Vörös volt a Garam vize a vértől

A Párkányt és Zselízt összekötő úton fekszik Oroszka a Garam jobb partján. Manapság leginkább malmáról ismerik a települést, pedig régen volt cukorgyára is, a neves Garamvölgyi Czukorgyár Rt., ami fénykorában – a huszadik század első felében – ezerkétszáz embernek adott munkát. De egyre többen állnak meg a faluban azért is, hogy egy különleges gyűjteményt vegyenek szemügyre.

A jelenben lüktető múlt

Képzeljük el, hogy egy olyan vidéken növünk fel, ahol időről időre előkerül valami a föld alól. Hol a traktor ekéje fordít ki szántáskor fegyvert vagy tüzérségi aknát, hol a Garam vizéből kerülnek elő összecsatolt derékszíjak. Nem beszélve a sok-sok titokzatos történetről, amelyek a Garamba szórt vagy pincébe elásott fegyverekről szólnak. Nem csoda, ha Zsákovics László érdeklődését már fiatalon felkeltik a családban hallott háborús történetek, majd fegyvermesternek tanul Uherský Brodban, hazatérve pedig szenvedélyesen kutatja és a szó szoros értelmében beleássa magát a térséget érintő háborús történésekbe. Hiszen van mit előásni – „kincseket”, a múlt eseményeit rejti a környék. Izgalmas sztorinak hangzik mindez, de tegyük hozzá: egyáltalán nem veszélytelen dolog éles aknával találkozni, ezért – ahogy azt László is hangsúlyozza – ha bárki gyanús tárgyat talál, ne kísérletezzen, kérje szakember segítségét. „Rengeteg ilyen jellegű baleset történt a háború után”, teszi hozzá. 

„A málasi temetőben kilenc gyermeksír látható 1947-es évszámmal. Borzasztó tragédia lehetett, szinte egy egész generáció tűnt el a faluban.”

Folyók és hidak

A térség földrajzát és történetét három folyó összekapcsolódása határozza meg: a Garam és az Ipoly is Párkány mellett folyik a Dunába. A víz pedig elválaszt vagy összeköt, de stratégiai szempontból mindenképpen fontos határvonalat képez, háborúban hidat robbantani pedig a védekezés és a menekülés egyik alapvető művelete. Amikor 1944 karácsonyától a szovjet és román seregek Budapestet ostromolták, a Duna-hidak sorban hulltak a nagy vízbe, de ekkoriban robbantották fel a visszavonuló német csapatok a párkányi Mária Valéria híd három középső nyílását is. (Nota bene: egészen 2001-ig kellett várni arra, hogy a híd újra összekösse a Duna két oldalán élőket.)
„A szalka–letkési Ipoly-híd védelmére a Szent László hadosztály katonáit vetik be,” idézi fel a környéket érintő korabeli eseményeket Zsákovics László. „Ez volt a Magyar Királyi Honvédség elit hadosztálya, akik több napon keresztül fel tudták tartóztatni a hatalmas szovjet túlerőt, majd megkapták a parancsot a visszavonulásra. Viszont a bal szárnyról a német katonák váratlanul leléptek, a szovjet csapatok bekerítették őket, így Kicsindnél több mint 800 magyar katona került fel a veszteséglistára. Január 6-án a szovjet csapatoknak sikerült a Garam védelmi vonalát is áttörni, ahol kiépítettek egy hídfőállást, amit február közepéig tartani tudtak.”

A Déli Szél hadművelet

Február 17-én viszont váratlan fordulatnak lesznek tanúi a helyiek. „A németek az Ardennekből visszavonják legharc-edzettebb egységeiket, az 1-es és a 12-es SS páncélos hadosztályt, Kéménd térségében pedig ezt követően több napig tartó tankcsata veszi kezdetét. A németek kemény harc után beszorítják a Vörös Hadsereg alakulatait a Garamba”, ismerteti a történéseket a hadimúzeum vezetője. „A Garam nyolcvan évvel ezelőtt még kiismerhetetlenebb volt, mivel csak a hetvenes években szabályozták a medret. Hallottam olyan szovjet jelentésről, amely arról adott számot, hogy egy éjszakai felderítés során három folyón kellett átkelniük, holott az mind a Garam volt, de a folyó kacsgaringóssága keltette ezt a látszatot. Mély is volt helyenként, ráadásul nyolcvan éve februárban meg is áradt. Visszaemlékezők mondják, hogy 5-6 orosz katona kapaszkodott egy lónak a nyakába, vagy derékszíjakat csatoltak össze, hogy át tudjanak kelni. Sokan haltak meg, vörös volt a Garam vize a rengeteg vértől és halottól. Pontosan nem lehet tudni, mennyien vesztek oda. 

Annyi bizonyos, hogy közel 6000 szovjet katona van eltemetve a párkányi szovjet katonai temetőben, de ennek többszöröse is lehet a tényleges áldozatok száma. Ez volt a Südwind – vagyis a Déli Szél hadművelet.”

Südwind újratöltve

A Südwind hadművelet egyes részleteit hadibemutató formájában láthatják az érdeklődők minden év augusztusának második vasárnapján. Több ezer látogató érkezik ilyenkor Oroszkára Szlovákiából és Magyarországról, de akár távolabbról is. Ez az egyetlen kétnyelvű hadibemutató a Felvidéken, ahol több száz hagyományőrző katonát vetnek be harckocsikkal, repülőgépekkel, hatalmas robbanásokkal. „Ennek segítségével elevenítjük fel a környékünkön zajló, második világháborús harcokat. A bemutató különlegessége, hogy a harci eszközök nagy részét a múzeum gyűjteményéből kölcsönözzük. Tehát működőképes hadi eszközökkel rendelkezünk, amelyek nagy része vaktöltény kilövésére alkalmas. De együttműködünk a Szlovák Hadtörténeti Intézettel is.” Zsákovics László büszkén számol be arról, hogy idén már a tizenharmadik évadra készülnek, a látogatók száma pedig egyre csak növekszik. Mint ahogy egész éves tevékenységük is mind szerteágazóbb. „Szervezünk túrákat, például doni vagy Szent László emléktúrát, állítottunk emlékműveket, feltártunk elfeledett történeteket.”

Eltűnt magyar pilóta

Egy a sok elfeledett történet közül a Horváth György hadnagyról szóló. „Az egész történet úgy kezdődött, hogy egy bátorkeszi fotókiállításon, amely a falut érintő első és második világháborús képi emlékeket gyűjtötte össze, egy helyi lakos felajánlotta a kiállításnak azt a repülőkabint, amit még az ötvenes években talált Búcs község határában. A kiállítást követően kutatásba kezdtünk Búcson, ahol sikerült rátalálnunk egy idős úrra, aki egykoron a helyi TSZ-ben dolgozott egy Sztalinyec traktorral. Azt mesélte, hogy régen egy éjjeli szántás során elakadt a traktorjának ekéje, majd másnap reggel megásták az elakadás helyét, ahol egy egész repülőgépmotorra bukkantak. A beszélgetés után az idős úrral felkerestük azt a szántóföldet, ahol egykoron megtörtént vele az eset. 

Megtaláltuk a becsapódás központját, ásás közben pedig egyre nagyobb alkatrészek kerültek elő, mígnem megtaláltuk a pilóta földi maradványait is.

Előkerült a hadnagyi váll-lap és egy szolgálati pisztoly, s ebből tudtuk meg, hogy magyar pilótáról van szó. A Szolnoki Repülőmúzeum munkatársai segítségével kiderítettük, hogy Esztergom légterében két magyar pilóta tűnt el, egy hadnagy és egy szakaszvezető. A helyszínen talált hadnagyi váll-lapnak köszönhetően egyértelművé vált, hogy Horváth Györgyöt találtuk meg. Mindössze huszonhárom esztendős volt, amikor légi harcban életét vesztette. Sikerült a családdal is felvenni a kapcsolatot. A hadnagy lánytestvére él, a kérésére testvére földi maradványait hazaszállíttattuk. Nem volt egyszerű folyamat, mert Szlovákia és Magyarország között nincs egyezség a katonasírokat illetően, de két év kitartó levelezés után Horváth György ma már a szülei mellett nyugszik a családi sírboltban. Búcs határában pedig kopjafa őrzi emlékét”, számol be a történetről Zsákovics László.

Temetetlen katonák

Nem Horváth György volt az egyetlen katona, akinek földi maradványai előkerültek a környék átkutatása során. 

„Több mint 250 német katonát exhumáltam a barátaimmal együtt – természetesen a megfelelő engedélyekkel”

, mondja László. Bevallom, meglepődöm a szám hallatán, hiszen azt feltételeztem, a háború után a halottakat felkutatták és eltemették. A válasz nem kevésbé lep meg. „A háború után a szovjet katonákért ötszáz koronát adtak. Akit megtaláltak, azt a lakosság bevitte a párkányi temetőbe. Viszont a magyar és a német katonákkal nem foglalkoztak, ők ott maradtak a tömegsírokban vagy lövész-árkokban. De persze nemcsak német és magyar, hanem szovjet katonákat is találtunk. A legkönnyebb volt a sisakok alapján megállapítani a származást, de ha az nem volt, a gombok segítettek.” László elbeszéléséből azt is megtudom, hogyan olvashatók a dögcédulák, miért voltak babonásak a szovjet katonák, miért gyűjtötték például a karórákat. Hatalmas ismeretanyag várja itt a látogatókat.

Élet a front közelében

Ne csupán a harcokról ejtsünk szót, hiszen ugyanolyan fontos kérdés az is, miként éli meg a háborús időszakot a civil lakosság. „Durván”, válaszol tömören a múzeumvezető. „Volt olyan, aki gyerekként látta, hogyan erőszakolják meg a szovjet katonák az édesanyját, és hogyan lövik le az anyát védeni próbáló édesapját.” Magyar vagy német túlkapásokról nem hallani a környéken, s a civil lakosság nagy részét a front ideje alatt áttelepítik békésebb területekre, de még így is sok a kegyetlenség, fosztogatás. „A szovjet katonák közt volt olyan egység, akik börtönből kerültek a frontra. Elítéltek voltak, és vadak. Őket küldték az első vonalba. Bármit kiműveltek. A lányok, a nők öregasszonynak álcázták magukat, és köhögéssel próbáltak védekezni, mert a katonák féltek a tüdőbajtól.” Mégis, sok nem kívánt gyerek született abban az évben.
 

A háború emlékezete

Nyolcvan év akár egy emberélet. Ennyi telt el a második világháború befejezése óta. Hogyan emlékezzünk? Ítélkezhetünk-e ennyi év távlatából? „Mi a munkánk során minden katonának megadjuk a tiszteletet, akár a magyar, akár a német, akár a szovjet hadseregben szolgált”, fejti ki Zsákovics László. 

„A katonák parancsot hajtottak végre, a politikusok között kell keresni a bűnösöket. A mi feladatunk, hogy a gyűjteményünk segítségével emlékeztessük a látogatókat arra, ami történt, hogy mindez még egyszer ne fordulhasson elő.”