A szabadság asszonyai

„Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló” 

– írta Petőfi Sándor a naplójába 1848. március 14-én. Míg ő a Nemzeti dalt írta, Júlia nemzeti szín főkötőt varrt magának, és valóban támogatta a férje forradalmi hevületét.

1849 áprilisában Júlia egy politikai röpiratban arra szólította fel Magyar-ország asszonyait és lányait, hogy küldjék harcba férjeiket, kedveseiket és fiaikat. „Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk.” Akkor még nem gondolta, hogy ő maga is özvegyi sorsra jut, és kilátástalan helyzetéből egy szerelem nélküli házasságba kénytelen menekülni. Kortársai, Petőfi egykori barátai mind elfordultak tőle, nem tudták megbocsátani neki, hogy „eldobta az özvegyi fátyolt”. Írói próbálkozásait tehetsége ellenére sem vették komolyan, pedig Andersen-fordításait még Gyulai Pál is elismerte. Második férjének, Horváth Árpádnak négy gyermeket szült, de kapcsolatuk sosem volt bensőséges, és a nagybeteg Júlia halála előtt egy évvel el is költözött férjétől. 39 évesen méhrákban hunyt el, Petőfi Sándor szüleivel és István öccsével nyugszik egy sírban a budapesti Kerepesi temetőben.

Bátyja, Kossuth Lajos 1849. április 16-án nevezte ki az összes tábori kórházak főápolónőjévé. Európai viszonylatban is úttörő módon Zsuzsanna megszervezte a hadiápolást, bejárta az egész országot, és több mint hetven tábori kórházat állított fel. Valószínűleg a bánatát is munkába fojtotta, hiszen férjét és három gyermekének apját, Meszlényi Rudolfot a szabadságharc kitörése előtt, 1848 januárjában vesztette el úgy, hogy férje halálakor még harmadik gyermeküket várta.

A szabadságharc leverése után, 1851 decemberében a távolból Kossuth által is támogatott, Makk-féle fegyveres szervezkedés leleplezésekor egy szál hálóingben hurcolták el a börtönbe Lujzával, Kossuth másik húgával együtt. 1852-ben a Kossuth család nőtagjait – összesen kilenc gyermekkel együtt – kitoloncolták az országból. Először Brüsszelben telepedtek le, itt halt meg Kossuth idős és beteg édesanyja úgy, hogy fiát többé már nem láthatta. Zsuzsanna ezt követően a húgához, Emíliához költözött az Amerikai Egyesült Államokba. Itt is a Brüsszelben kitanult csipkeverésből próbálta fenntartani magát és gyermekeit, de a börtönben szerzett betegségektől meggyötört teste hamar feladta a küzdelmet. Harminchét évesen, Amerikában érte a halál.

Teleki Blanka grófnő tudatosan vállalta a független nő szerepét, és 1846-ban leánynevelő intézetet nyitott a fővárosban, ahol a márciusi ifjak egyik kiválósága, Vasvári Pál tanította az ifjú hölgyeket magyar történelemre. Kolléganője, Leövey Klára rendszeresen kivitte a lányokat a márciusi forradalmat követő népgyűlésekre a Nemzeti Múzeum kertjébe. A magyar szellemű oktatásért, forradalmi tartalmú könyvek és képek terjesztéséért, 1848-as politikusok rejtegetéséért 1851. május 13-án letartóztatták a grófnőt, és Leövey Klárával együtt a kufsteini vár császártornyába zárták. Később Laibachba szállították, ahol cellájában a hőmérséklet a 10 Celsius fokot szinte sohasem haladta meg. A grófnő 1857-ben általános amnesztiával szabadult, de Magyarországon nem volt maradása. Németországba költözött, majd Párizsban, húgánál érte a halál 1862-ben. 

Leövey Klára büntetésének ideje 1856 júliusában járt le, utána élete végéig nevelőnőként dolgozott. Hetvenhat évesen tragikus balesetben halt meg: Budapesten elgázolta egy omnibusz.

Huszka Jenő Mária főhadnagy címmel operát írt róla, de a valóság korántsem volt ilyen vidám. A Bécsben tanuló Mária a forradalom kitörésekor eladta ékszereit, férfiruhába bújt, és Lebstück Károly néven csatlakozott az egyetemi légióhoz. Harcolt a branyiszkói áttörésnél, az 1849. februári kápolnai csatában meg is sebesült, helytállását előléptetéssel jutalmazták. Buda 1849. májusi ostroma alatt, már főhadnagyi rangban szolgálva szerettek egymásba Jónák József tüzér őrnaggyal. A szabadságharc leverése után az aradi vár börtönében tartották fogva, ott született meg fia, Jónák Pál. Férjét tizenhat év vasban letöltendő fogságra ítélték, házasságukat hatósági úton felbontották. Rokonai közbenjárására Mária hat hónap után szabadult a gyermekkel, és szülőhazájában, Horvátországban telepedett le. Néhány évvel később Győrbe költözött, ott találkozott Pasche Gyula festővel, akivel tizenhét évig éltek házasságban. Miután megözvegyült, Budára költözött az első házasságából származó fiához. 61 évesen halt meg. Élete történetét Jókainak mesélte el, aki novellát írt róla.

Az 1849. október 6-án kivégzett tábornokok feleségei csak férjeik özvegyeként váltak ismertté, a szabadságharc idején a háttérből támogatták férjüket, és az elesett katonák családját segítették. Megözvegyülve sokan közülük visszavonultak, elköltöztek Magyarországról, mások pedig, mint például Damjanich Jánosné Csernovics Emília (a képen), nyíltan és bátran vállalták a szabadságharc emlékét. Batthyány Lajos gróf özvegyével, Zichy Antóniával (a jobb oldali képen) 1861. március 15-én megalapították az Országos Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, mely még a kiegyezés előtt gondozásba vette a honvédek árváit, és jótékonysági akciókat szervezett. Amikor a koronázás után Erzsébet királyné meglátogatta árvaházukat, a két alapító nagyasszony tüntetőleg nem jelent meg Sissi fogadásán. A hagyomány szerint Batthyányné fia, Elemér gróf beleszeretett Erzsébet királyné unokahúgába, Marie Louise von Wallersee grófnőbe, ám az anya kijelentette: 

„Gyilkos családba nem nősülünk!” 

– s még azt is hozzátette, hogy amennyiben a fia ezt mégis megtenné, ő az esküvő napján öngyilkos lesz. Talán ez lehetett az oka, hogy Batthyány Lajos miniszterelnök fia sohasem nősült meg.