„Szarka elvtárs, így nem biztos, hogy egyetemi diplomát kap!”

Meglepte a kitüntetés?

Már tavaly eljutott hozzám a híre, hogy a szlovákok történelmével, valamint a közép-európai országok közti kapcsolatok múltjával foglalkozó lengyel, cseh történészekkel együtt magyarországi szlovakistaként az én nevem is szóba került. Így azután nem ért teljesen váratlanul a dolog.

Származását tekintve mátyusföldi, mégis Klobušicén született, Illava mellett. Ennek mi volt az oka?

Miután a lakosságcserére kijelölt édesapámat nem telepítették ki Magyarországra, 1951-ben egy véletlennek köszönhetően állást kapott az Illavához közeli bolešovi állami gazdaságban. Ennek egyik központja volt Klobušicén, ahol szüleim a Klobusiczky-kastély szomszédságában álló cselédházak egyikében kaptak lakást. Ott láttam meg a napvilágot 1953 nyarán, majd onnan keveredtünk haza. Néhány évet a Duna menti Karván töltöttünk, 1959-ben pedig felépült a családi házunk szüleim falujában, az én valódi szülőfalumban, Alsószeliben.

Kitől örökölte a múlt iránti érdeklődést? Felmenői közt volt értelmiségi?

Igazi katolikus paraszti nagycsaládban születtem. Zsalkovics nagyapám rövid ideig az 1917-es isonzói harcokban is ott volt, hogy azután a cséplőgépvizsgát letéve hazaengedjék őt a frontról. Édesapámék öten, édesanyámék tizenegyen voltak testvérek, mi pedig a két ágról harmincketten voltunk unokatestvérek. A szeli katolikus és evangélikus magyar iskolákban a két világháború közt is egészen kiváló tanítók tanítottak, s így az egész rokonságom, főleg persze az asszonyok és a lányok sokat és szívesen olvastak. Kótor Andrásnak, a két Szeli plébánosának köszönhetően pedig már alapiskolásként kiváló történelemkönyvekhez jutottam.

Gyerekkorába, illetve a családja életébe beleszólt jelentősebb módon a történelem?

Bár többen is megkapták családunkból a „fehér lapot”, anyai ágról csak Lajos nagybátyámat és feleségét telepítették ki, apai ágról pedig Ilona nagynénémet és az orosz fogságból a lakosságcsere után egyenesen a Tolna megyei Kisvejkére „hazatérő” férjét vitték el. Rajtuk kívül szüleim több unokatestvére, nagybátyja, nagynénje került Tolnába, a völgységi falvakból elüldözött svábok helyére.

Tartották a szeliek a családi kapcsolatokat a Magyarországra telepítettekkel?

Az 1960-as évektől kezdve rendszeresen jártunk mi, „cseszkók” a tolnai rokonok lakodalmaiba, az elmúlt húsz évben pedig egymást érték a temetések…

Mi lett a család itthon maradt részével?

A JRD, vagyis a szövetkezet megalakulása ugyancsak megviselte a nagycsaládot, amelynek nemzedékek által összegyűjtött földjein kívül a lovakat és teheneket is be kellett szolgáltatni a „közösbe”. Magam is láttam, ahogy Feri nagybátyám a családtól elkobzott lovakat a szövetkezeti istállóban könnyezve tisztogatta. 1968 tavasza, nyara és ősze is rengeteg konfliktussal, feszültséggel járt a helyi Matica- és Csemadok-szervezetek közt, az oroszellenes feliratok mellett pedig ott volt a kerítéseken a „Maďari za Dunaj!” is.

Milyen volt Pozsonyban magyar-történelem szakon tanulni az 1970-es években?

Furcsa, szürke évek voltak azok nekünk, hatvannyolcasoknak. A történelem- és a magyar tanszéken igyekezték eltüntetni az előző évek „lázadásának” nyomait. Egyre többet jártam Pestre, majd Prágába. Olvastuk a kiváló magyar irodalmi, közéleti folyóiratokat, köztük az újvidéki Új Symposiont, a magyar irodalmi neoavantgárd kiváló lapját, amelyhez még Pesten is csak nehezen lehetett hozzájutni. Az este kilencig nyitva tartó Egyetemi Könyvtárban éltem, szerdánként pedig a József Attila Ifjúsági Klubban próbáltunk csinálni valami mást és többet annál, mint amit elvártak tőlünk.

Tudna mondani egy példát?

Emlékszem arra, mikor száz pesti bölcsészhallgatót hívtunk át 1974. március 15-én, s a részükre a Csemadok sokszorosító gépén készített, nem túl bátor röplapot a rend éber őrei még a pályaudvaron összeszedték tőlünk.

Mit tartalmazott ez a kiadvány? Illetve mi lett az eset következménye?

A magyar tanszéken létrehozott Sas Andor Kör programja és az 1848-as pozsonyi forradalmi tavasz rövidke története mellett – segítségül a pestieknek – kétnyelvű szójegyzéket közöltünk az akkor mindenhol olvasható jelszavakból. Pl. „A Szovjetunióval örök időkre, soha másképp!”. Ezek mellé odatettük, hogyan kell rendelni szlovákul egy korsó barna sört és Dubček-kiflit. Másnap a Csemadok fura ura behívatott és megfenyegetett: „Szarka elvtárs, így nem biztos, hogy egyetemi diplomát kap!”

Nem sokkal az egyetem befejezése után Magyarországra települt, és közel ötven éve magyar állampolgár. Mi volt ennek a döntésnek akkor a fő indoka?

A családalapítás mellett az egyre nyomasztóbb normalizációs élmények hatására kértem az áttelepülés engedélyezését. Magyarországon egy évig tartó, állampolgárság nélküli, hontalan állapotot követően, 1977-ben kaptam meg a magyar állampolgárságot.

Szakterülete elsősorban a 19. és a 20. századi közép-európai történelem, főleg a magyar-szlovák kölcsönhatások, illetve a kisebbségi létünk története. A marxista szemléletű történelemoktatás az egyetemen hogyan kezelte ezt?

Az egyik sokat hangoztatott jelszó az volt, azt kell kutatni, ami összeköti a Duna menti népeket. Másrészt a cseh és szlovák kollégák közt már akkor is sokan voltak, akik bírálták a történeti Magyarország és a Habsburg-monarchia keretei közt együtt megélt történelem magyartalanítását, „dehungarizációját”, vagy éppen a Csehszlovákiát szláv nemzetállammá átváltoztatni hivatott lakosságcserét, csehországi kénysztertelepítéseket és a reszlovakizációt, amit kétségbeejtő helyzetben 410 ezernél is több magyar igényelt.

Ön már a rendszerváltás előtt részt vett azoknak a magyar-csehszlovák történész-vegyesbizottságoknak a munkájában, amelyek a két ország történelemszemléletének közelítésén dolgoztak. Hogy zajlott ez a munka?

Valójában parttalan, érzelmi viták jellemezték ezeknek a bizottságoknak a munkáját.

Az 1980-as években például Olomoucban és Békéscsabán tárgyalva sorra vettük a két ország történelemtankönyveinek egymást érintő, vitatható állításait, de az ott elfogadott ajánlások visszhang nélkül maradtak.

A magyar történeti családnevek szlovák átírását a helyesírásban is kötelezővé tevő, illetve a magyar helynevek használatának engedélyezését tiltó szlovák gyakorlat miatt is tiltakoztunk.

A rendszerváltás óta eltelt évtizedek tükrében hogy látja, melyek azok a sarkalatos momentumok a magyarok és a szlovákok 19. és 20. századi közös történelmében, amelyeknél megfigyelhető az álláspontok közeledése, és melyek azok, ahol ilyesmire nem mutatkozik esély?

Az 1918 előtti soknemzetiségű történeti magyar állam középkori, újkori és 19. századi történelmének megítélésében egyre több a közös eredmény, az elemzési, értékelési szempontok, módszerek többségében egyetértés van.

A közös múltnak persze mindaddig különböző, esetenként egymástól erősen eltérő nemzeti olvasatai lesznek, amíg a történelmi közgondolkodásban, s különösen a történelemoktatásban a hazafiasságra való nevelés rossz értelmezése fog dominálni.

Félreértés ne essék: magam is vallom, hogy a nyelv, kultúra mellett nemzeti önazonosságunkat a történelmi tudat szintén erősen meghatározza. Nem mindegy azonban, hogy ezt a „ki volt itt először” vagy „kinek van dicsőségesebb történelme” típusú kérdések, vagy ellenkezőleg, a dunai nemzetek „tejtestvéri” rokonságának és hasonlóságának a felismerései fogják meghatározni.

Vagyis minden csak azon múlik, hogyan tesszük fel a kérdéseinket a közös múlttal kapcsolatban?

Igen. A „ki volt itt először” típusú megközelítés azt sugallhatja, hogy bennünket, az egymással együtt, egymás mellett, egymással összekeveredve élő népeket ma is a konfliktusaink kötnek össze a legszorosabban. A közelmúltban napvilágot látott néhány fontos kiadvány: Helena Mannováék a szlovák történeti mítoszokról, Roman Holecnek Trianonról vagy Štefan Šutajnak a lakosságcseréről, reszlovakizációról, csehországi kényszermunkáról kiadott munkái vagy a kiegyezéskori magyar kormányzati nemzetiségpolitikával foglalkozó magyar és szlovák könyvek azt jelzik, hogy az elfogulatlan elemzések a legsúlyosabb kérdésekben is elvezethetnek a tárgyszerű értékeléshez, mindkét oldalon.

Létezhet egyáltalán bárhol, hogy két nemzet nem eltérően szemléli a közös történelmét?

Minden nemzet arra törekszik, hogy kialakítsa saját nemzeti történelmét. Nem mindegy azonban, hogy a fejlődésükhöz kereteket adó közös államoknak s az ott élő többi nemzetnek a történelmében az ellenségképeket tekintik meghatározónak, vagy az együttélésre, a rokonjelenségekre, a hasonlóságokra helyezik a hangsúlyt.

Hol volt ön szerint az a pont a szlovákok és a magyarok közös történelmében, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy a két nemzet fejlődése külön utakon vezet majd? Meg lehetett volna vetni egy hosszú távú együttműködés alapjait mondjuk 1848-49-ben? Egy nyitottabb és elfogadóbb dualizmuskori magyar kisebbségpolitikával, vagy épp az I. világháborúból való kimaradással?

Az 1919-1920-as versailles-i békerendszernek, s azon belül a trianoni békének ritkán emlegetett belső okai, a nemzetiségi politikai hibák önmagukban még korrigálhatóak lettek volna. Ami viszont a 19. századot illeti, a magyarok és a nemzetiségek politikai elitjei nem tudtak egymással kiegyezni sem a reformkorban, sem 1848-1849-ben, sem az osztrák-magyar kiegyezés idején. A kérdés legkiválóbb magyar és szlovák szakpolitikusai – Eötvös József, Deák Ferenc, illetve Štefan Marko Daxner és Viliam Pauliny-Tóth – felismerték ugyan az ország nemzetiségi sokszínűségének megfelelő belső átalakítás szükségességét, ez viszont sosem kapott kormányzati vagy éppen nagyhatalmi támogatást. A magyar elitek – 1918-ig a francia politikai nemzet modelljét követve – az egységes magyar nemzetállam gondolatához ragaszkodtak, szlovák részről pedig az egynyelvű felső-magyarországi autonóm terület elkülönítése volt a fő elképzelés, majd jött a csehszlovakizmus.

Most, a 21. században az Európai Unióban egy soknemzetiségű Közép-Európa próbál szerephez jutni, hol békésebb, hol ellenségesebb hangnemben felemlegetve a közös múltat, ami összeköti, de egyben el is választja a szereplőket. A történelmi tapasztalatok alapján Közép-Európát illetően hogyan látja a sok kicsi nemzet boldogulásának lehetőségeit?

Az 1920-as években már Masaryk elnök világosan látta, hogy a nemzetállami dezintegráció legfeljebb átmeneti állapot lehet. A nagyhatalmilag meghatározott „köztes Európában” szükség lenne a szoros együttműködésre. Ezért – mint korábban Kossuth vagy Jászi Oszkár – ő is szükségesnek tartotta volna az itt élők újbóli, de hangsúlyozottan önkéntes társulását. A két világháború következményeivel, a szovjet zónában eltöltött évtizedekkel azonban hosszú időre illuzórikussá vált a dunai nemzetek államközösségének elképzelése, köztük például a „keleti Svájc” utópiája. Mindenesetre szerintem érdemes újra és újra nekifutni a közös közép-európai megoldásoknak. Napjaink visegrádi szomorújátéka azonban azt jelzi, hogy még az Európai Unió keretei, a szabadon átjárható államhatárok mellett is milyen nehéz közös nevezőre jutni a dunai régió létfontosságú kérdéseiben.