„Édes kicsi Erzsikém! Most, amikor életednek első évét töltöd be, édesapád messze Tőletek végtelen szeretettel gondol Rád és kéri a jó Istent, hogy tartson meg Téged szerető szüleid örömére. Szeretetteljes jókívánságaimon kívül küldöm ezt a pár szál mezei virágot annak jeléül, hogy itt a messze idegenben a virágok is Rátok emlékeztetnek. Isten éltessen édes kis Erzsikém, légy Édesanyád vígasza, míg aputok ismét köztetek lehet. Sokszor csókol édesapád”
A battyáni igazgató-tanító, kántor írta ezt a levelet gyöngybetűkkel 1944. június 3-án a világháború poklából. Nyolcvanegy évvel később levelet hozott a Vasárnap szerkesztőségébe a postás, benne az életéről számot adó Erzsébet ugyancsak gyöngybetűs, szépen szerkesztett soraival, fotókkal és az eredeti, préselt virágcsokorral, amit az édesapjától kapott. Nem könnyű megszólalni az érzelmi viharban, amit ez a küldemény keltett.
Nehéz sors rajzolódik ki a leírásból. Erzsike édesanyja sosem tudta teljesen feldolgozni férje elvesztését, mert a levélben remélt „ismét” soha nem jöhetett el, és a tragédia rányomta bélyegét egész életére.
„Ilyen a sorsom, elég mostoha volt hozzám”
– írta Erzsébet, jelezve, hogy mindez hogyan hatott rá is évtizedeken át.
Az orosz–ukrán háborúból naponta személytelen jelentések jutnak el hozzánk. Hányan haltak, sebesültek meg a fronton, mennyi rakétát lőttek ki, hány drónt vetettek be, mennyi eszközt semmisítettek meg. A híradások arról általában már nem szónak, hogy a háború okozta sebek soha nem gyógyulnak be, és generációk szenvedik meg az országok véres egymásnak feszülését. Özvegyen maradt feleségek és félárva gyerekek viszik a keresztjüket egy egész életen át.
A gondos kézzel gyűjtött és csokorba rakott, préselt virágcsokor őrzi a háborúba besorozott battyáni kántor-tanító örök szeretetét kislánya és párja iránt. Lenyomat 1944 nyárelőjéről, amikor a második világégés még javában tartott. Egy jelkép, egy szimbólum, egy felbecsülhetetlen érték. Jézussal kapcsolatban beszélnek gyakran a „megtestesült szeretetről”, amelynek ez a fajta megnyilvánulása megható és mélyen megérintő.
A Vasárnap egyik legintenzívebb, legtöbb érzelmet előhívó közösségi aktivitását hozta „80 éve” sorozatunk, amelyben második világháborús családi történeteket őrzünk meg az utókornak Veres István gondozásában. Amikor olvasóink még a fronton szolgáló édesapa háborús pokolból küldött, nyolc évtizedes, féltve őrzött, préselt virágcsokrát is ránk bízzák, úgy érezzük, semmi nem lehet a hivatásunkban fontosabb, mint vigyázni erre a megható, megtisztelő bizalomra. Ugyanolyan kincsként őrizni, mint amilyen fontos volt Erzsébetnek egy emberöltőn át az első születésnapjára kapott legkedvesebb ajándék.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.