1945. március 17. Amikor Pozbára ért a pokol

„Barsi református egyházmegyénket keresztülszeli a Garam folyó, amely nagymértékben meghatározta a II. világháború kimenetelét területünkön. Egyháztörténeti kutatásaim során szinte mindegyik gyülekezetben akarva-akaratlanul is ráakadok olyan iratokra, amelyek 1944/45-ös fájó veszteségeket, történeteket mesélnek el. Hosszan lehetne írni az egyházon belüli szükségmegoldásokról is. Hogyan és miként osztották szét megőrzésre az egyházi vagyont és a klenódiumokat a front közeledtével a presbiterek és a gondnokok egymás között, mivel nem merték egy helyen elrejteni azokat. Miként menekültek meg vagy vesztek oda régi kelyhek és több évszázados iratok, ugyanakkor miként kerülnek elő (csodálatos módon még ma is) a rég elfeledett értékeink. Ebben az írásomban pozbai családom és a pozbai református gyülekezet néhány hősének szeretnék emléket állítani.” 

Mente Róbert, pozbai gondnok 

1945. március 27-én éjjel a II. világháború frontvonala elérte falunkat. Mindenki tudta, hogy e szörnyű nap előbb-utóbb eljön, hisz csak idő kérdése volt, mikor omlik össze a frontvonal a Garam folyó vonalán. Az áttörés után a szovjet hadsereg nagy erővel vonult nyugat felé, halált és pusztulást vonva maga után. 

A gyülekezet emlékében még élénken éltek az 1944. októberi, érsekújvári bombázások. Az amerikai hadsereg porig rombolta összeláncolt bombákkal a város nagy részét. Emlékeztek még a falu felett vonuló repülőkre, a bombázáskor remegő földre, az asztalon táncoló tányérokra. 

Felkészülni, amire nem lehet 

Március 25-én, virágvasárnap a szomszédos Újlót községet is elérte a végzete, a falut foszforbombákkal felgyújtották. Sokan imádkozva nézték az erdőn túl gomolygó füstöt. Jó néhány menekült is megpihent ezekben a napokban befogadó családoknál. Voltak köztük magyar és német katonák, akik már napok óta halálosan fáradtan menekültek a rettegett orosz első vonal elől, hisz köztudott volt, hogy mennyire durvák és kegyetlenek voltak az első vonalban harcoló, többnyire börtönviselt, részeg orosz katonák. 

A falunkban ekkor már próbáltak felkészülni arra, amire talán nem is lehet. Szinte minden utcában óvóhelyeket (bunkereket) ástak, a pincéket kibővítették, megerősítették. Az első világháborút megjárt lakosok sokat segítettek ezekben a munkákban. Megmutatták, hogyan kell megerősíteni a pincék tetejét, hogyan kell ásni a bejáratot úgy, hogy a légnyomás ne pusztítsa el a bent tartózkodókat. Nagy szükség volt erre, hisz sok család nem tudván, mitévő legyen, ólakban vagy szénakazlak alatt próbált menedéket találni. 

Az alapiskola épületének területén nagy mennyiségű lőszert és hadfelszerelést raktározott a német hadsereg, amit közvetlenül a támadás előtt gyors iramban menekítettek nyugat felé. 

A falu védelmét csak egy kisebb, hátrahagyott osztagra bízták. Mivel nehézfegyverből kevés volt, egy Tigris tank egész éjjel fel-le járt a faluban, hol itt, hol ott adott le lövést, ezzel azt a látszatot akarták kelteni, hogy több tüzérségi löveg is van a településen. Bizonyára tudták, hogy mekkora túlerővel kell majd szembenézniük, ennek ellenére teljesítették a parancsot. 

Kutya a macskával összebújt 

Bár Barsbaracska felől várták a támadást, az első szovjet roham Bese felől érte a falut. A patakon átívelő hídtól az üzletig kettesével voltak elosztva a német katonák. Az egyiknél géppuska, míg a másiknál páncélököl volt a harckocsik megállítására. De az orosz rohamot csak lelassítani tudták, megállítani nem. A szovjet katonák gyorsan szétszóródtak a házak között. Heves tűzharc bontakozott ki. Megjelentek az első orosz tankok is, minden egyes lövésnél megremegett a föld. A német géppuskaállásokat kilőtték, így kapott találatot a templomtorony is, amely részben kiégett és leomlott. 

Mire kivilágosodott, a faluban teljes lett a káosz. Fülsiketítő robbanások, katonák kiáltozásai, repülőgépek zúgása (egy le is zuhant a barsbaracskai dombon), a géppuskák kattogása. 

Többen megfigyelték azt is, hogy a kutyák a macskákkal összebújtak a pincében. A családokat szinte óránként rángatták elő a rejtekhelyekről, ellenőrizve, nincs-e közöttük német katona. Csak dél körül oszlott fel a lőporfüst a falu felett. Megindulnak a gyors leszámolások az itt ragadt német és magyar katonákkal. 

Leszámolások és „balesetek” 

Vadasi Béla 24 éves, Nagymarosról származó katonát kegyetlenül megkínozták, majd a patak partján lőtték le. Őt május 10-én tisztességgel eltemették a pozbai katolikus temetőbe, sírját ma is gondozza az utókor. Szinte minden német katonát azonnal kivégeztek, a falu lakosságával a helyszínen temettették el a halottakat. Az elesett orosz katonák maradványait viszont idővel összegyűjtötték, és elszállították a községből. 

Ekkor már csak reménykedni lehetett, hogy a keleti fronton szolgáló szeretteink épen és egészségesen hazatérnek. 

Sajnos a lakosság között is aratott a halál. Dédapámat, Sallai Gábor szakaszvezetőt, első világháborús veteránt, aki hosszú éveket töltött el a fronton, a saját udvarában érte a halálos gránátszilánk, miközben kenyeret osztott szét a katonák között. Amikor a 29 éves nagymamám kötszerért sietett a parókia melletti pincébe, az orosz katonák szórakozásból célba lőttek rá. Bár néhány puskagolyónak szinte érezte a szelét az arcán, szerencsére nem találták el. Gránát vetett véget a 15 éves Tóth Tibor életének is. Az idős Mészáros Ferenc, miközben a családját védte, halálos sorozatot kapott. Voltak pozbai lakosok, akik a környéken estek el. Van, aki Érsekújvár bombázása közben, van olyan is, aki a tallósi gyűjtőtáborból való szökés közben lelte halálát. Sajnos a veszteségek elkerülhetetlenek voltak a civil lakosság körében is. 

Az eltűntek és a „felszabadítás” 

Mente Jenő, apai nagyapám 1942. október 9-én vonult be. Az alakulata novemberben indult útnak felváltani a doni harcokban megfáradt első vonalat. Jórészt fegyvertelenül, századonként 30 puskával. A központi utasítás az volt, hogy a fegyvereket és a téli felszerelést az első vonal leváltandó alakulataitól vegyék át. 1943. január 6-án eltűntnek nyilvánították a doni ütközetben. Mivel „eltűnt”, ezért kárpótlásra nem voltunk jogosultak. 

Anyai nagyapám bátyját, Mészáros Gézát 1943. január 17-én nyilvánították eltűntnek, ám 5 hétre rá, február 22-én az orosz fogságból még megérkezett utolsó levele, melyben többek közt azt írja: „csókoltatom a még nem látott Zsuzsikámat”. 

A „felszabadítás” tehát megtörtént, de a szót csak idézőjel közé tehetjük. Hisz gondoljunk csak bele, hogy mit is hozott nekünk a felszabadítás! Az egyik megszálló csapatot felváltotta egy másik. Szinte azonnal háborús bűnösnek tituláltak minket. A gyerektől a vénig mindenki az állam ellensége lett! Sajnos a lakosság nagy részének nem volt miért örülni. Aki nem írta alá a reszlovakizálást jelentő iratot, azt a kitelepítés veszélye fenyegette. Voltak, akik kézbe is kapták a kitelepítési parancsot. 

Bár lakosságcserére a falunkban, Pozbán nem került sor, a település fejlődését hosszú évekre visszavetette a bizonytalanság. Ma már tudjuk, hogy nem tehetünk különbséget e két idegen megszállás között. Mindkettő a saját akaratát erőltette ránk, mit sem törődve velünk.