a játék öröméért. Csak azért, mert jól érzik magukat. A jeges tél sem veheti el az életkedvüket.

Szöveg és képek: Fodor Péter