„Minden héten vásárolom a Vasárnapot, amit nagy szeretettel olvasok. Nemrég vettem észre a felhívást, hogy várják az olvasók családi történeteit a második világháborúról. Nekem is van egy megható történetem, amelyet szívesen megosztok az olvasókkal.”
Édesapánkat Nagy Ferencnek hívták, 1907-ben született. 1939-ben a szüleim már házasok voltak, elsőszülött fiuk, Ferenc még pici baba volt, és a második gyermeküket várták. Abban az évben kapta meg édesapám a szikratelegramot, hogy 24 órán belül meg kell jelennie azon a helyen, ahol gyülekeztek a behívóval rendelkező férfiak. Az elválás nagyon fájdalmas volt a család számára.
Frontról a munkatáborba
Miután jelentkezett, elküldték őt a frontra a többi katonatársával együtt. A mellékelt képek a fronton készültek róluk. Édesapám a fronton hadifogságba került. Az oroszok vagonokban hurcolták el őket. Sokat utaztak, mígnem Finnországban, egy munkatáborban kötöttek ki. Minden nap dolgozniuk kellett a nagy hidegben, néha olyan éhesek voltak, hogy a földből a fagyos krumplit és a fagyos répát ették.
Nyolc év után édesapám a fogságban megbetegedett. A 190 centi magas, erős férfiból egy 48 kilós, beteg ember lett, akinek az összes foga kihullott. Az alultápláltság és kemény munka következtében tífuszt kapott.
Egy nap a katonatiszt kivitte őket a hidegbe azokkal a katonatársaival, akik ugyancsak tífuszban szenvedtek, hogy agyonlövi őket. Sorba állította mindannyiukat, és egyesével elkezdte lelőni a rabokat. Édesapám volt az utolsó a sorban, mikor a tiszt megkegyelmezett neki azzal az indokkal, hogy: ,,Menj, úgyis meghalsz!”. Így engedte el őt egy idegen világban, országban, amelyet nem ismert.
A szénné sütött kenyér
Legyengülve, betegen elindult a havas, hideg erdőn, mezőn keresztül, és csak gyalogolt, gyalogolt, azt sem tudta, merre. Nem emlékezett, hogy hány napig, talán hetekig ment, mígnem egy távoli tanyán meglátott egy házikót, ott kért menedéket és segítséget.
Az ottani gazdasszony mentette meg az életét azzal, hogy a kenyeret szénné sütötte, és azt etette meg édesapámmal, így gyógyította ki őt a tífuszból.
Miután megerősödött, újra elindult, hogy valamilyen módon megpróbáljon hazajutni. Nem adta fel, és gyalog ment a hideg, fagyos utakon, hegyeken, völgyeken. Nagyon erős akarat volt benne, mert látni akarta még a családját, a kisfiát és a másodszülött gyermekét, akiről még azt sem tudta, hogy lány vagy fiú.
A családjához és a gyermekeihez fűződő emlékei adtak neki erőt, hogy mindezt túlélje.
Útközben eladta a kézi festéssel készült borotváját és a karikagyűrűjét, hogy lóháton, lovaskocsival eljuthasson valamelyik ország határáig. Szlovákia határához érve vonattal indult el Pozsonyig, majd onnan megint vonattal az alistai vasútállomásig.
Nem ismerték fel
1948-at írtunk. Mivel édesanyám akkor már Nyárasdon lakott, a faluban és a környékén gyorsan elterjedt a hír, hogy jön a vonattal egy hadifogoly. A falvakból kivonultak az asszonyok az alistai vasútállomásra, reménykedve, hogy az ő szeretett hozzátartozójuk jön haza. Édesanyám a többi asszonnyal együtt várta a vonatot. Miután a szerelvény befutott, és a hadifogoly leszállt, minden asszony csak őt figyelte, és találgatták, hogy vajon ki is lehet. A magas, lesoványodott, fogatlan férfi édesanyámhoz lépett és így szólt: ,,Szervusz, Juliska!”.
Édesanyám először nem ismerte fel a férjét, nagyon megdöbbent, de végül sírva ölelte át. Ekkor mindenki elérzékenyült, mert nagy csodának tartották, hogy élve hazatért egy katona a családjához.
A faluban mindenki összegyűlt, hogy láthassák és köszöntsék édesapámat, akit a nyolc évnyi fogság nagyon megviselt.
Ekkor látta először másodszülött gyermekét, Erzsébetet, aki 1940-ben született. A testvéreim úgyszintén ekkor ismerték meg édesapjukat. Erzsébet, a lánytestvérem egy nagyon szép verssel köszöntötte fel édesapját. Akkor mindenki szeme könnybe borult, és sírtak az emberek.
Édesapám két darab cukorkát adott a gyermekeinek, akik még akkor félve vették el tőle, mivel idegen volt számukra. Az asszonyok pedig férjeik, fiaik után érdeklődtek, hogy vajon nem találkozott-e velük, életben lehetnek-e még.
Ezután egy évvel születtem én, a család harmadik gyermeke. Édesapám később munkába állt, dolgozott Pozsonyban, majd a falu szövetkezetében mezőgazdasági dolgozóként. Édesanyám volt a falu varrónője, esténként, miközben varrt, mindig beszélgettünk, és ekkor mesélt nekünk édesapánk a fogságban töltött időkről és a háborúról. Később újra megbetegedett, majd rokkantnyugdíjából éldegélt, 66 éves koráig. Megélte két unokája születését, majd 1973. szeptember 11-én örökre lehunyta a szemét.
Összeállította: VI
80 éve
Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a vasarnap@vasarnap.com címre vagy szerkesztőségünk postacímére.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.