Apai nagyapám - Kőrös Lajos - aki után a keresztnevemet kaptam, 1903-ban született Vágfarkasdon. A második világháborúból sajnos nem tért haza. Édesapám, Kőrös Ambróz 1939-ben született, és nem is igazán emlékezett az édesapjára, hiszen még kisgyerek volt, amikor nagyapa bevonult. Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy nagyapa haláláról a család sem a háború alatt, sem utána semmilyen hivatalos értesítést nem kapott.
Nagyon hosszú ideig csak eltűntként tartották számon. Ez pedig abban az időben elég nagy problémát jelentett, mivel hivatalos halotti levél nélkül sem nagyanyám az özvegyi, sem édesapám az árvasági nyugdíjra nem volt jogosult.
Valaki látta… vagy mégsem
Szó szerint évekig a semmiből éltek, hiszen a háború utáni évek amúgy is nagyon kemények voltak. Aztán az egyik ismerősük, aki jó pár évvel a háború vége után tért vissza a hadifogságból, „megkönyörült” rajtuk, és úgy nyilatkozott, hogy „ő bizony látta”, amint nagyapám a fronton elesett.
„Mondtam neki, hogy Lajos, ne arra menj, mégis arra ment... hát lelőtték”
– idézte őt édesapám sokszor, amikor a nagyapámra terelődött a szó. Hála ennek a „becsületbeli nyilatkozatnak”, végül megítélték nekik a nyugdíjakat. Édesapám viszont sosem tudott belenyugodni ebbe, nagyapa sorsa mindig is egy lezáratlan történet maradt számára.
Szerettem volna neki valahogy segíteni, de abban az időben nem volt még sem internet, sem nyilvánosan hozzáférhető katonai adatbázisok, ahol az emberek kutakodhattak volna az eltűnt hozzátartozóik után.
Történt egy kisebb csoda
Nagyanyám nagyon fiatalon, ötvenhárom évesen meghalt, így édesapám teljesen egyedül maradt. Sajnos ő sincs már köztünk több mint tizenöt éve. Valószínűleg lassan az egész történet feledésbe merült volna, de…
Történt egy kisebb csoda. Az unokaöcsém, Makács Bálint, aki imádja a történelmet, és jelenleg a komáromi Selye János Egyetem angol–történelem szakán tanul, már kisgyermekkorában is tágra nyílt szemekkel hallgatta az ilyen és ehhez hasonló háborús történeteket. Pár évvel ezelőtt megtudta, hogy az oroszok újabb második világháborús adatbázisokat tettek hozzáférhetővé. Bálint elhatározta, hogy ő bizony utánajár, van-e valami információ a vágfarkasdi Kőrös Lajosról, aki eltűnt a háborúban.
A szovjetek által készített adatbázisokkal az volt a baj, hogy annak idején az „illetékes orosz elvtársak” egy szót sem tudtak magyarul, és az elhunytak vagy a hadifoglyok listába vételénél fonetikusan (írd, ahogy hallod) írták le a neveket. Valóban nagyon nehéz volt így azonosítani a „megnyomorított” neveket, születési helyet, lakhelyet stb. Ezért is történhetett meg például, hogy nagyapa neve a szovjet adatbázisban Kőrös helyett „Keres” alakban került bejegyzésre, Vágfarkasd „Vafarkazs” lett, Vágsellye pedig „Vagsae”.
De a legfontosabb, hogy Bálint unokaöcsém megtalálta nagyapát!
Megvan a sírja is
A Magyar Nemzeti Levéltár Szovjet táborok magyar foglyai nevű internetes adatbázisában található, 912325-ös azonosító számú dokumentum szerint az 1903-as születésű honvéd, Kőrös Lajos 1944. 10. 19-én fogságba esett, és sajnos a hadifogolytáborban 1944. 12. 18-án elhunyt.
Rákeresve nagyapám nevére, a mellékletek közt találtunk egy fényképet is, amelyen talán a nagyapa is szerepel.
A faluban (édesapámat is beleértve) már senki sem él, aki ismerhette volna nagyapát, és aki ezt nekünk meg tudná erősíteni, de ha összehasonlítom édesapám gyerekkori képével, a hasonlóság alapján a nyíllal jelölt személy lehet a nagyapa.
A hadifogolytábor egy Vlagyimir nevű kisvárosban volt, amely tőlünk kb. 2200 km-re, Moszkvától pedig 200 km-re keletre található. Az említett város Gusz-Hrusztalnij nevű részében alakították ki a magyar hadifoglyok temetőjét.
Ami viszont még érdekesebb, hogy az internetnek köszönhetően nemcsak a hadifogoly-temetőt találtuk meg, de benne, szinte hihetetlen módon, megtaláltuk a nagyapa sírját is.
Nyitva hagyott könyv
Mit mondjak, abban a pillanatban bizony sírtam. És tudom, hogy édesapám is zokogott volna, ha ezt láthatta volna. Nagy megnyugvást jelentett volna számára, hogy azt az egész életében nyitva hagyott könyvet végre becsukhatta volna.
Amikor az apám sírjánál vagyok, minden egyes alkalommal elsuttogom neki, hogy megvan ám a papa, és most neki is gyújtunk egy gyertyát.
Bálint unokaöcsémmel megfogadtuk, hogy ha egyszer véget ér majd ez a háborús mizéria odaát, biztosan elmegyünk a nagyapa sírjához, és édesapám helyett is lerójuk személyesen a kegyeletünket – nem csak a nagypapa sírjánál, hanem az összes, háborúban elhunyt és ott eltemetett magyar katona emlékére.
Isten nyugosztalja őket!
Összeállította: VI
80 éve
Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a vasarnap@vasarnap.com címre vagy szerkesztőségünk postacímére.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.