A negyedi szabó, aki nem akart hadifogolyból német gazda lenni

A 22. határvadász-zászlóaljról nincs több hivatalos hír, valószínűleg az alakulat teljesen felbomlott, és a megmaradt részeit kisebb harccsoportokba szervezve vetették be. Egy ilyen kisebb csapattal indult el apám is Beregszász, majd Kassa felé.

Dornavátra és Beregszász után az útvonal aztán a következő lett: Kassa, Sztracená, Strecsno, Zlín, Zdounky, Linz, Regensburg, Nürberg és Stuttgart. Természetesen ez csak az útvonal, rendszerint nem a városokon keresztül vonultak, hanem azok mellett, azok környékén.

Csizmákat zsákmányoló partizánok

Nem Kassán voltak például bent, hanem Nagyidán szálltak meg. Előzőleg a tokaji szőlőkön és pincéken keresztül vonultak Kassa felé. Azt apám gyakran emlegette, hogy itt olyan sűrű aszút is ittak, amelyet már kanalazni kellett.

Valahol Sztracená környékén apám a partizánokkal is kalandba keveredett. Éppen egy kocsi szűrcsizmát vitt volna az egységéhez, amikor rajtuk ütöttek a partizánok. Mondták is nekik, hogy gyertek velünk, álljatok közénk, a háborúnak hamarosan vége, de hát apám azzal védekezett, hogy egy mukkot se ért szlovákul. A partizánok aztán csak a csizmákat hordták be az erdőbe, de a géhás kocsit útjára engedték.

Zdonkyról pontos tudomásunk van, Nagyida után ez az útvonal másik konkrét pontja, mert egy fénykép hátuljára apám ráírta, hogy „Emlékül Morvaországból kedves családomnak, Zdounek, 1945. március 6-án”. Itt most a dátum a fontos, hisz ez azt jelenti, hogy 1944 szeptemberétől 1945 márciusáig gyalog vagy kocsin rótta az utat.

Itt látott először négert

Valahol Nürberg környékén az alaposan megfogyatkozott zászlóalj tisztjei a katonák tudomására hozták, hogy a szomszéd faluban már ott vannak az amerikaiak. Nem fogunk tovább harcolni és bujdosni, inkább a hadifogságot választjuk. A legénység közül senki se ellenkezett. Egy tiszt, aki tudott angolul, fehér zászlóval a kezében el is indult a falu felé. Az amerikaiak elfogadták a kapitulációt, és elszállították a legénységet egy fogolytáborba. A tábor valahol Stuttgart környékén lehetett, a Fekete-erdő északi csücskében, mert még amerikai tábor volt, nem francia.

Apám sokszor elmondta, hogy itt látott először valódi négert. Ezek az amerikai néger katonák szinte félelmetesek voltak, amikor teljes fegyverzetben sétifikáltak a foglyok előtt.

A tábort magas szögesdrótkerítés vette körül, belül sok, négyszögletesre alakított kalitkát vagy blokkot állítottak fel, amelyeket nyolc méter széles, üres sávok választottak el egymástól. Egy-egy kalitkában voltak akár több ezren is. A sarkokon őrtornyok álltak, amelyekről a sávokat éjjel kivilágították reflektorokkal. Néha még egy géppuskasorozatot is megeresztettek az üres utcákba, hogy elriasszák az esetleges menekülni akarókat.

Konzerveken éltek

Eleinte a puszta földön aludtak, de később hárman-négyen alvógödröt ástak magunknak, és föléje kis sátorlapot feszítettek az eső ellen. A táborban konzerveken éltek, legtöbbször főtt ételt kaptak, de esténként konzervekből (tejpor, tojáspor, kávépor, tea, levespor és hasonlók) főztek is maguknak.

A tábor pontos helyét apám nem említette, legalábbis nem emlékszem rá, mindig csak arról beszélt, hogy amerikai fogságban volt, valahol a Fekete-erdő környékén. Az interneten főleg azokat a táborokat jegyzik, amelyeket még a németek építettek. Apám szerint azonban a puszta földön háltak, tehát egy újonnan létrehozott, improvizált táborba került.

Bár fedél nem volt a fejük fölött, az ellátás nem a legrosszabb volt. Nem minden táborban volt kielégítő az ellátás és a higiénia. 

Felajánlotta, hogy vegyem feleségül a lányát

Apám így mesélte: „Egyszer aztán lehetett jelentkezni kinti munkára. Nem voltam ugyan paraszt, de falusi gyerek voltam, jelentkeztem hát az elsők között. Úgy gondoltam, hogy csak jobb lesz kint egy parasztnál dolgozni, mint itt henyélni a puszta földön.

Harmadmagammal egy gazdához kerültem, aki tisztességesen fogadott és ellátott bennünket. Eleinte mindhárman a földeken dolgoztunk, és elláttuk az állatokat, de amikor a gazda megtudta, hogy szabó vagyok, mert látta a zubbonyom bal zsebének a hajtókájában a két tűt, engem bent fogott, és elkezdtem varrni a számukra az öreg Singer varrógépükön.

Később meghozta valaki a hírt a táborból, hogy a jugoszlávokat már viszik haza. Erre a két társam úgy döntött, hogy visszamegy a táborba, és jelentkezik, hogy ő is szerb vagy horvát. Nem kellett mást tenni, csak a Varga helyet tVargovicsot vagy Vargalovicsot mondani. Nekem azonban nem tetszett a dolog, hisz az én falum most is Csehszlovákiához tartozik, akárcsak a születésem idején, én csak oda vagyok hajlandó visszamenni. Később tudtuk csak meg, hogy nekem volt igazam, mert akik hamarább elmentek Jugoszláviába, azok csak sokkal később jutottak haza.  

Ettől kezdve a gazda szinte családtagként bánt velem, és hamarosan azt is felajánlotta, hogy maradjak ott, vegyem feleségül a lányát, akinek volt egy kislánya, és a férje valahol kint veszett Oroszországban. Csakhogy amikor én a kislányra néztem, mindig a magam kislánya jutott az eszembe, aki már biztosan beszélni is tud. Ezért aztán inkább visszamentem a táborba.”

Hazajött a szőrös katona bácsi

Közben véget ért a háború, és negyvenöt őszén egy pozsonyi gyűjtőtáborba hozták azokat, akik csehszlovákoknak vallották magukat. Azt tudom, hogy Ligetfalun volt egy német hadifogolytábor, de nem emlékszem, hová hozták a nyugatról érkezőket. Azt se tudom, milyen formában, milyen dokumentumok felmutatásával vagy kinek a lefizetésével lehetett őket kihozni onnan, csak azt tudom, hogy korán reggel Szüle elment, és este sötéttel már apámmal együtt tért haza. Hazajött a szőrös katona bácsi.

Az apámék által megtett visszavonulási útvonal hosszát (légvonalban Dornavátra és Stuttgart között) a Google 1500 kilométerre számolta ki. A kitérőkkel és kacskaringókkal ez biztosan megvolt majdnem 2000 is. Fiatalkoromban volt egyszer egy ötletem, hogy autóval kellene végigjárni ezt az utat apámmal együtt, de hát akkoriban még nem volt olyan egyszerű az utazás, mint manapság. Ma már csak regénytéma ennek az utazásnak az ötlete.

Folytatása következik.

Összeállította: VI