Slezákné Kovács Edit: „Ha mi nem törődünk a dolgainkkal, senki sem fog”

Van még késztetése, hogy figyelje a lapeladási adatokat, hirdetéseket?

Persze, mindkét lapot olvasom, követem a honlapjukat, és sokszor van olyan érzésem, amikor észreveszek valamit, hogy szólni kellene, de aztán leküzdöm. Nem telefonálgatok be, hogy tanácsokat osszak, csak olyankor mondom el a véleményem, ha beszélek valakivel a kollégák közül. Nem tudom, lesz-e belőlem valaha laikus olvasó, de egy idő után talán el tudom engedni az életemnek ezt a részét.

Összesen negyvenegy évig dolgozott, ugyan különböző tulajdonosok alatt, de ugyanannál a cégnél. Ma már ez ritkaságszámba megy.

Az a régimódi, konzervatív fajta vagyok, aki látja az előnyét annak, ha áttekintése van a folyamatokról, tudja, honnan hová és hogyan jutottunk el. A kontinuitás nagy érték, de csak akkor, ha az ember haladni tud a korral, képes folyamatosan megújulni, érti a piaci változásokat, és vannak ötletei.

Az Új Szónak és a Vasárnapnak az elmúlt harmincöt évben hét tulajdonosa volt, ha beleszámítjuk a kommunista pártot is. Lapigazgatóként melyik tulajdonosnál érzékelte a leginkább, hogy tényleg a lapkiadás, a véleményformálás és a sajtószabadság vezérli, nem csak a pénzkereset egyik forrásának tartja a lapkiadást?

A mediális piacon két részre lehet osztani a fejlődést. A kilencvenes évek elején megjelent külföldi befektetők szakmai szempontokat tartottak szem előtt, számukra az volt a lényeg, hogy az újság jelenjen meg, legyen kiegyensúlyozott, és gazdálkodjunk okosan. Ez volt a helyzet 2014-ig, amikorra annyira megváltozott a reklámpiac és az olvasói szokások is, hogy a szakmai befektetők kezdtek visszahúzódni, és az energiáikat a hazai lapjaikra fordítani. Tőlük már pénzügyi befektetők vették át a lapokat, ami más helyzetet teremtett. A gazdasági eredmény lett az elsődleges elvárás, de fontos megjegyeznem, hogy a lapjaink tartalmába soha nem szóltak bele, hagyták dolgozni a szerkesztőségeket.

A harminchárom év alatt, amíg lapigazgató volt, számos költözést, tulajdonos- és főszerkesztőváltást, gazdasági válságot és politikai nyomást élt meg. Melyik időszak volt a legnehezebb?

A kilencvenes években a vadprivatizációnak köszönhetően a másodlagos fizetésképtelenség okozta a legnagyobb gondot. Akkor azt a filozófiát követtem, hogy kifizetjük az alkalmazottakat, a járulékokat, az adót, és csak utána következtek a beszállítók. Hálával tartozom az akkori üzleti partnereknek, akik ezt megértették. Viszont épp ebben az időszakban kezdtük magunk vásárolni az újságpapírt, saját gondozásba vettük az előfizetői adatbázist, fejlődni tudtunk. Leginkább a reklámpiac változása és a lapeladás csökkenése okozott fejtörést, de ez minden nyomtatott sajtóterméket kivétel nélkül érintett. Azt szoktam mondani, hogy az online térnyerését ugyan nem tudjuk megállítani, de időt nyerhetünk, és ez alatt az idő alatt meg kell tanulnunk alkalmazkodni az új kihívásokhoz.

Lapigazgatóként rengeteg gazdasági és személyi döntést is meg kellett hoznia. Van köztük olyan, amelyet a következményeket látva később megbánt?

Nem sok van olyan, amelyet megbántam, és nem azért, mert azt gondolom, hogy mindent tökéletesen csináltam. De abban a helyzetben, annak a tudásnak a birtokában úgy döntöttem, ahogy azt akkor a lapok érdekében helyesnek tartottam. A legnehezebbek a főszerkesztőváltások voltak, mindig sokat gondolkoztam azon, mi az, amit ezzel megoldok, és milyen problémákat nyitok meg.

Melyik volt a legnyugodtabb időszak?

Nem volt ilyen, mindig akadt megoldandó probléma. 1990-ben, amikor jöttek a franciák, és létrehoztuk a kis kiadónkat, még annyira tapasztalatlanok voltunk, hogy nem is értem, hogyan mertem elvállalni a kiadóigazgatói posztot. Annak az időszaknak a műszaki fejlődés, a szerkesztőségi rendszer kialakítása volt a pozitívuma, mindkét lapunk a piacvezető újságok közé tartozott. Hatalmas lendületet adott az az érzés is, hogy végre szabadon írhatunk, és mindegyik tulajdonossal nagyot léptünk előre. Új grafikai arculatunk lett, előfizetői adatbázist gondoztunk, saját kézbesítő hálózatot hoztunk létre. Volt, hogy éjjel egykor találkoztam a kézbesítőkkel a nyomdában, egy csomó problémát kellett helyben megoldani, de meglett az eredménye.

Újságírói szempontból a legnagyobb változás az volt, amikor a Petit Press kiadó eladta a lapjainkat a Pentának, mert úgy érzékeltük, hogy ez nemcsak tulajdonosváltást, hanem értékváltást is jelent. Ön is így élte meg?

Amikor szóltak, hogy ez a helyzet, számomra az volt a lényeg, hogy biztosítékot szerezzek: nem következik be az, ami a Népszabadsággal történt, hogy rögtön megszüntetnek minket. Mert a modell egy az egyben ugyanaz volt. Két dologért küzdöttem: hogy a két lap megmaradjon, és a kollégák megkapják ugyanazokat a feltételeket, amelyek mellett az előző kiadóban dolgoztak. Próbáltam megértetni az új tulajdonosokkal azt is, hogy ezek kisebbségi lapok, tiszteletben kell hogy tartsák az értékrendet, amelyet követnek.

A továbbiakban tapasztalt olyan irányú szemléletváltást, hogy a lapjainkra is csupán termékként tekintenek, az újságírás helyett a tartalomgyártást tartják fontosnak?

Üzleti projektként kezeltek, az biztos, de ezt nem vettem rossz néven, mert minden tulajdonos számára fontos, hogy amibe fektet, az jövedelmező legyen, és mindig ezt kellett szem előtt tartanom. A lényeg az volt számomra, hogy a szerkesztőségek függetlenségét megőrizzem, és ez sikerült. Soha, egyetlenegyszer sem érkezett sem hozzám, sem a főszerkesztőkhöz olyan kérés, hogy ez vagy az így vagy úgy legyen megírva, kinek adjunk teret, és kit mellőzzünk.

A mi olvasóink Dél-Szlovákiában élnek, de az országos ügyek éppúgy érintik őket, mint a többi állampolgárt. Dilemma volt, hogy regionális vagy országos lapokként definiáljuk magunkat?

Szerintem fontos volt, hogy erősítettük a regionális jelleget, mert az országos és világpolitikai történéseket az olvasóink megtudhatják a televízióból, rádióból, internetről, de a saját régiójuk történéseit csak tőlünk. Viszont magyarul azt is csak tőlünk tudják meg, milyen törvényeket szavazott meg a parlament, hogyan érintik ezek az ő életüket. Azt gondolom, a magyar lapoknál dolgozó kollégáknak emiatt sokkal nehezebb a dolguk, és nagyobb a felelősségük, mint a szlovák újságíróké.

Azt szokták mondani, hogy az a jó lap, amelyik egyik politikusnak sem tetszik. Sokszor telefonáltak önnek politikusok, fenyegették azzal, hogy majd nem hirdetnek, nem adnak interjút?

Politikusa válogatta, milyen volt a hangnem. Volt, aki felhívott, és higgadtan elmondta a véleményét, de akadt olyan is, aki kikelt magából, és meg sem hallgatta, mit mondok. A politikus nagyon különleges fajta, és még ennél is különlegesebb a kisebbségi magyar politikus, aki automatikusan elvárja, hogy a kisebbségi magyar lap támogassa és dicsérje. Megtörtént az is, hogy valaki felrótta, miért került egyik politikus a címoldalra, a másik meg az ötödikre. Nem tudtam megértetni vele, hogy az oldalaknak van gyártási rendjük, és az, hogy mi kerül címoldalra, kizárólag szakmai szempontok ‒ nem pedig pártpreferenciák ‒ alapján dől el.

Amikor 2009-ben pártszakadás következett be az MKP-ban, és létrejött a Híd párt, az egész szlovákiai magyarság megosztódott. Tapasztalta ennek hatását a Vasárnap és az Új Szó megítélésében is?

Hogyne, sokan próbáltak besorolni bennünket valamelyik oldalra. Én mindig azt mondtam a kollégáknak, hogy a piacból élünk, különböző értékrendű és politikai irányultságú olvasóink vannak, és a függetlenségünk azt jelenti, hogy minden véleménynek teret adunk. De mindig tiszteletben tartottam azt is, hogy az újságíróknak is van saját értékrendjük, és nem várható el tőlük, hogy azt megtagadják.

Választhat egy kisebbségi lap irányultságot? Lehet konzervatív vagy liberális anélkül, hogy eleve lemondjon egy jelentős olvasói rétegről?

A hazai magyar társadalomban van olyan tendencia ‒ és ehhez a közösségi oldalak is hozzájárulnak ‒, hogy folyamatosan szidni kell egyes intézményeinket, főleg a lapokat. Csak azt nem tudatosítják ezek a kritikusok, hogy ha a mi intézményhálózatunkból egy elem kiesik, nem lesz helyette másik. Kivéve azokat, amelyek nem piaci körülmények között dolgoznak, mert erre is van példa. Ezért szoktam mondani, hogy bánjunk óvatosan a saját intézményeink ócsárlásával, mert végeredményben csak mi lehetünk vesztesek. Nem is tudom, lehet-e megosztottabb a társadalom, mint amilyen most, és ez annyi síkon történik, hogy mindenkinek úgysem lehet eleget tenni. Tisztességgel kell dolgozni, más megoldást nem tudok.

A kérdés az, van-e igazán igényünk az intézményeinkre.

Sajnos csökken ez az igény. Pedig ki menjen magyar iskolába, ha nem a mi gyerekeink, ki látogassa a magyar színházakat, ki hallgassa a Pátriát, ki olvassa a Vasárnapot, ha nem mi? Amit most elengedünk, azt örökre elveszítjük, de nem tudom, hogy a fiatalok mennyire vannak ennek tudatában, vagy egyáltalán fontos-e nekik. Pedig ha mi nem törődünk a saját dolgainkkal, helyettünk senki sem fog törődni velünk.

A Vasárnap 2001-ben kapott önálló külsőt, lett családi magazin. Megelőzte valamiféle piackutatás ezt a váltást, felmérték, milyen témákra összpontosítson?

Ez nagyon nehéz váltás volt, mert magazinként más piaci szegmensbe, a szlovák magazinok közé került a Vasárnap. Kérdőíves felmérés volt a lapban, mire volna igény, figyeltük a szlovák magazinokat is, de nagy fellendülés nem következett be. Utólag visszatekintve mégis jó lépésnek tartom, hogy önállósult a lap, mert tartalmában, témaválasztásában is gazdagabb lett, mint a napilap mellékleteként volt.

Amikor ön kezdte a szakmát újságíróként, még jegyzetfüzettel, később kazettás diktafonnal ment az interjúalanyhoz, aztán írógépen írta le, vagy bediktálta a cikkét. Ma itt a mesterséges intelligencia, a különféle programok, lassan megkülönböztetni sem lehet, ember vagy gép írt-e egy cikket. Hogy látja: kárára vagy segítségére van ez az újságírásnak?

Ez kiadófüggő. A jó kiadó a mesterséges intelligenciát nem helyettesítésre, hanem segítségre használja, nem azt nézi, hány ember munkáját tudja megspórolni, hanem azt, hogyan képes a jó újságírók munkáját könnyebbé tenni. Nagyon bízom abban, hogy a mesterséges intelligencia nem fogja helyettesíteni az újságírást, mert az nemcsak tartalomgyártás, hanem értékrend és személyes hitelesség kérdése is.

Ön 2012 óta a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Szövetségének (MIDAS) elnöke, a megbízatása 2025 júniusáig tart. Nyugdíjasként is folytatja ezt a munkát?

Mindkét lapunkkal tartom a kapcsolatot, és megosztom velük a többi kisebbségi lap tapasztalatait is akár a tartalmi, akár marketingkérdések ügyében. Hogyan tudnánk egyébként, mit csinálnak a dániai németek, a baszkok, a katalánok, mi vált be náluk, hogyan érvényesítették az érdekeiket az EU struktúráiban? Sokszor a nagy szervezeteknek is szólni kell, hogy itt vagyunk, és erre a MIDAS a legjobb platform.

Nyugdíjasként a mindennapokban mi hiányzik leginkább a korábbi munkájából?

Minden. A problémamegoldás, a cselekvés lehetősége, a kihívások, a találkozások, de legfőképp a kollégák. Egyelőre inkább hiányt érzek, mint megkönnyebbülést, hogy letettem a felelősség terhét.

És mi az, ami most a civil életében bepótolható?

Nem lehet bepótolni semmit, mert amit harmincöt éves koromban tehettem volna meg, de nem volt rá időm, azt már nem tudom megtenni. Nem alakult még ki a nyugdíjas napirendem, és lehet, hogy nem is fog, de azt érzékelem, hogy ha hallok is valamilyen problémáról, már az én döntésem, akarok-e foglalkozni vele.