80 éve: „Kik hoztak? A juszkik!”

Anyai nagyapám is katona volt a második világháborúban. Az ő történeteiből én is hallottam néha valamit, de többet, részletesebben a nagynéném beszélt el. A legnehezebb, legtragikusabb történeteket ő is a nagyanyjától, az én dédanyámtól hallotta. Ő volt az, aki szeretett meg akart is ezekről az eseményekről beszélni.
 

Prágában, majd Budapesten

Nagyapám az első Csehszlovák Köztársaság idején, 1928-ban volt katona Mladá Boleslavban. Mivel pontosan 180 centiméter magas volt, így elvitték Prágába a díszszázadba. 1928. október 28-án ott masírozott a republika megalakulásának tízéves évfordulója alkalmából tartott díszszemlén.

1938-ban kapott behívót a magyar hadseregbe, ahol a legocsmányabb szavakkal fogadták, felvidéki büdös kommunistáknak nevezték őket. (Örült Magyarország a visszatérő Felvidéknek, de talán kevésbé a visszatérő felvidékieknek).

Nagyapám nem volt a fronton, egy budapesti kórház főorvosának volt a tisztiszolgája. Amikor már közel voltak Budapesthez az oroszok, akik tehették, menekültek nyugat felé. A főorvos is felrakta családját egy vonatra, rábízta őket nagyapámra, kísérje őket Németországba. A háborúnak ebben a szakaszában a józanul gondolkodó emberek már tudták, hogy a németek elvesztették a háborút, hiszen ha az oroszok Sztálingrádtól eljöttek idáig, akkor már Berlinig is elmennek. 

Leugrott a vonatról

Tudta ezt nagyapám is, és egyáltalán nem volt kedve Németországba menni. Sokan menekültek, és a vasútvonal Hegyeshalom felé annyira terhelt volt, hogy ez a vonat Komáromon keresztül, Érsekújvár felé ment. Hosszú, sok kocsiból álló szerelvény volt, lassan haladt, és amikor az ógyallai vasútállomáson ment keresztül (ami a falunktól, Martostól csak tíz kilométer), nagyapám leugrott a vonatról, és az állomás túloldalán levő bozótosban rejtőzött el. Éjjel indult haza, az utakat elkerülve, szántáson, bozótosokon keresztül. 

Amikor hazaért, észrevette, hogy a házába a hídőrség van elszállásolva, ezért az istállóba osont be, befeküdt a jászol alá. Nagyanyám, aki akkor már a terhesség kilencedik hónapjában volt, nagyon megrémült, amikor reggel fejni ment a teheneket, és meglátta a nagyapámat.

 Hosszú ideig, több hétig volt az istállóban, rejtőzött a jászol alatt. Akkor mert csak előjönni, amikor felrobbantották a hidakat, és a németek elmentek a faluból. 

Saját sírját ásta

A németek után azonban megjelentek a nyilasok. Nagyapám ezt nem tudta, előjött, bement a házba, ahol a családdal vacsoráztak. Amikor meglátták a nagyapámat, mint katonaszökevényt letartóztatták, és elvitték a szinte biztos halálba. Nagyanyám nagyon megrémült, és a gyermek elfordult a hasában. 

Több katonaszökevénnyel együtt Ó-Gútánál éjjel ásatták velük a sírjukat. Odaállították a gödör elé, de a kivégzésre már nem került sor, mert az oroszok nem messze tőlük megjelentek. Amint ráeszméltek, hogy a nyilasok otthagyták őket, rögtön szétfutottak, és a Vág-Duna ártéri erdőjébe rejtőztek. 

Éjjel, sötétben, a fák között, nádasokon keresztül lopakodott a nagyapám hazafelé. A falu határában pedig egyszer csak meghallotta a kocsizörgést, amelyet olyan jól ismert. 

Füttyjelet adott, amelyre jött is a válasz. A szekérrel az apja igyekezett hazafelé. Dédapám az első világháború után több évig volt orosz fogságban, ott megtanult oroszul, nemcsak beszélni, de még írni is. Amikor a faluba bejöttek az oroszok, ő úgy beszélt velük, mint régi ismerősökkel. Azon az éjszakán is, amikor a fiával találkozott, valamelyik orosz tisztet vitte valahová kocsival, de már útban volt hazafelé.

Csecsemőt ment a fél lábú katonaorvos

A mi falunkban nem voltak különösebb harcok, de az oroszok, amikor bejöttek, géppuskával lövöldöztek. Nagyanyám az anyámmal, aki akkor tizennégy éves volt, a padlásra menekült. A golyók ott fütyültek felettük, nagyanyámat ekkor is érte alapos sokkhatás, amely természetesen a méhében lévő gyermekre is hatott. Az oroszok Martosra 1945. március 27-én, nagycsütörtökön érkeztek, és ekkor indult el nagyanyámnál is a szülés. A bábaasszony minden tőle telhetőt megtett, de nem tudott segíteni. Nagyanyám hosszan, több napig vajúdott, majd elvesztette az eszméletét. A családban felkészültek a legrosszabbra, és a tükröket a szokás szerint letakarták fekete kendőkkel. 

Az egyik gyomorbajos orosz tiszt szolgája, a Mísa járt hozzájuk tejért a tisztjének. Amikor meglátta a fekete kendőket a tükrökön, megértette: nagy a baj, valószínűleg dédapám el is mondta neki a szomorú helyzetet. 

A Mísa elment, és előkerítette az orvosukat. Amikor a fél lábú katonaorvos nagyanyámat meglátta, nem tétovázott, felvágta nagyanyámat (így mondták: „alulról”), és kihúzta a már fuldokló, kékülő magzatot. A lábánál fogva rázta, a hátát ütögette, és még a szájába is fújt, amikor végre a csecsemő életjelet mutatott, akkor adta oda a bábának: most már fürdetheti! Nagyanyámra keresztet vetett, és otthagyta. Hát így született meg 1945. április 8-án a nagynéném.

Szöktetés a diákszállóból

Nagyanyám nem halt meg. Magához tért, sokáig nyomta az ágyat, hosszú ideig nem tudott dolgozni. A bábaasszony adott neki tanácsot, hogyan készítsen ágyékkötőt, amivel úgy-ahogy segíthet magának.

Amikor a háború befejeztével egy kicsit rendeződött a helyzet, nagyanyám az anyámmal elment Pozsonyba. Anyám a bábaképzőbe, nagyanyám a kórházba ment. A Szent Erzsébet Kórházban dolgozott egy Makay nevű doktor, aki sebész lehetett, foglalkozott plasztikával is, ezért ment hozzá nagyanyám. Anyám pedig a bábaképző diákszállásán lakott. Az oroszok egyik este bezáratták a lányokat, mert másnap el akarták vinni őket Oroszországba, málenkij robotra. Mivel ez kitudódott, az éjszaka folyamán sikerült a leányokat kimenekíteni egy ablakon keresztül. Anyám a Pozsonyban lakó nagybácsihoz menekült.

Reggel, amikor az oroszok nem találták a lányokat, a főorvost, Makay doktort elvitték kivégezni. Anyám megmenekült a málenkij robottól, nagyanyámnak pedig elmaradt a műtétje.

„Erről előttünk soha nem beszélt”

Sok víz folyt le itt a Zsitva és a Nyitra folyókon, eltelt vagy 13-14 év, amikor nagyanyám valahogyan megtudta, hogy a Makay doktort mégsem lőtték agyon az oroszok, hanem Léván praktizál. Elment hozzá, hosszú ideig volt ott kórházban. Hogy mennyire sikerült őt ennyi év után rendbe tenni, nem tudom, nem tudtuk. Erről előttünk soha nem beszélt, meg arról sem, mikor és hogyan akarták anyámat „ellopni”. Erről is csak annyit hallottam gyerekkoromban, hogy a pozsonyi Pali bácsiék mentették meg anyámat. 

A sors fintora, hogy még ennek is lett pozitívuma. A nagynéném ugyanis azért mehetett középiskolába, mert nagyanyám nem volt otthon. Ő biztosan nem engedte volna a történtek miatt továbbtanulni. Nagyapám azonban nagyon haladó szellemű, okos ember volt, és nem hagyta, hogy a múlt eseményei a jövőt is lerombolják.

Az ilyen történetek nem gyerekfüleknek valók, de később sem mondta el ezt a nagyanyám nekünk, amikor már felnőttek voltunk. 

A nagyanyám tragédiája az volt, hogy majdnem belehalt a szülésbe, és fiatalon olyan sérüléseket szenvedett, amikről élete végéig sem tudott beszélni. Anyámból nem lett bábaasszony, és más iskolába sem mehetett.

A nagyapámnak szerencséje volt, nem lőtték bele egy saját kezűleg ásott gödörbe a nyilasok, a nagynéném megszületett, és végül pedagógus lett. Amikor kisgyerekként néha megkérdezték tőle, hogy kik hozták, ez volt a válasza: 

„A juszkik!”