A kassai kormányprogram árnyékában

1938. szeptember végén a müncheni döntés és az azt követő események: Szlovákia autonómiájának kihirdetése, az első bécsi döntés, majd az önálló Szlovák Állam kikiáltása (és persze a második világháború kitörése) lesöpörték Európa térképéről a masaryki Csehszlovákiát. Edvard Beneš köztársasági elnök az események láttán az emigrációt választotta. 1940 nyarán Londonban megalakította az emigráns csehszlovák államhatalom képviseleti szerveit. 

Beneš Londonból, Gottwald Moszkvából

Előbb a nyugati hatalmak, majd 1941 nyarán már a Szovjetunió is elismerte a csehszlovák emigráns kormányt, mely a londoni emigrációt választó cseh és szlovák politikusokat gyűjtötte egybe. A kor másik meghatározó politikai aktora és az egyik legismertebb kommunista politikusa, Klement Gottwald a párt beszüntetése után, 1938-ban szintén elhagyta az országot. Útja viszont nem nyugatra vezetett, hanem Sztálin jóváhagyásával Moszkvában hozta létre saját politikai holdudvarát. London és Moszkva volt tehát az a két fő helyszín, ahol az emigráns cseh és szlovák politikai elit képviselői kezdetben légvárakat építettek, majd a náci német hadsereg és csatlósai sorozatos vereségei után egyre bátrabb és reálisabb politikai terveket, jövőképet fogalmaztak meg. A lényege Csehszlovákia szuverenitásának újbóli visszaállítása volt. Beneš több sikeres diplomáciai lépést tett a szövetségesek, elsősorban a britek és az amerikaiak irányába, de a kirajzolódó jövőkép szempontjából a legmeghatározóbb diplomácia eseményre mégis 1943 decemberében került sor. 

Sztálin befolyása döntött

December 12-én Moszkvában aláírták a csehszlovák–szovjet barátsági, kölcsönös segítségnyújtási és a háború utáni együttműködésről szóló kétoldalú megállapodást. Az esemény kivételességét igazolta, hogy a szerződés aláírásánál jelen volt Beneš, de maga Sztálin is. A megállapodás után nyilvánvaló lett, hogy a náci Németország bukása után az újjáalakuló Csehszlovákia a sztálini birodalom árnyékában és befolyása alatt kel majd életre. A nagy kérdés csak az volt, hogy mikor. A politikai játszma harmadik szereplője a moszkvai megállapodás után, 1943 karácsonyán Gustav Husák és pár szlovák kommunista, valamint a későbbi Demokrata Párt tagjai alapította Szlovák Nemzeti Tanács volt. Szerepe az 1944. augusztus 29-én kitört, németellenes fegyveres felkelést követően jelentősen felértékelődött. 

Gottwald adta az alapot

1944 második felében a Keleti-Kárpátok túloldalán a Vörös Hadsereg jelentős katonai sikereket ért el. Nyilvánvaló volt, hogy rövid időn belül átlépi az országhatárt. A kárpát-duklai hadművelet során 1944. október 6-án erre sor is került, és a Vörös Hadsereg még ha nagy veszteségek árán is, de benyomult az ország keleti felébe, és 1945. január 19-én elérte Kassát. A cseh és szlovák politikai képviselet: Beneš köztársasági elnök és a londoni emigráns kormány, a Szlovák Nemzeti Tanács és a moszkvai kommunista emigráció képviselői 1945. március 22–29-e között egyhetes tanácskozást folytattak Moszkvában a háború utáni jövőről: az ország kormányzati hatalmi szervezetéről, társadalmi berendezkedéséről, politikai és gazdasági irányultságáról, a hazaárulók és kollaboránsok büntetőjogi felelősségre vonásáról és kiemelten az országban élő többmilliós német és magyar népcsoport további jogállásáról. Benešék és a londoni Šrámek-kormány képviselői meglehetősen felkészületlenül érkeztek a találkozóra. Így tárgyalási alapként a kommunisták Gottwald által beterjesztett programtervezete szolgált. 
 

Németek és magyarok – 5 perc alatt letudták

A háromoldalú egyeztetések során a legnagyobb fejtörést a csehek és a szlovákok államjogi helyzetének megoldása okozta, amiről hosszas vita alakult ki. A kortársak visszaemlékezése szerint a német- és magyarkérdést érintő fejezeteket viszont röpke öt perc alatt, teljes egyetértésben fogadták el. A tárgyalások alapján összeállított politikai dokumentum a csehek és szlovákok nemzeti frontja kormányának programjaként került az asztalra március 29-én Moszkvában a maga 16 fejezetével. Ez lett a pár nap múlva közzétett kassai kormányprogram. 

A tárgyalás után Benešék Moszkvában vonatra szálltak, és elindultak az ország feletti hatalom átvételére. A különvonat Kijevet érintve április 3-án futott be Homonnára. Onnét gépkocsikon folytatták az utat a feldíszített és ünneplő Kassára. Másnap a moszkvai tárgyalások értelmében Beneš kinevezte a kriptokommunista, szociáldemokrata Zdeněk Fierlingert miniszterelnökké, és a kormány többi tagját. Több történész szerint Fierlinger valójában egy beépített NKVD-ügynök volt. A Moszkvában jóváhagyott politikai dokumentumot, a „szlovák nemzet Magna Chartáját” a Szlovák Nemzeti Tanács ünnepi ülésén Fierlinger olvasta fel 1945. április 5-én. Az ülés valójában tisztelgés volt Edvard Beneš hatéves politikai érdemei előtt. 
 

Irány a szovjet modell

Az utólagosan elnevezett kassai kormányprogram ugyan jogerővel nem bírt, de szabad utat adott a teljes szovjetizáció folyamatának az országban. Kezdetét vette ezzel egy tiszta szláv állam építése, és lehetőséget teremtett a nemzeti és szociális forradalom megvalósítására – a köztársaság radikális nemzeti, etnikai, szociális, tulajdonjogi, politikai, pártpolitikai, államjogi átrendezésére. A kormányprogramot a kollektív felelősségre vonás szelleme hatotta át. Koldusbotot szánt az egész hazai németségnek és magyarságnak.

A nemzeti egyetértés kormányának programját elsőként a Szlovák Nemzeti Tanács szócsöve, a Laco Novomeský által szerkesztett Národná Obroda közölte 1945. április 8-án. Zárójelben jegyzem meg, a lap idézett száma rövid hírben számolt be a kolozsvári magyar és román tannyelvű egyetem megnyitásáról(!). A magyarországi kommunista sajtó – a Szabad Nép – szintén április 8-án tudósított az új csehszlovák kormány megalakulásáról és annak „nyilatkozatáról”, melyből csakis a Szovjetunióra való politikai kötődést és a kialakuló szláv egység fontosságát emelte ki. A Népszava ugyancsak április 8-án tudósít Moszkvai jelentés alapján a csehszlovák kormány megalakításáról, viszont egy szó sincs a kormányprogramról, illetve annak tartalmáról. A szintén Pesten megjelenő Új Szó, a Vörös Hadsereg politikai osztályának lapja ugyancsak április 8-i számában tudósított az új „cseh” kormány megalakulásáról. 

Mit hozott a felszabadulás?

A szlovákiai magyar kisebbség egy szűk köre nagyon is tisztában volt az új kormány magyarellenes terveivel. A többség viszont csak később ébredt rá, mit hozott a felszabadulás és milyen megpróbáltatások előtt állnak. Közismert tény, hogy az Esterházy János nevével fémjelzett Magyar Párt pozsonyi személyiségei voltak az elsők, akik a kormányprogram meghirdetése után, április 13-án Magyar Végrehajtó Bizottság név alatt kérték a csehszlovák hatóságokat a magyarokkal szembeni méltányos eljárásra. Április 19-én viszont egy terjedelmes emlékirattal fordultak a kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz, és foglaltak állást a magyar kisebbségre kimondott kollektív bűnösség vádja ellen. Az emlékirat kiemelte: „sem gondolatban, sem tettben nem vétettünk a demokrácia és a humanizmus ellen.” 

A magyar közösségen belül viszont többen is üdvözölték a meghirdetett társadalmi egyenlőség és a népi demokrácia eszméit. Ide tartozott több szlovákiai magyar kommunista, akik a magyar többségű településeken átmenetileg hatalmi pozícióba kerültek a kialakuló közigazgatási rendszeren belül, és rövid ideig aktív alakítói voltak a helyi eseményeknek. 

„Végleges megoldás” újratöltve

Akik esetleg kételkedtek Beneš, Gottwald és Husák magyarellenes cselszövéseiben, azok csakhamar kijózanodtak. Pár nap alatt a szlovák pártpolitika vonalán megindult az általános hangulatkeltés a magyarok és a németek ellen. Szabadjára eresztették a féktelen nacionalizmus szellemének tombolását. A Szlovák Nemzeti Tanács jogfosztó törvényeinek, valamint Edvard Beneš egyes elnöki dekrétumainak gyakorlati végrehajtásával elindult a magyar- és a németkérdés „végleges megoldása”. Az etnikai diszkriminációra épülő jogszabályok alapján a szlovákiai magyarok elveszítették állampolgárságukat; mezőgazdasági vagyonukat, ipari üzemeiket, vállalkozásaikat elkobozták, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, bezárták a magyar nyelvű iskolákat, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, a városokban mindennapossá vált a magyarok internálása, a magyar nemzetiségű kommunistákat kizárták a pártból. 

Jogvesztés vagy reszlovakizáció

A kormányprogram nemzetállami koncepciója alapján elfogadott intézkedések, rendeletek és elnöki dekrétumok alapján több mint 35 ezer magyart toloncoltak ki az országból, több mint negyvenezer embert hurcoltak el kényszermunkára Csehországba, több ezer magyar tartottak munka- és gyűjtőtáborokban, több ezer embert ítéltek el koholt vádak alapján a népbíróságok. Ennek a koncepciónak volt a szerves része a reszlovakizáció, mely során csaknem 400 ezer szlovákiai magyar annak reményében váltott kényszerből nemzetiséget, hogy elkerülje a teljes jogvesztést. Az 1945 tavaszától 1948 közepéig tartó féktelen nacionalizmus kézzel fogható negatívuma volt még a kierőszakolt magyar–szlovák lakosságcsere-egyezmény, mely során 90 ezer szlovákiai magyart önkényesen, elsősorban vagyoni szempontok alapján telepítettek Magyarországra.

Szomorú tény, de 1945 tavaszától a szlovákiai magyarság de jure megszűnt létezni, és de facto a szlovák kommunista és demokrata párt gátlástalan hatalmi harcának lett elszenvedője és játékszere. Ezzel párhuzamosan pedig nem vették észre, hogy az ország teljesen Moszkva befolyása alá került, a prágai centralisták pedig lassan kiszervezték a szlovák kormányzati szervek megszerzett önállóságát, kompetenciáit.